Koltay Gergely: Mondd gondolsz-e rám?

Elmondja Benkő Péter

Mikor egy este otthon egyedül talál, 

Az ablakon kinézel, de semmit sem látsz. 

Mondd gondolsz-e rám? 

Mikor a napok léggömbjéből az idő elszivárog, 

és elfelejtett szavak után nem fordulsz már vissza. 

Mondd gondolsz e rám?  

Megteszel mindent, úgy csinálsz mintha élnél, 

órádra nem nézel elrohansz mielőtt sírásra görbülne szád. 

Mondd gondolsz-e rám? 

Mit elvettél magadtól, nem kapod ajándékba vissza. 

Imád az égbe, hallgatásod a földre száll. 

Mondd gondolsz-e rám?  

S mikor tavasszal nyílnak az erdei virágok, 

magadat a tükörben oly öregnek látod 

Mondd gondolsz-e rám? 

Tested áruként a holnapnak kínálod, 

és napról napra árulod el titkaid másnak. 

Mondd gondolsz-e rám?  

Mikor szerelmes kutyák vonyítanak az éjben, 

Te egyedül gömbölyödsz fészkedben. 

Mond gondolsz-e rám? 

Pedig várod, hogy az élet újra rád találjon, 

de legbensőbb titkaid nem érti új barátod. 

Mondd gondolsz-e rám?  

Egyszer majd tudod szép lesz újra minden, 

nem lesz hiba a dalban, nem lesz hiba a versben. 

Igaz lesz minden szó a csókok szívhez érnek, 

s madarak messzi Délről lassan hazatérnek. 

S én várni fogok, mert várni kell arra aki nem jön el. 

Fáradt éjszakában tudod álmatlan a csend, 

de hajnalban a derengés új reményt üzen. 

Éhes madár a reggel az emlék megpihen 

Akit az éjjel vártam nem jön ma sem el...

Gyurkovics Tibor: Én még sohasem éltem…

Én még sohasem éltem 

ilyen nagy teljességben 

talán azt is megértem 

ha nem lehet így élnem 

ilyen nagy szenvedélyben 

szerelembetegségben 

talán azt is megértem 

hogy nem lehet tovább élnem.  

Gyurkovics Tibor: Fényes tollú madár

A szürke égen szürke fellegek 

szürke ágakon szürke verebek 

egyetlen fényes tollú kis madár 

meredeken a szürke égre száll 

elképzelhető az hogy te lehetsz 

kit felröpít a szárnyas szeretet.  

Nemes Péter: Mindig a barátod leszek

Időtől, tértől függetlenül, 

Még ha testem már 

Nem is e világon jár 

Csak gondolj rám, és figyelj 

Én ott leszek Benned  

Ha sötét felhők gyülekeznek, 

Leszek neked 

Napsugár felettük  

Ha magányosan állsz az erdő szélén, 

Csak gondolj rám, és 

Mesélek majd a madarak nyelvén, 

Csakis neked 

Hogy tudd 

Nem vagy egyedül  

Ha elborít a sötét egy újholdas éjjelen, 

Gondolj rám, és 

Elér a vigasz akkor is, mert 

Ott ragyogok majd 

Benned 

A csillagos égbolt helyett  

Ha az ősz sóhaja nyomán 

Elsárgulnak a fák, 

A halott levelek hullásából 

Hallhatod, ahogy 

A jövő reménységét 

Súgom neked  

Ha szívedbe mar a jeges tél, 

Leszek neked a hópelyhek zenéje 

Hogy ne feledd, 

Még a hideg is szép lehet  

Ha lelked Szeretetre sóvárog 

Sugárzom majd neked 

A születésnapi torta gyertyalángjából, és 

A csillagszóró szikráiból is  

Ha otthonodat nem leled 

Csak gondolj rám, és 

Érezd ott mélyen 

Otthonod az egész világ  

Ha késne a tavasz, 

A megújulás erejét öntöm beléd 

A napkelte ragyogásából 

Minden párás hajnalon  

Ha félelmek gyötörnek, és 

Nem leled az utat 

Csak nézz a távolba, ahol 

Feltámad a szél, és 

Simogatásában ott leszek, 

Felszárítom könnyeidet  

Ha már fogytán az erőd, 

A hegyek sosem apadó erejével 

Emellek fel 

Hogy menj 

Tovább 

Tovább!  

Ha már úgy érzed, nincs kiút az útvesztőből, 

Csak hunyd le a szemed, és 

Lelkedet szárnyalni viszem 

Az álmok mezején 

Hogy lásd 

A szabadság létezik  

Ha nem találod a megnyugvást, 

Békével a karomban suhanok feléd 

A naplemente varázsában 

Hogy sose feledd, 

A harmóniát magadban keresd  

Ha örömödet nem oszthatod meg mással, 

Nézz egy virágra, és 

Én mosolygok vissza 

Tiszta szívből, 

Veled örülve, 

A lelkedben élő kisgyermekre  

Ha bánatodat nem hallgatja meg senki, 

Csak gondolj rám, és 

Ott leszek 

A szívedben  

Csak ott leszek 

És ölellek 

S az esőcseppekben 

Veled könnyezem  

Ha szükséged van rám, 

Ott leszek 

Mindig 

Csak gondolj rám  

És tudd 

Van egy barátod  

Aki vár 

A végtelen partján   

Katona Béla: Péntek 13.

„ Kezedben van a sorsom…” 

(Zsolt 31:16a)     

        A naptárra pillantva sokan összerezzennek ma. Péntek 13-a a világ szemében a baljós árnyak, a megmagyarázhatatlan balszerencse és a félelem napja. Fekete macskák, létrák és rossz előérzetek uralják a közbeszédet. De vajon mi, akik Krisztust követjük, hogyan tekintsünk erre a napra?  

A babona lényege a bizonytalanság. Azt feltételezi, hogy a világot kiszámíthatatlan vak erők mozgatják, és nekünk félnünk kell a véletlentől. A hit lényege ezzel szemben a bizalom. A hívő ember tudja, hogy a világot nem a vakszerencse, hanem egy szerető, hatalmas, erős Isten kormányozza.  

Nekünk nincs szükségünk kabalákra, lekopogott fára vagy szerencsehozó tárgyakra, mert nekünk gondviselő Istenünk van. Dávid király a zsoltárban nem a csillagok állására vagy a naptárra bízta az életét, hanem kimondta a legfontosabb igazságot: „Kezedben van a sorsom…” Ez azt jelenti, hogy semmi sem történhet velem ma, ami Isten tudta és engedélye nélkül való lenne. Ha az életem Isten tenyerén van, akkor nincs az a péntek, és nincs az a 13-a, amely kieshetne az Ő uralma alól.  

Sőt, gondoljunk csak bele: a történelem legnehezebb péntekje, Nagypéntek, emberi szemmel a legnagyobb tragédia volt. Mégis, Isten ebből a „szerencsétlenségből” hozta ki a világ legnagyobb áldását, a megváltást. Ha Isten a Golgota sötétségét képes volt dicsőséges feltámadássá formálni, akkor a mi mai napunkat is képes megáldani.  

Ne engedd, hogy a világ félelme beszivárogjon a szívedbe! Ez a nap is az Úr napja. Ez a reggel is az Ő kegyelméből virradt ránk. Ma is ugyanaz a hatalmas Isten van veled, aki tegnap volt, és aki holnap is ott lesz. A keresztyén ember szótárában nem szerepel a „balszerencse” szó, helyette ott ragyog ez: Gondviselés.  

Járj ma is hittel, nem a dátumtól rettegve, hanem azzal a békességgel, hogy te nem a véletlen játékszere vagy, hanem az Úr gyermeke!

Forrás: Napi Ige és gondolat

Simek Valéria: A föld színei

A hegyek természetét 

testedben hordoztad. 

Magadhoz ölelted a föld 

színeit az égig nőtt csendben. 

Nap mint nap megtetted 

a világosság és a sötétség 

közötti utat. Nézted 

a világot, és szemedbe hullottak 

a csillagok. 

Te még a földtől ágaztál el, és 

hozzáadtad magad a földhöz, 

mint a víz és az ég. 

Végigtapogatott idegszálaidon 

pillanatnyi életed 

mozdulásai egy képpé szerkesztődtek. 

Megmutattad az emberi természet 

széleit: az indulatokat, dühöket, 

az elkeseredéseket. 

Rám tapadt házad melege 

és szaga, elhoztam magammal. 

Ezekkel a gondolatokkal 

takarózom itt, ahol életem 

egyetlen várakozás. Látni 

szeretném azokat az ablakokat, 

melyek annyi estén világítottak 

felém. Belefekszem az este 

csendjébe, nem merek mozdulni, 

mert elriad. 

Mese volt számodra az ének, 

távoli szépség, amely elérhetetlen 

messzeségben járt előtted. 

A füvek, folyók, dombok, szelek 

ritmusa is benned volt, mintha 

egyedül lettél volna az ég alatt, 

földet, fát, eget, istent, szerelmet 

egyformán tegezve szólongattál. 

Éneked a szerelem forrása, 

reménye a szerelemnek. 

Érezni a hegylánc leheletét, 

szüntelen hozzád ér a szél.

Simek Valéria: Idő fölötti vonulás

Napjaid vékonyan csörgedező 

források, egyesíteni próbálod 

magadban a régit és az 

újat, a békét és a harcot.  

Isten örök békéjét és örök 

nyughatatlanságodat. 

Sorsod fölött van valami 

idő fölötti vonulás.   

Égnek a szavak a szádban, 

lángba borul körülötted a táj. 

Az évek jogán megtaláltad 

a helyed.   

Sejted a hervadás illatát, 

saját lobogásodban élsz, 

egykor elégsz, mint az asztalodon 

meggyújtott adventi gyertya.   

S az idő elmossa a nádfedeles 

házat, a kukoricafosztásokat, 

és az ökrös szekerek hangulatos 

látványát.   

Kigyöngyözött erkölcsi 

értékeid porba hullanak. 

Jó szándékaiddal, 

segítségeddel már nem 

tipegsz elő.   

Váci Mihály: Ha elhagynál…

Ha elhagynál engemet, – jobban 

mi fájna? 

hiányod, vagy a szív megdobbant 

magánya? 

A csalódás kínjától félek, 

vagy féltlek? 

Szerelmünket szeretem jobban, 

vagy Téged?

Kányádi Sándor: Február

Reggel  

Reggel 

az ember 

ki se lát, annyi, de 

annyi 

jégvirág 

nyílott az éjjel 

az ablakon. 

És szánkáz a szél 

az utakon.  

Délfelé  

Ereszt 

az eresz: 

csöpp-csöpp-csurr! 

Izzad a hó és 

kásásul. 

Fázik a hóember, 

didereg. 

Kacagnak rajta 

a verebek.  

Estefelé  

Bújnak a cserepek 

alá a verebek: 

csip-csirip. 

Hideg van, hideg 

a mindenit! 

Az ablak üvege 

citeráz, szaporáz. 

Az ajtón ijedt kis 

szelecske kotorász. 

Brummog az erdő is, 

dörmögő hanglemez. 

Morog a medve. 

Ébredez.

Petőfi Sándor: A puszta, télen

Hej, mostan puszta ám igazán a puszta! 

Mert az az ősz olyan gondatlan rosz gazda; 

Amit a kikelet És a nyár gyüjtöget, 

Ez nagy könnyelmüen mind elfecséreli, 

A sok kincsnek a tél csak hült helyét leli. 

Nincs ott kinn a juhnyáj méla kolompjával, 

Sem a pásztorlegény kesergő sípjával, 

S a dalos madarak 

Mind elnémultanak, 

Nem szól a harsogó haris a fű közűl, 

Még csak egy kicsiny kis prücsök sem hegedűl. 

Mint befagyott tenger, olyan a sík határ, 

Alant röpül a nap, mint a fáradt madár, 

Vagy hogy rövidlátó 

Már öregkorától, 

S le kell hajolnia, hogy valamit lásson… 

Igy sem igen sokat lát a pusztaságon. 

Üres most a halászkunyhó és a csőszház; 

Csendesek a tanyák, a jószág benn szénáz; 

Mikor vályú elé Hajtják estefelé, 

Egy-egy bozontos bús tinó el-elbődül, 

Jobb szeretne inni kinn a tó vizébül. 

Leveles dohányát a béres leveszi 

A gerendáról, és a küszöbre teszi, 

Megvágja nagyjábul; 

S a csizmaszárábul 

Pipát húz ki, rátölt, és lomhán szipákol, 

S oda-odanéz: nem üres-e a jászol? 

De még a csárdák is ugyancsak hallgatnak, 

Csaplár és csaplárné nagyokat alhatnak, 

Mert a pince kulcsát Akár elhajítsák, 

Senki sem fordítja feléjök a rudat, 

Hóval söpörték be a szelek az utat. 

Most uralkodnak a szelek, a viharok, 

Egyik fönn a légben magasan kavarog, 

Másik alant nyargal 

Szikrázó haraggal, 

Szikrázik alatta a hó, mint a tűzkő,

A harmadik velök birkozni szemközt jő. 

Alkonyat felé ha fáradtan elűlnek, 

A rónára halvány ködök telepűlnek, 

S csak félig mutatják 

A betyár alakját, 

Kit éji szállásra prüsszögve visz a ló… 

Háta mögött farkas, feje fölött holló.

Mint kiűzött király országa széléről, 

Visszapillant a nap a föld pereméről, 

Visszanéz még egyszer 

Mérges tekintettel, 

S mire elér a szeme a tulsó határra, 

Leesik fejéről véres koronája. 

(Pest, 1848. január.)    

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (15 )

Szép könyvemet lassan becsuktam. 

Hullatja tarka tollait a táj. 

Árny béleli kicsiny szobámat, 

vad lombokat hajt az indás homály.  

Zöld csoda-fény dereng az égen, 

a világ vége látszik most ide. 

Szép könyvemet lassan becsuktam, 

belédobtam a boldog semmibe.

Weöres Sándor: Rongyszőnyeg (49)

Még most sem szoktam meg egészen 

hogy torkom van, gyomrom, belem 

mit anyaggal tömök naponta 

és csak ezáltal létezem.  

Még most sem szoktam meg egészen 

hogy minek olyan lényeges 

ezt vágyni, amazt elkerülni 

s hogy szeressenek és szeress.  

Még most sem szoktam meg egészen 

hogy látó-, vagy rágó-tagod 

szépnek, vagy csúnyának tekintsem 

és hogy van élő és halott.  

Még most sem szoktam meg egészen

hogy teljest föl nem foghatok,

hogy csak a részek kavarognak 

és rajtuk túl nem nyúlhatok.

Áprily Lajos: Ének a halkuló madárról

Ritkábban jössz, nemes madár,  

madara szépséges titoknak,  

szivárványos hangulatoknak,  

ritkábban szállsz az ablakomra.   

Régebben gyakran látogattál,  

ablakomon többet maradtál.  

Sokszor jöttél tavasz-követnek,  

suhogó szárnyú üzenetnek,  

s én áldottam varázslatát  

fiatalos jövetelednek.   

Udvaromon, kényes madár,  

fekete gondok hessegetnek.   

Vénülsz te is, mese-madár,  

ragyogó színeid fakulnak,  

szivárvány-tollaid kihullnak,  

beteg szárnyad csapása lomha -  

Nincs messze már: kopott madár,  

meghalva hullsz az ablakomra.

Oravecz Imre: Erdőszél

A völgyben már beesteledett, 

de Lak felett még fénylik az ég, 

és a narancsszóródásban a gerincen kirajzolódnak a fák.    

Ennyivel megint nehezebb lesz meghalni.

M.Fehérvári Judit: Menedék

Krisztus a szenvedések sokasága, 

a feltámadás, a végtelen szabadság, a hit.   

Krisztus az emberség: a bonyodalmak hiánya. 

az irgalmasság, a szeretet, a béke, a hit.  

Isten az alfa és ómega, itt jár e Földön 

és Krisztussal érkezik, ki önmaga a hit.

Pilinszky János: Imádságért

Add, Istenem, hogy a világ kisimuljon és elcsendesedjen bennem és mindenkiben.

Hogy az éjszaka csöndjében asztalodhoz ülhessek, ahhoz az asztalhoz, ami mellől senki se hiányozhat. Ahhoz az asztalhoz, hol a Nappal és a csillagokkal együtt a hétköznapok is kialszanak, s egyedül a te békéd világít. Igen, hogy helyet foglalhassak már most egy rövid időre annál az eljövendő asztalnál, amit egy öröklétre megígértél, s aminek egyedül a te békéd a lámpása, eledele és terítéke.

Add meg előlegként azt a csendet, azt az asztalt, ahol minden civódás, félreértés és megkülönböztetés megszűnik végre, ahol mindenki helyet kap, a maga helyét, s a legkisebb féltékenység is leveti csúf álarcát, s színét vesztve elpárolog.

Nevezz meg valódi nevünkön, mivel valamennyien szenvedünk attól, hogy álnéven élünk, telve álnoksággal, amit magunk fabrikáltunk, mivel jobbnak, különbnek, állhatatosabbnak és áldozatkészebbnek kívántunk látszani másoknál. Valódi neve csak keveseknek van itt a földön. Kivétel alig. Szentjeid között talán Bach, talán Mozart. Asztalodnál Bachnak továbbra is Bach lesz a neve és Mozartnak Mozart…

Mint a vándornak megérkeznie a tengerpartra, szívem és értelmem elhallgat már a távoli közelségedtől is, meghallva a végtelen intelligencia hullámverését…

Add, hogy imámban ne kérjek semmit, de annál inkább hallhassalak és hallgassalak Téged.

Fáradt vagyok, Istenem, kifárasztottak „kéréseim”, és megtéptek a világ „kérései”. Apostolod mondta, hogy a szeretet irgalmas, türelmes, nem kér, és nem panaszkodik. Add, hogy sose kívánjak „színen lenni”. A világnak amúgy is kötelező olvasmánya a „zűrzavar kézikönyve”. Ha lehet, ragaszd össze lapjait, megértek a csirizre.

Ha mégis kérek Tőled imámban valamit: ne vedd el tőlem, ne vedd el tőlünk a kérés nélküli imádságot. A kérés nélküli imában nemcsak én, de az egész mindenség hallgat, s hallgatnak azok is, akik – egy szinttel még mélyebben – torzsalkodnak, harcolnak, lázonganak és ítélkeznek. A nem kérő imádságban azonban, imádkozza bárki is, az egész világ térden áll a „teremtés egyességében”.

Valójában minden imádság, a kérő is, messze túlmutat önmagán. Jézus kérte, hogy kérjünk, de… „mindazonáltal legyen a Te akaratod szerint”. És: „…kezedbe ajánlom lelkemet”. A kérő ima természete nem azonos a földi kéréssel, mely legtöbbször – kivéve az éhség és szomjúság szavait – valamiféle mástól szennyes. A kérő imádság, amennyiben csakugyan eljut az imádságig, szinte automatikusan veti ki magából kérései homokzsákjait, hogy végül eljuthasson abba az egyetlen magasba, ahol – mindazonáltal ne a mi kérésünk és akaratunk teljesedjék, hanem az övé.

Igen, nem hiszek többé tulajdon kéréseimben. Istenben, az egyetemes békében nincs többé mit kérnünk, az egyetemes szeretetben nincs többé kire vagy mire féltékenykednünk, az egyetemes igazságba érkezve elképzelhetetlen bármiféle ítélkezés bárkivel vagy bármivel szemben.

Ezért imádkozni az imádságért: bűnösök és szentek közös kiáltása itt a földön, és a kérés nélküli ima jók és gonoszak számára talán nem egyéb, mint egy pillantást vetni az asztalra, mely öröktől fogva terítve áll az atyai ház udvarán.

Ennél az asztalnál – Jézus isteni ígérete szerint – nem lesz többé se ellenség, se barát, se vér szerinti rokonság, se szülő, se feleség. Mindenki mindenkije lesz mindenkinek, áthatva az Atya, a Fiú és a Szentlélek egyetemesen beteljesült ígéretétől. Ennél az asztalnál mindenkinek akad egy szék, s mindenki a maga eleve kijelölt, ezerszer áldott helyére kerül – annyi vita, helycsere és zűrzavar után.

Sebestény-Jáger Orsolya: Vándor évek

Bocsásd meg vándor éveim.

Sok volt. Messzire vitt.

Jó lenne lábadhoz kuporodva

hinni: ott vagyok megint,

hol gyermek énem lobbant

huszonegy évemmel,

a lappangó sötétet űzted el

egy régvolt áprilisi reggel.

Messzire kellett tévednem,

hogy értsem: e vándorlás mit jelent,

és sokáig kellett sírnom,

mikor megértettem hűségedet.

Oravecz Imre: Ejtendő én

Fordulj el magadtól mint unt, csikorgó szerkezettől. 

Összpontosíts a cinkékre, a cseresznyefára, a fény fehérjére, 

a hegyélre, a fűszálak hajladozására, 

az árnyékok araszolására a havon.

Juhász Gyula: Magányos úton...

Magányos úton építek egy házat, 

Betérhet hozzám, aki erre fárad, 

Aki dalolva, virágot keresve, 

Eltéved a mély életrengetegbe.   

És őszi estén, míg az avar sír majd 

S utolsó szirma hull a rózsáimnak, 

Magányos vándor, múltakba révedve, 

Emlékezik majd egy tündérszigetre.   

És hírt hoz nékem élet tengeréről, 

A csodaszépről, távoli tündérről, 

Kit idevárok és aki nem jő el, 

Csak egyre szépül a szálló idővel.

Epstein Ágnes: Rossz kedv

Csalódtam a télben 

nem hideg 

nem havazik 

nem lep el mindent

tisztán, ártatlanul 

nem tud igazi lenni 

Mikulással, Lucával, 

Karácsonnyal, 

Szilveszterrel.

Nincs is igazi tél, 

az elmúlt, 

mikor elmúltam 

gyerek lenni.  

Epstein Ágnes: Fájdalom

Síma kavics 

csobban 

fodrozódó vízben 

elmerül 

ott van lenn 

és ott is marad 

mint a lélek sebei 

láthatatlanul léteznek.  

Vörösmarty Mihály: A vén cigány

Elmondja Latinovits Zoltán

**

Húzd rá cigány, megittad az árát, 

Ne lógasd a lábadat hiába; 

Mit ér a gond kenyéren és vizen, 

Tölts hozzá bort a rideg kupába. 

Mindig igy volt e világi élet, 

Egyszer fázott, másszor lánggal égett; 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

Véred forrjon mint az örvény árja, 

Rendüljön meg a velő agyadban, 

Szemed égjen mint az üstökös láng, 

Húrod zengjen vésznél szilajabban, 

És keményen mint a jég verése, 

Odalett az emberek vetése. 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

Tanulj dalt a zengő zivatartól, 

Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl, 

Fákat tép ki és hajókat tördel, 

Életet fojt, vadat és embert öl; 

Háború van most a nagy világban, 

Isten sírja reszket a szent honban. 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

Kié volt ez elfojtott sohajtás, 

Mi üvölt, sír e vad rohanatban, 

Ki dörömböl az ég boltozatján, 

Mi zokog mint malom a pokolban, 

Hulló angyal, tört szív, őrült lélek, 

Vert hadak vagy vakmerő remények? 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot, 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

Mintha ujra hallanók a pusztán 

A lázadt ember vad keserveit, 

Gyilkos testvér botja zuhanását, 

S az első árvák sirbeszédeit, 

A keselynek szárnya csattogását, 

Prometheusz halhatatlan kínját. 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

A vak csillag, ez a nyomoru föld 

Hadd forogjon keserű levében, 

S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől 

Tisztuljon meg a vihar hevében, 

És hadd jöjjön el Noé bárkája, 

Mely egy uj világot zár magába. 

Húzd, ki tudja meddig húzhatod, 

Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot: 

Sziv és pohár tele búval, borral, 

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.   

Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak, 

Lesz még egyszer ünnep a világon, 

Majd ha elfárad a vész haragja, 

S a viszály elvérzik a csatákon, 

Akkor húzd meg ujra lelkesedve, 

Isteneknek teljék benne kedve. 

Akkor vedd fel ujra a vonót, 

És derüljön zordon homlokod, 

Szűd teljék meg az öröm borával, 

Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.   

1854. július - augusztus (?)     

Hermann Hesse: Szeretni boldogság

       "Szeretet... Mi is a szeretet? Érzelem...? De valóban érzelem? Ennél több... A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés. A szeretet mindig a másik emberért létezik. Nem azért szereti a másik embert, mert "viszont szeretetet" vár. Örül a viszontszeretetnek, de nem azért szeret, hogy őt szeressék. 

A valódi szeretet nem vár a másik szeretetére, már akkor is szeret, amikor a másik ember még nem szeret, és azután is szeret, amikor a másik már nem szeret. 

Szeretni annyit jelent: adok, nem pedig kapok. Adom önmagamat, adom örömöm, bánatom, érdeklődésem, együttérzésem, barátságom, hálám, értelmem... A szeretet lényege a másik-centrikus gondolkodás és cselekvés. A szeretet törődő és felelősségteljes. Figyel a másik ember kimondott és kimondatlan igényeire. Szükséges hozzá a másik ember tisztelete. Akit szeretek, annak tisztába vagyok egyéniségével. Őt szeretem, nem egy illúziót, egy képet, és nem azt, akinek szerintem lennie kéne. Ehhez pedig ismernem kell őt. 

Szent Ágoston mondta, nem lehet valakit szeretni, akit nem ismerek, és nem lehet megismerni valakit, akit nem szeretek. A szeretet lényege, hogy nem függ semmitől. A szeretet elfogadás. A szeretet elfogadja a másikat, ahogy a másik van. Nem akarja megváltoztatni. Megváltoztatni csak önmagunkat lehet. Lehetetlen mások szeretete önmagunk szeretete nélkül. Szeretni azt jelenti, fény és melegség vagyunk a másik számára. Minél inkább szeretünk és odaajándékozzuk magunkat, annál értékesebb lesz életünk."       

Horváth Géza fordítása

Csoóri Sándor: Reggel a kertben

        - csonka szonett -     

Nyílik a reggel, mint a boltok 

és minden itt van, ami kell nekem: 

akácfa, bodza, zsörtölődő dongó

s a domb árnyéka nyitott könyvemen.  

Sokan állítják, hogy meghaltam régen 

s kamillás rét vakondja temetett. 

A borzas hírt az újság is megírta 

és ha megírta, csak igaz lehet.  

Igaz? Nem igaz? Porszemnyit se számít! 

De hogyha mégis: ez a túlvilág itt, 

ez, ez a kert, mosolyom titkos műve,  

honnét egy hangya indul el a végtelenbe 

gyűrűs fűszálon, utána lassan én is - 

S a hosszú úton nem várhat több halál. 

Finy Petra: az apróbetűs élet

csontjaimból madarat hajtogatok, mert tudom, hogy kék az ég, 

kiszárítom a felhőket, hogy ne mossa el kezemet az eső, 

szeretném azt mondani a fáknak, hogy apám, 

de félek, mert nincsenek gyökereim, 

meg kellene pofozni a Napot, hogy tanítson meg végre fázni is, 

hogyan kell hóviharban táncolni, sajnos azt nem tudom, 

felírtam a nevemet egy könyvbe, hogy eszembe jusson, mikor nevetek, 

van egy létrám, azzal szoktam csillagokat lopni, 

még nem búcsúzhatok, meg kell számolnom a kavicsokat 

és te segítesz nekem, 

nem vagyok szomorú, csak épp az óceán kicsöppent szememből, 

kérlek, adj pár üveggolyót, éppen annyit, hogy az ölemben elférjen, 

egyszer majd komoly leszek, és elhívlak teázni, 

addig is forraljuk fel a tengert, 

hadd mondjam el neked a feketét, már nagyon nyomja a vállamat, 

azóta nem tudok repülni, mióta először sírtam, 

de erős leszek, még akkor is, amikor eleresztem az összes pillangót   

Őri István: Félelem

Egyszer csak elkezdett fázni a Nyár 

sapkát vett gyorsan, sálat tett a nyakába 

nagykabátba bújt és meleg csizmába 

majd kutatva körül nézett: 

" Mi történt? 

ki jött, ki hozott hideget 

sötét didergést, pengő jeget?" 

a Nyár nem látott senkit 

mégis fázott 

szorosabbra húzta magán a kabátot 

pedig a levegő illatos volt 

virágok nyíltak mindenütt 

a fák lombjain átsütött 

a meleg nyári nap...  

s akkor észrevette 

hogy csend van körös-körül 

mozdulatlanság 

a szél nem énekel 

a patak vize megdermedt 

két csobbanás között 

a tücskök és a madarak 

elmentek messzire...  

a Nyár kétségbeesve körülnézett 

kereste a hangot 

a mozgást 

a dalt 

az Életet 

körbefutott a világban 

bejárt eget s földet 

mindenkit megkérdezett 

akivel útközben találkozott: 

" Mi történt? 

Miért mozdulatlan minden? 

Miért fázom?" 

A kérdezettek 

csak a vállukat vonogatták 

s még szorosabbra húzták 

magukon a bundát 

mert ők is fáztak 

s a Nyár csak ment 

hét világon át 

majd lassan elfáradt 

útközben elhagyta a remény 

a világ végén 

egy zöldellő réten leült 

beburkolta magát a kabátjába 

és elaludt...  

a fákról lassanként 

elkezdtek hullni 

az első megsárgult levelek...

Trausch Liza: Légy türelemmel hozzám

" Leborulván azért az ő szolgatársa az ő lábai elé, könyörög néki, mondván: Légy türelemmel hozzám, és mindent megfizetek néked. De ő nem akará, hanem elmenvén, börtönbe veté őt, mígnem megfizeti, amivel tartozik." 

Máté 18,29-30  

      Hogyhogy nem jutott eszébe annak, akinek az Úr minden adósságát elengedte, hogy ő is éppen ezekkel a szavakkal könyörgött?! Hisz ez is azt kéri: " Légy türelemmel." Az a borzasztó, hogy pontosan ez nincs. Nem vagyok türelmes, nem tudok várni, nem adok időt a másik embernek. Türelmes vagy azok iránt, akikkel együtt élsz? Türelmes vagy a munkatársaiddal szemben? Mennyire hiányzik ez belőlünk! Azok nevében kérlek, akik körülötted élnek, hogy lásd meg a könyörgő tekintetüket, és légy türelmes hozzájuk. "De ő nem akará" - folytatja az Ige. Nincs hitel! Akinek az Úr mindent elengedett, az nem tud hitelezni. Hit kell ahhoz, hogy hitelezni tudjak. De nekünk nagyon sokszor nincs hitünk ahhoz, hogy az Úr könyörülhet egy másik emberen is. Nem volt olyan ember a földön, akire Jézus ne hittel nézett volna. Van-e hited azzal az emberrel kapcsolatban, aki neked a legtöbbet ártott, akivel szemben a legnagyobb csalódás ért? Bármit tett veled, semmi a golgotai kereszthez képest. Amit ember emberrel tehet, semmi ahhoz képest, amit az ember Jézussal tett. Ne is a másik emberhez, az Úrhoz legyen hited. Milyen jó olvasni, amit Jézus mond a kananitának: "Asszony, nagy a te hited!" Mert neki a kegyelemből elég volt egy morzsa. Ne fojtogasd, ne vond meg a levegőt a másik embertől. A hit az, amiben lélegezni tud. Előlegezd neki a hitet, és abban a percben levegőt, életet adtál neki.     

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Szepes Mária: Emlékeztető

Mennyivel könnyebb a nehéz is,  

amint megleled a lét összefüggéseit,  

villanó fényszálai elvezetnek a végtelenig.

Szepes Mária: Relatív idő

Ma élsz. Holnap kiolt egy pillanat.  

Vajon csak e pillanatért vagy?  

Azon túl vár időtlen önmagad.   

Nadányi Zoltán: Erő

Oh, Istenem, az emberszivet 

Milyen erősnek alkotád: 

Mily könnyen el tudjuk viselni 

A mások bánatát!

Oravecz Imre: Csendélet

Kint alkonyul, 

a lemenő Nap az ablakon át visszaveszi az utolsó sárga sugarat, 

lassú homály tölti meg a szobát, 

és a benn ülő még sokáig látja a tárgyakat,  

a sarokban félig bevetett ágy, 

a polcokon porlepte könyvek, 

az éjjeliszekrényen fényképek, 

a fiókokban, dobozokban emlékek, relikviák, 

itt ruhadarabok, óra, szemüveg, 

amott telefon, imakönyv, naptár, 

és egyéb használati eszközök célszerű közelségben  

a kezek az ölben nyugszanak, 

az egyik most felemelkedik, 

kikeres egy fájdalmas visszeret, 

megtapintja 

és visszaszáll –  

az ember magára marad az életével.

József Attila: Altató

Lehunyja kék szemét az ég, 

lehunyja sok szemét a ház, 

dunna alatt alszik a rét – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Lábára lehajtja fejét, 

alszik a bogár, a darázs, 

velealszik a zümmögés – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

A villamos is aluszik, 

– s mig szendereg a robogás – 

álmában csönget egy picit – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Alszik a széken a kabát, 

szunnyadozik a szakadás, 

máma már nem hasad tovább – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Szundít a lapda, meg a sip, 

az erdő, a kirándulás, 

a jó cukor is aluszik – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

A távolságot, mint üveg 

golyót, megkapod, óriás 

leszel, csak hunyd le kis szemed, – 

aludj el szépen, kis Balázs.  

Tüzoltó leszel s katona! 

Vadakat terelő juhász! 

Látod, elalszik anyuka. – 

Aludj el szépen, kis Balázs.  

1935. február 2.

Weöres Sándor: Énhasadás

Utcasarkon 

várok rám, 

félórája 

is van tán.  

Ám értelmem 

fölragyog: 

Nem jövök, mert 

itt vagyok.

József Attila: (Esőben...)

Esőben, rügyező ágak közt, 

Reszketek érted, 

Náthulok érted!   

1928

Babits Mihály: A lírikus epilógja

Csak én birok versemnek hőse lenni, 

első s utolsó mindenik dalomban: 

a mindenséget vágyom versbe venni, 

de még tovább magamnál nem jutottam.   

S már azt hiszem: nincs rajtam kívül semmi, 

de hogyha van is, Isten tudja hogy' van? 

Vak dióként dióban zárva lenni 

s törésre várni beh megundorodtam.   

Bűvös körömből nincsen mód kitörnöm, 

csak nyílam szökhet rajta át: a vágy - 

de jól tudom, vágyam sejtése csalfa.

Jékely Zoltán Téli mese

Künt hó felett tökfej hold lebegett.  

Nagymama a tűznél melengedett.  

Korom macskánk mellé settenkedett  

s eszegettek egy száraz-kenyeret.     

Én festegettem tarka madarat,  

Lenkice egy hatlábú egeret,  

Ferike szép kékszemű bogarat,  

Margitka meg négyszarvú tehenet.     

A madár felfalta a bogarat,  

a nagy tehén a kicsi egeret.  

A két lány erre sírásra fakadt,  

Ferike, a huncut, csak nevetett.     

A falon három királyi gyerek  

bufti arcán nagy könny cseperedett,  

s gazdáikkal, akár az emberek,  

sírtak lábuknál a vadászebek.     

Ferike szólt: most én hazamegyek.  

A két kislány is felkerekedett.  

Én sírva szóltam: még ne menjetek,  

sosem leszünk még egyszer gyermekek!

Sík Sándor: Mit mondanál?

Ha ablakodat megkoccantaná 

A Hűvös Angyal, 

S avval a csöpp lélekharanggal 

Becsengettyűzne födeled alá, 

Amelyet mások meg sem hallanak, 

Csak akiket immár szólítanak, - 

Lelkem, mit mondanál?  

Mondanád: Így jó!? mondanád: Elég!? 

Ajtód kitárnád? 

Vagy fejedre vonnád a párnát

És dideregve suttognád: Ne még, 

Legyetek türelemmel angyalok, 

Még lenni és zümmögni akarok? - 

Semmit sem mondanék.  

El sem köszönnék, mint egy átfutó 

Nyáréji vendég. 

Még kalapot se vennék, 

Mint aki csak a szomszédban lakó. 

Szökellenék, mint lomha tél után 

A nap, a fű, a fürge szél után

A mámoros csikó.  

1941. augusztus

Sárhelyi Erika: Paso Doble

Égővörös selyemként loboglak

Körbe, inas nyakadba csókolva 

Mohó vágyam. Orrcimpád reszket, míg 

Felöklelsz, s eggyé válunk a táncban.

Parancs János: Az angyali hírnök

akármit csinálunk közeledik 

és ez megnyugtató mint a tenger 

örökösen háborgó kék hullámai 

jön a hóhullásban fehér lepelben 

könnyedén előredőlve bátran 

nemtörődöm lezser eleganciával 

közeledik a sötétség ormótlan 

torlaszai közt sugárzó alakja 

siklik felénk kezében fáklya 

hozza a jó hírt az ígéretet 

hogy reménykedjünk örvendezzünk 

ne féljünk a kietlen éjszakában

Parancs János: Merre és hová?

mintha most kezdődne el az életem 

választanom úgy kellene 

pedig lassan már véget ér 

itt állok ismét az utak kezdetén 

leköpdösve kifosztva üres kézzel 

öregedve is álmodozó balga kamasz 

elhiszem amit hitetve mondanak 

a keserű tapasztalatok dacára 

őrzöm a csenevész lángot 

etetem a tűz falánk kutyáit 

a csontjaimat mardosó mohó pofákat 

nem tudom mi végre mást nem tehetek 

attól tartok erősebb akarat ez nálam 

hiába választanék más célt más utat 

általa ismét csak ide jutnék 

nélküle még ijesztőbb jégvilágba

Biblia

Áldjon meg tégedet az Úr, és őrizzen meg téged. 

Világosítsa meg az Úr az ő orcáját te rajtad, és könyörüljön rajtad. 

Fordítsa az Úr az ő orcáját te feléd, és adjon néked békességet.  

 (4Mózes 6,24-26)

*

Kedves Olvasó!

Köszönöm, hogy itt vagy velem!

Aranyosi Ervin: A boldog élet receptje

A boldog életnek a receptje ennyi: 

– Szeretni, szeretni és szeretve lenni! 

Élvezni a percet, másokra figyelni, 

álmokat megélni, boldogságra lelni. 

Szeretni önmagad, mintha csoda lennél, 

hogy más is szeressen, nincs szebb csoda ennél. 

Változni javadra, ne úgy, ahogy várják! 

Ahogy te szeretnéd, hogy mások csinálják. 

Ott, a lelked mélyén, meglelni a békét, 

megtapasztalni a mások emberségét. 

Megbocsátani azt, amit más elrontott, 

elengedni minden szépet ölő gondot. 

– Szeretni, szeretni és szeretve lenni! 

A boldogság kulcsa – hidd el nekem – ennyi! 

Vagy elhiszed nekem, s hiszem, megtalálod, 

vagy csak kínlódsz tovább, és a csodát várod!

Aranyosi Ervin: Megfelelés

Miért akarsz te mindenáron, s mindig megfelelni? 

Azt hiszed, hogy ezért fognak téged majd szeretni? 

Miért akarsz szerethető rabszolgává válni? 

Miért akarsz önmagadból egész mást csinálni? 

El ne hidd, ha kedvükben jársz, majd szeretnek téged, 

csak az egyéniségedet vesztheted el végleg! 

Ne játssz tehát szerepeket, ne bújj másik bőrbe, 

becsüld inkább azt az embert, kit látsz a tükörben! 

A szeretet nem elvárás, hát hiába várod, 

rajtad múlik, szeresd jobbá környező világod! 

És ha szeretetet küldesz, az tér vissza hozzád. 

jó lenne, ha a másokét te is viszonoznád! 

Szeresd magad, s majd meglátod, szeretni fog más is, 

éld a saját életedet, s ne legyél banális, 

legyél inkább egyéniség, kit mások csodálnak, 

s hidd el, ettől az álmaid valósággá válnak. 

Légy önmagad, különleges, csodálatos ember, 

hidd el nekem, hogy másoknak megfelelned nem kell!

Biblia

...mert én megtanultam, hogy azokban, 

a melyekben vagyok, megelégedett legyek. 

Tudok megaláztatni is, tudok bővölködni is; 

mindenben és mindenekben ismerős 

vagyok a jóllakással is, az éhezéssel is, 

a bővölködéssel is, a szűkölködéssel is. 

Mindenre van erőm a Krisztusban, a ki engem megerősít.  

Filippi 4.11b-13

Trausch Liza: Hányszor lehet megbocsátanom

" Ekkor hozzámenvén Péter, monda: Uram, hányszor lehet az én atyámfiának ellenem vétkezni, és néki megbocsátanom, még hétszer is? Monda néki Jézus: Nem mondom néked, hogy még hétszer is, hanem még hetvenhétszer is." 

Máté 18,21-22 

        Péter  kérdez, és Jézus egy példázatban mondja el a választ a kérdésére. Péter nem azt kérdezi, hogy hányszor kell, hanem hogy hányszor lehet megbocsátanom. Mintha azt kérdezné Péter: jó ez nekem, hogy még hétszer is megbocsátok? Jézus azt feleli: nem hétszer, hanem az eredeti szöveg szerint hetvenszer hétszer, ami sokkal több, mint hetvenhétszer. Péter attól fél, a másik embernek árt azzal, ha újra és újra megbocsát. Vajon neked nem árt az, ha Jézustól mindig újra bocsánatot kapsz?! Jézus példázatainak legnagyobb része a mennyek országáról szól. Mégpedig azért, mert mindnyájunknak legnagyobb vágya a mennyország. A mennyországot sokan valahol messze képzelik el. Az elveszett Paradicsom, az Úrral való közösség, az a mennyország, a zavartalan boldogság. Ha ez megvan, akkor boldog vagy, és amíg megvan, addig vagy boldog. Amíg ez a töretlen, zavartalan boldogság megvan benned, addig ez a mennyország. Jézus azért beszél erről, mert újra mondom, hogy szívünknek ez a legmélyebb vágya, és ennél kevesebb nekünk soha nem elég. Sokféle földi boldogságot kaptunk már, de sohasem eleget. A szívünk és lelkünk szomjúságának csak ez elég. A mennyország akkor kezdődhet el számodra, ha rád nehezedik bűneidnek súlya, és tudod, hogy Jézus nélkül nem tudsz megállni az Atya előtt, mert rászorulsz a kegyelemre.    

 Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

Sík Sándor: Ketten a Mesterrel

Fehér fényben, fehér ruhában, 

Egy férfi jár előttem egyre. 

Vezet, vezet, kezem kezében, 

Föl a magányos, nagy hegyekre. 

Az emberarcok ködbe vesztek, 

Ketten vagyunk a hegyeken. 

Kézen fogva vezet a Mester, 

S én követem.  

Megláboltam a pusztaságot, 

Homokviharos, sívó tengert. 

Szürke porát szívemre szórta, 

Szörnyű magánya majd hogy elnyelt. 

De tikkadt lelkem felüdítve 

A Mester arca járt velem. 

Kezem meleg kezébe fogta, 

S én követem.  

Lehevertem illatos fűre 

Oázisok mézes szelében, 

Elálmodoztam rózsás felhőn, 

Távol dalon, zsongó levélen. 

De kezét homlokomra tette 

S megnyitva álmodó szemem, 

Előre mutatott a Mester, 

S én követem.  

Elértem a hegyek tövébe 

S indultam fölfelé nyomában. 

Dideregtem a szirti szélben, 

A szikla megvérezte lábam. 

Ha megálltam, szemembe nézett 

És rám mosolygott csendesen. 

S belém szállott a Mester lelke. 

És követem.  

Mikor az első csúcsra értem, 

Verejtékes nap estelén, 

Megkísértett a nagy Kísértő, 

És egy világot tárt elém. 

De a Mester szemembe nézett, 

Szomorú szemmel, könnyesen, 

S rajta kívül nem láttam semmit. 

És követem.  

