Kéklett az ég, mert szemeibe nézett.
Nyúlt árnyaik a zöldes vízre dobták
A nyugtalan fák s harántdőlt vitorlák.
Szakadt hálókról kék, ezüst patakban
Vízgyöngy szakadt s tűnt el a rőt iszapban.
S egész közel az ismeretlen éghez,
Nagymessziről a Tábor csúcsa fénylett.
Méh zümmögött. Madárka szólt.
És drága Arany kalászok ájultak a nyárba.
Az öböl mögött a visszhang zokogott,
Mert hallotta, hogy a „sírók boldogok!”
És este lett. Szállt két évezred szárnya.
Akkor léptem én épp a Bibliába.
Uram, mondd, mi lesz üdvösségem sorsa?
Lehajolt. S valamit írt lassan a porba…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése