2014. február 28., péntek
Beke Sándor: Az utolsó fénykép
Éreztem,
ez lesz az utolsó találkozásunk,
ezért nagyanyámmal együtt
a csűr elé állítottam,
hogy lefényképezzem, nagyapámat.
Kezébe nyomtam egy üveget,
hogy vérbeli székelyként
szalutáljon az utókornak borosüveggel.
Későn vettem észre:
a borosüveg helyett
borvizet adtam a kezébe.
„Perla Harghitei” — hirdette a címke —,
magyarán „Hargita gyöngye”.
2014. február 27., csütörtök
Szofoklisz Lazarov: Ez én vagyok
Dallam nélküli ének
magány nélküli hiány
fény és gyengédség önmaga világában,
ez én vagyok.
/ Dabi István ford./
Tornai József: Balatoni elégia
a teraszon reggel,
sárga ringló-szőnyeg
az ablakod alatt,
sárgarigó-nyár
a tó fölött, és nevető fogaid
záporeső-ragyogása,
a padlón letakart
kislámpa sem őrzi
szeretkezésünk éjféli
ámulatát;
az egyetlen és tökéletes hajókirándulás
konyakkal hűtött
szavainak tajtékát
elhordja a parti futóhullám,
a titokzatos üzenetváltást:
semmibe-rontás
és imádat rejtjeleit
elvágja két szó: nem szerettél;
így, ilyen torzul
fosztják le rólam az éjszakai
dulakodások az éltető álmot,
leválok lassan a keresztről,
enni kezdenek
a hétköznapok,
mert csak ott fönt,
rajtad függve ünnepelt
a szívem, a szíved,
„barátság” – mondtad, de én csak
a szerelem érett, szomorú
zúgását hallottam
életem meghajlott
fái közt csörtetve,
csak szépséged lombjait magam körül,
és nem lesz több rózsa-sikolyod,
tudom,
csak sugallatok köd-karjai:
valamilyen
ürességhez szorítanak, hol eddig
te voltál, kész nő módján is
megszületésre várva,
de mi már egy-hangon
állítjuk és tagadjuk
ugyanazt a nyarat,
mosolyból visszahúzódott száj
fenyegetését,
hogy már nincs semmire idő,
és nem lesz több „gyergyói éjszaka”,
versek világító-lapjai az ágyon,
paradicsommadár-mintákkal
festett lábak-karok,
de én most is tekinteteddel
takarózom
a sötétség-hozó csillagok ellen,
most is: fényt, fényt kérek tőled,
a kislámpa és
a Balaton-szoknyás nap varázslatát,
mert a test vénül,
a férfi meg a költő
nem lehet öreg: agyam és vérem
csordultig megtelik
tavaszi lépteid ibolya-zenéjével.
Tornai József: A halott gyönyör
külön vert a szívünk: egy házban, két szobában.
S hol testünk-lelkünk áradt szökő éjeken össze,
nem tudtam, hogy feküdjek az özvegy heverőre.
S hallottalak (pedig az emléked se volt ott!):
a halott gyönyör egyre sikoltott és sikoltott.
Kassák Lajos: Eltévedt sorok
Üzenetet küldök és kérdezem reménytelen
hol merre vagy, kedvesem s ha szavaim csendülnek
hallod-e még ütemét a szívnek, mely búsan
és szüntelen feléd kiált az éjszakában?
Emlékszel-e még a kertre, hol ajkaid dicsértem
miközben nehéz borokat ittunk és a házra
emlékszel-e ott messze, messze a folyónál?
Emlékszel-e még a karjaimra, melyek öleltek
és megoltalmaztak a viharban s a csókra
emlékszel-e a fénylő csillagok alatt?
Emlékszel-e még a szerelemre, mitől részeg voltál
s az öröm dalait énekelted és énrám
emlékszel-e ezen a reménytelen órán?
Mért is üzenek és miért is kérdezek tőled
álommadaram lábaid előtt fekszik holtan
vér és hamu felhőzi énekét.
hol merre vagy, kedvesem s ha szavaim csendülnek
hallod-e még ütemét a szívnek, mely búsan
és szüntelen feléd kiált az éjszakában?
Emlékszel-e még a kertre, hol ajkaid dicsértem
miközben nehéz borokat ittunk és a házra
emlékszel-e ott messze, messze a folyónál?
Emlékszel-e még a karjaimra, melyek öleltek
és megoltalmaztak a viharban s a csókra
emlékszel-e a fénylő csillagok alatt?
Emlékszel-e még a szerelemre, mitől részeg voltál
s az öröm dalait énekelted és énrám
emlékszel-e ezen a reménytelen órán?
Mért is üzenek és miért is kérdezek tőled
álommadaram lábaid előtt fekszik holtan
vér és hamu felhőzi énekét.
Lone Munksgaard Nielsen: Nem vagyok magányos...
Nem vagyok magányos.
Tudok beszélni a madarakkal és a fákkal.
Miért jártok ti együtt?
Halld, amit mondok:
Nem vagyok magányos.
/ Dabi István ford./
Szabó Lőrinc: Párbeszéd
Félek, Atyám, – úgy zúgnak a harangok!
fiatal tükrömet rontja az árny is, a fény is!…
Ne félj, fiam, – téged hívnak a harangok,
te vagy a tükör, te vagy az árny is, a fény is.
Félek, Atyám, – megtörtem a harcban, a hitben,
és éhes sárkányok elé ejtem a kardot!…
Ne félj, fiam, – megtartalak a harcban, a hitben,
s karommal égig emeled azt a kardot.
Mit ér az ember, mit a vágy meg az önvád,
mit ér törékeny szavam az őrült viharban?…
Ne félj, fiam, – az a kín, az a vágy, az az önvád
téged tisztít örök-kék égbolttá a viharban!
Pilinszky János: Egy titok margójára
Takard le jól, mit elkövettél,
és élj utána szabadon, akár
egy sikeres merénylő. Tetted
kendő alatt, nélküled is megél,
majd túlnő rajtad, meghalad,
alig először, később azután
gyereksirásként, mint a végitélet,
mikor a bárány elkiáltja magát.
2014. február 24., hétfő
Klein Zoltán: Természetbarát
A természetbarát
Nem csak néz, - de lát is.
Meglátja a természetben
Az apró csodát is.
A szivárvány színeit
A harmatcseppeken,
Amint megcsillannak
A fenyőleveleken.
A pákosztos méhecskét
A virág kelyhében.
Egy apró gyík napozik
A sziklarepedésben,
A pókháló a bokron
Mily mesterien van szőve ...
És máris látja a facsemetét
Óriássá nőve.
A selymes ökörnyál
Utazik a szélben
És meg - megcsillan
Az őszi napsütésben.
Egy madár a fiát
Repülni tanítja.
Tarka lepke a szárnyát,
Mint zászlót lobogtatja.
Meglát minden szépet
A katicabogártól
A legelésző őzig,
Virágos tavasztól
Lombhullató őszig.
Klein Zoltán: Emlékek a Bihari hegyekből
A Bihari hegyek szép mesevilága.
Most is csodálattal gondolok reája.
Fenyői illatát most is szinte érzem...
Nincsen ennél szebb hely a világon - nékem !
Hegyek - völgyek, virgonc kis patakok,
Álmaimban mindég veletek maradok...
Olyan zöld az erdő, bársonyos a moha,
Nem tudom én azt felejteni - soha.
Szeretném még egyszer a Bihart meglátni...
Hátizsákkal a hátamon, ősvényeit járni.
Gyenge már a vállam, nem bírja a lábom.
Nagyon súlyos lett már, az én Hátizsákom
Jó lenne, még egyszer - vígan - könnyen vinni...
De - már nagyon nehéz - nyolcvan év van benne
És még valamennyi ...
Nem mehetek én már többé oda - soha !
Fejemen fehérlik a Nagybihar hava....
Áprily Lajos: Tavaszodik
Sáncban a hóvíz
könnyű hajót visz,
füstöl a fényben a barna tető.
Messze határba
indul az árva,
lenge madárka: billegető
Titkon a Bükkben
moccan a rügyben
- mint csibe héjban - kandin a lomb.
s mintha a róna
kedve dalolna
úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.
Indulok. Értem.
Jól tudom: értem,
értem üzen a zsenge határ:
"Szíved a bomlott,
ócska kolompot
hozd ide, hozd ide már"!
Áprily Lajos: Veletek vándorolgatok
Tavaszy Sándornak
Mentek. Üzen az óriás,
az izmos hegyvidék.
Közöttem és közöttetek:
riasztó messziség.
S mégis, ha kék vasárnapot
derít az égburok,
hangos turista-csapatok
veletek indulok.
Suhogó lábamról a föld
megismer: Erre jársz?
Veletek kóborolgatok,
mint titkos útitárs.
Veletek vándorolgatok
kökörcsin-réteken.
Éneketekbe belezúg
szabadság-énekem.
Veletek esztenák körül
fenyőágyat vetek,
tüzet vigyázok s csillagot
veletek, veletek.
Pihenve is botot szorít
két nyugtalan kezem:
már menni, menni kellene
utakra éhezem.
Hajnali széllel riadó
erdei csapatok,
van-e még új cél, új tető?
én meg nem lankadok.
Titeket csorgó csillapít,
mindig szomjazom.
Csak inni, inni - nem tudom
lesz-e még tavaszom.
Maholnap zuzmarás az út,
virág sincs, vén vagyok.
S veletek, mindig veletek,
csak vándorolgatok.
Jellinek János: A hegyhez
Voltál : álmodott, titkos sejtelem,
sóhaj - választalan kérdéseken.
Vagy most: éjjelbetörő napkelet,
- elcsüggedt, remegő árnyak felett.
Leszel mi voltál: titkos sejtelem,
- elúszó holdkép fekete vízen...
Eötvös Loránd: Mi szép e táj
Mi kék e tó! mi csillogó a hab!
Rajt' megtörik szivárványnak színében,
Az égből csillogón lenéző nap!
A tó fölött egy jégfödte hegy van
Sziklák födik hatalmas homlokát!
Lenéz... s a csendes tükörsima tóban
Megnézi arcán csillogó havát...
Más oldalról sziklafal keríti,
Mint kő medencét a szép tó vizét,
S egy vízesésnek egyhangú beszédi,
Kiséri madárkák énekét!
Oly szép e táj! azt hinném itt az ég van
Ha nem dobogna szívem a honért!
E táj imitt más nemzetnek honában
Föl nem cserélném hon egy kunyhóért!
Pesten Salzburgból. 1862. január 21.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)

.jpg)








