Tavaszy Sándornak
Mentek. Üzen az óriás,
az izmos hegyvidék.
Közöttem és közöttetek:
riasztó messziség.
S mégis, ha kék vasárnapot
derít az égburok,
hangos turista-csapatok
veletek indulok.
Suhogó lábamról a föld
megismer: Erre jársz?
Veletek kóborolgatok,
mint titkos útitárs.
Veletek vándorolgatok
kökörcsin-réteken.
Éneketekbe belezúg
szabadság-énekem.
Veletek esztenák körül
fenyőágyat vetek,
tüzet vigyázok s csillagot
veletek, veletek.
Pihenve is botot szorít
két nyugtalan kezem:
már menni, menni kellene
utakra éhezem.
Hajnali széllel riadó
erdei csapatok,
van-e még új cél, új tető?
én meg nem lankadok.
Titeket csorgó csillapít,
mindig szomjazom.
Csak inni, inni - nem tudom
lesz-e még tavaszom.
Maholnap zuzmarás az út,
virág sincs, vén vagyok.
S veletek, mindig veletek,
csak vándorolgatok.