Járok magányos hegytetőkön, 

A magasságos szirthazában. 

S egy férfi jár előttem egyre, 

Fehér fényben, fehér ruhában. 

Léptünk alatt meleg virágok 

Serkednek a vad köveken. 

Kézen fogva vezet a Mester, 

S én követem.

Ágai Ágnes: Télvíz

Hideg van. Szürke ég.
Egymáshoz bújó, fázós fellegek.
A Nap hivatalos ügyben
tárgyalásra ment.
Ülök a szobában.
Két deci forró szeretetre vágyom.

Dienes Eszter: Nem hiszek

Százezer évre innen, 

százezer évre onnan, 

felkelek reggel, 

semmi sehonnan.  

Máma nem jön a postás, 

máma nem jön levél, 

máma tegnapot írnak, 

tegnap sem jön levél.  

Szólni kéne, írni kéne, 

hogy válaszoljanak, 

de nem hiszek tollban, 

papírban, szívben – 

magányos sas vagyok 

órabérben egy szirten.

Ágai Ágnes: A semmi ágán

Már egy hete csak 

József Attilára gondolok. 

Szép, okos, búskomor fejére, 

melyet végül sínre hajtott 

az ólmos ég alatt. 

Igéit mormolom magamban 

pontosan, szépen, ahogy írta. 

Szavai lelkemben tapsikolnak. 

Verseit meglelte hazája, 

kései siratón elsiratta. 

De az utókorra hagyta, 

hogy mulasztását helyrehozza. 

Persze, az utókornak ez a dolga. 

Emlékezni jó rá, és nagyon fáj. 

Könnyű dicsérni, mikor már 

szoborként ül a Duna partján. 

Őrizni ott kellett volna: 

Szárszón!

József Attila: Kései sirató

Harminchat fokos lázban égek mindig 

s te nem ápolsz, anyám. 

Mint lenge, könnyü lány, ha odaintik, 

kinyujtóztál a halál oldalán. 

Lágy őszi tájból és sok kedves nőből 

próbállak összeállitani téged; 

de nem futja, már látom, az időből, 

a tömény tűz eléget. 

Utoljára Szabadszállásra mentem, 

a hadak vége volt 

s ez összekuszálódott Budapesten 

kenyér nélkül, üresen állt a bolt. 

A vonattetőn hasaltam keresztben, 

hoztam krumplit; a zsákban köles volt már; 

neked, én konok, csirkét is szereztem 

s te már seholse voltál. 

Tőlem elvetted, kukacoknak adtad 

édes emlőd s magad. 

Vigasztaltad fiad és pirongattad 

s lám, csalárd, hazug volt kedves szavad. 

Levesem hütötted, fujtad, kavartad, 

mondtad: Egyél, nekem nőssz nagyra, szentem! 

Most zsiros nyirkot kóstol üres ajkad – 

félrevezettél engem. 

Ettelek volna meg!… Te vacsorádat 

hoztad el – kértem én? 

Mért görbitetted mosásnak a hátad? 

Hogy egyengesd egy láda fenekén? 

Lásd, örülnék, ha megvernél még egyszer! 

Boldoggá tenne most, mert visszavágnék: 

haszontalan vagy! nem-lenni igyekszel 

s mindent elrontsz, te árnyék! 

Nagyobb szélhámos vagy, mint bármelyik nő, 

ki csal és hiteget!

Suttyomban elhagytad szerelmeidből 

jajongva szült, eleven hitedet. 

Cigány vagy! Amit adtál hizelegve, 

mind visszaloptad az utolsó órán! 

A gyereknek kél káromkodni kedve – 

nem hallod, mama? Szólj rám! 

Világosodik lassacskán az elmém, 

a legenda oda. 

A gyermek, aki csügg anyja szerelmén, 

észreveszi, hogy milyen ostoba. 

Kit anya szült, az mind csalódik végül, 

vagy így, vagy úgy, hogy maga próbál csalni. 

Ha kűzd, hát abba, ha pedig kibékül, 

ebbe fog belehalni. 

Fekete István

Nincs az a vihar, mely elpusztíthatna, 

ha veled van az imádság és veled van az Isten.

Devecseri Gábor: Csak

Ha csak egy szőlőlevelet 

sikerül megörökítened,  

ha egyetlen sorod is odaérez 

a feszes fürtszemek fényköréhez,  

vagy ha csak vágyad támad a délutáni 

tóra tekintve, hozzá szót is találni,  

vagy ha a szépre nézve, hozzátenni 

semmit sem áhítsz, csak belemerülni  

mint lelked otthonába: 

már nem éltél hiába.

Szabó Lőrinc: Téli fák

 

Hegynek vitt az erdei út. 

Megálltam. Vacogtak a fák, 

jobbra-balra messze kinyílt 

szemeim előtt a világ: 

a táj, mint vén agy vértelen 

eszméi, úgy levetkezett 

és nem maradt belőle, csak 

a csontváztiszta szerkezet.  

Tél volt és csönd, még semmi hó, 

az esti köd gyült és oszolt. 

Az elmúlt nyárnak a halott 

jelen csak kísértete volt 

s az élt, a múlt, mikor arany 

sípot fujtak itt a rigók, 

a zöld nyár, melynek hült helyén 

most füstként szürkült a bozót.  

Kísértet voltam én is a 

felboncolt és kipreparált 

erdőben: szinte csontomig 

éreztem a csupasz halált. 

– Fa vagyok én is, ágbogas 

csontváz! – és éreztem a gúzst 

s hogy az idő hogy marja le 

rólam is a lombot, a húst.  

Soká és mozdulatlanúl 

álltam ott a dermedező 

csöndben… És lepattant egy ág 

és megmoccant a temető. 

Fölnéztem: – No, menjünk… – De most 

rám fogta ezer fekete 

vasvilláját és körülállt 

a halott vázak erdeje.  

– Nono! – ráztam fel magamat 

és megindultam és mire 

elértem az első házakat, 

átjárt az élet melege, 

de tovább is, egész uton 

láttam még, hogy a ködön át 

hogy döfködtek felém fekete 

szarvaikkal a téli fák.

Petőfi Sándor: Gyertyám homályosan lobog…

Gyertyám homályosan lobog… 

Magam vagyok… 

Sétálok föl s alá szobámban… 

Szájamban füstölő pipám van… 

Multam jelenési lengenek körűlem… 

Sétálok, sétálok, s szemlélem 

A füst árnyékát a falon, 

És a barátságról gondolkodom.     

Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt