kőkerítésre támaszkodó vadcseresznye.
Az itt-ott már korhadó, de azért minden
évben mohón virágzó, ráncos kérgét
hófehér szirmokkal takargató körtefa.
Végül pedig az udvar hátsó részét
földig érő ágaival beárnyékoló meggyfa.
Ennyi csupán. És egy magasra nőtt,
de számomra teljesen ismeretlen,
Anna szerint leginkább mogyorófára
hasonlító díszcserje a szomszéd kertben.
Állandó madárzsivaj. Csicsergés,
pittyegés, csattogás, cserregés, vijjogás,
károgás, füttyögés, mindenféle sokszor
hallott, mégis érthetetlen beszéd.
Vegyük például most a rigófüttyöt,
megesküdnék, hogy ezelőtt húsz,
harminc, negyven évvel is ugyanez volt.
Nem ugyanilyen, hanem ugyanez. Igen,
a rigó nem él ennyit. Nem is ezt akarom
mondani. Hanem a fütty. Változatlan.
Ez biztonságot ad. Egy hang. Egy forma.
Egy irány. Egy lengés az ágon. Vagyis
minden, ami a forró testből kiárad,
és amint elhagyja őt, el is felejti rögtön.
Van lélek ezek szerint. Mint egy rigófütty.
A rigó hangszer. Valaki játszik rajta.
Ami a földben rothad majd belőlünk,
az is csupán egy dob vagy hegedű.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése