József Attilára gondolok.
Szép, okos, búskomor fejére,
melyet végül sínre hajtott
az ólmos ég alatt.
Igéit mormolom magamban
pontosan, szépen, ahogy írta.
Szavai lelkemben tapsikolnak.
Verseit meglelte hazája,
kései siratón elsiratta.
De az utókorra hagyta,
hogy mulasztását helyrehozza.
Persze, az utókornak ez a dolga.
Emlékezni jó rá, és nagyon fáj.
Könnyű dicsérni, mikor már
szoborként ül a Duna partján.
Őrizni ott kellett volna:
Szárszón!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése