Bódás János: A mennybe ment Jézushoz

Uram, ha most onnan lenézel,
lásd: a lét most sincs tele mézzel,
hogy rengeteg bűn, kapzsiság van
e szüléstől nyögő világban.
Még nem mérték az igaz ember,
az az "igaz," kinél a fegyver,
az akar "jót," aki hatalmas,
a szegény, gyenge neve: hallgass!
... BÉKE?!... Öt kontinens rivallja
s a kapzsi ember meg se hallja,
sőt, a nevedben ölni készül,
s Te is, nem úr vagy már, de vádlott:
-- így váltottad meg a világot?

Engem nem tántorít el Tőled,
ha nem mindig látom erődet,
de száz ok, érv, kínos eset
szól napról napra ellened
s a gyenge hit megtántorul,
ha nem látja: Te vagy az Úr!

Uram, nem magamért esengek,
de százmillió ember szenved,
tetű, éhség, rabszolga-járom
gyötri őket. Ezeket szánom.
Mocsok, sötét odúk penésze
s börtönfenék... Ez sokak része.
Csontváz-anyák korcsokat szülnek
s mind átkozódva, sírva tűrnek,
szívük már robbanásig megtelt
atom-erejű gyűlölettel...

A szenvedők nevében kérlek,
add, hogy legyen élet az élet,
ne köss békét herék hadával:
a munkát övezd glóriával.
Nem kívánjuk, hogy Tündérország
legyen a Föld... Hadd hulljon orcánk
harmata - de legyen az ember
ember, nemes, szép küzdelemben.

Tedd ujjongóbbá dalainkat,
ritkítsd meg sűrű sóhajunkat
s adj jó békét - ne majd a mennyben,
de a Földön is!... Ámen, ámen.

Egyed Emese: Elfelejtesz

Könnyű vagyok, elfúj a pillanat,

vízirigó a fészkébe fogad,

te elfelejtesz, mint ízét a bornak

az asszonyok. Mint mindent, elfelejtesz.

Nem próbálok több lenni:

nem lehet!

Majd elvetődsz a régi vadvizekhez,

s válladon érzed könnyű röptömet.

Imre Flóra: Horatius utolsó szerelme

Vágy ez? Ki tudja? Más, ami volt, a vágy.
Mégis, ne hagyj el! Nézem a két szemed,
 s akár a forrás partja mellett,
   újra magam vagyok, újra élek.                    

Fölöttem elszállt kétszer is annyi tél,
ahány tavasztól bimbaja harmatos
 testednek; árnyas völgyeidben
   hagyd kimerült fejemet pihenni.

Kezed s az arcod gyermekien puha;
az én kezem már, nézd, csupa barna ín.
 Megőszültem. Maradj velem még,
   arcodat és kezedet ne vidd el!

Hajnal Anna: A legszebb volt az éjszaka

Legszebb volt az éjszaka,
a szótalan, a csóktalan,
melyben két ember elfeküdt
egyetlen ágyon boldogan,
hallgatva nem is túl közel,
elég volt egymás hű kezét
érezni néha simulón,
s hallgatni künn a szél neszét.

Tél volt, a kályha lángjai
alig lobbantak, s - két szobor -
feküdtünk egymás oldalán,
csak néma szánkon a mosoly
lett egyre tisztább, ékesebb,
s meghalt bennünk az árvaság
amire megreggeledett.

Oh, több volt ez mint szerelem,
nem hevítette semmi láz,
de mindennel megbékített
az ajándéktalálkozás,
minthogyha annyi tévedés,
sötét tapogatása után
a fénybe érnék végre ki,
hogy megtaláljam új hazám...

vagy mint tengerbe ért folyó,
kit őseleme vesz körül
s szívében magasság és mély
egyetlen csókban csendesül,
míg minden cseppjében betelt
s megszűnt az út, a szomjúság,
s élete boldog vegyülés,
napfényben édes áramlás.

Tánczos Katalin: Az én Miatyánkom

Mikor a szíved már csordultig tele,

Mikor nem csönget rád soha senkise,

Mikor sötét felhő borul életedre,

Mikor kiket szeretsz, nem jutsz eszükbe:

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba – reményteljesen,

S fohászkodj: MI ATYÁNK! KI VAGY A MENNYEKBEN…

Mikor a magányod ijesztően rád szakad,

Mikor kérdésedre választ a csend nem ad,

Mikor körülvesz a durva szók özöne,

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roppanj bele!

Nézz fel a magasba, és hittel rebegd:

Uram! SZENTELTESSÉK MEG A TE NEVED!

Mikor mindenfelől forrong a „nagyvilág”

Mikor elnyomásban szenved az „igazság”

Mikor elszabadul a „Pokol” a Földre

Népek homlokára a „Káin” bélyege van sütve.

Óh „Lélek”, ne csüggedj! Ne törjél bele!

Nézz fel a magasba: hol örök fény ragyog,

S kérd: Uram! JÖJJÖN EL A TE ORSZÁGOD!

Mikor beléd sajdul a rideg valóság,

Mikor életednek nem látod a hasznát,

Mikor magad kínlódsz, láztól meggyötörve…

Hisz a bajban nincs barát, ki veled törődne,

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne keseredj bele!

Nézz fel a magasba – hajtsd meg a homlokod…

S mondd: Uram! LEGYEN MEG A TE AKARATOD!

Mikor a kisember fillérekben számol,

Mikor a drágaság az idegekben táncol,

Mikor a „gazdagság” milliót költ, hogy éljen,

És millió szegény a „nincstől” hal éhen,

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne roskadj bele!

Nézz fel a magasba, tedd össze két kezed,

S kérd: Uram! ADD MEG A NAPI KENYERÜNKET!

Mikor életedbe lassan belefáradsz,

Mikor hited gyöngül, sőt ellene támadsz,

Mikor, hogy imádkozz, nincs kedved, sem erőd,

Mikor lázad benned, hogy tagadd meg „Őt”…

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne egyezz bele!

Nézz fel a magasba, s hívd Istenedet:

Uram! Segíts, - S BOCSÁSD MEG VÉTKEIMET!

Mikor hittél abban, hogy téged megbecsülnek,

Munkád elismerik, lakást is szereznek,

Mikor verítékig hajszoltad magadat,

S később rádöbbentél, hogy kihasználtak!

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne ess kétségbe!

Nézz fel a magasba, sírd el Teremtődnek:

Uram! MEGBOCSÁTOK AZ ELLENEM VÉTKEZŐKNEK!

Mikor a „nagyhatalmak” a békét megtárgyalják,

Mikor a BÉKE sehol – csak egymást gyilkolják!

Mikor a népeket vesztükbe hajtják

S kérded: Miért tűröd ezt?! MIATYÁNK!

Ó, „Lélek”, ne csüggedj! Ne pusztulj bele!

Nézz fel a magasba, s könyörögve szólj:

Lelkünket kikérte a „Rossz”, támad, tombol!

Uram! Ments meg a kísértéstől!

MENTS MEG A GONOSZTÓL!

UTÓHANG

S akkor szólt az Úr Jézus, kemény – szelíden:

Távozz Sátán! Szűnj vihar! BÉKE, SZERETET,

És csend legyen!

Miért féltek – ti kicsinyhitűek?

Bízzatok! Hiszen Én megígértem Nektek:

Pokoli hatalmak rajtatok erőt nem vesznek!

Hűséges kis nyájam, Én Pásztorotok vagyok,

És a végsőkig VELETEK MARADOK!

Az én Miatyánkom

*

Az én Miatyánkom" igazi szerzője Tánczos Katalin.

Lejegyezte Dr. Eőry Ajándok

1999. november 18–án

Forrás: Tánczos Katalin: Az én Miatyánkom

Kairosz Kiadó, 2012. Második, javított, bővített kiadás

Csoóri Sándor: Lehet, hogy Isten keres újra

Kellermayer Miklósnak

Mikor még mezítláb jártam
porban, fűben,
látott az Isten engem is.
Itt-ott egy hant egy vakondtúrás
s két-három villám földbe szúrva.

Ha elbotlottam, félrenézett
s úgy segített, hogy megmosolygott.
Vérem hiába folyt ilyenkor,
körös-körül nagy fény keringett,
mintha lovak futottak volna körbe-körbe.

Lépkedhetek ma földrészek közt,
becsvágyó hazákban, városokban,
vagy tömegsírok szélén, hol ti is jártok,
nem lát már engem
sehol senki.

Jobb kezem mellett fenséges roncstelepek,
amott szörnyeteg anyahajók,
repülő fejszékkel a fedélzeten.
Kit is izgathatna szép, trágár napokon,
hogy mért is kóválygok még tiltott vidékeken?

De ha láttok egyszer mégis
szétnyíló, sárga hasadékot az égen
s megpörkölődött szempillát lebegni hosszan
a Vértes fölött,
lehet, hogy Isten keres újra
régi helyemen, ahol először látott.

Csoóri Sándor: Megtépázott falomb a címerem

Uram, itt van megint legújabb őszöd.
Hosszú fényekkel érkezett ide
a dombok közé
s ügyesen megelőzött.

Szégyen s gyalázat,
de a dióverésről az idén is lemaradtam.
Megtépázott falomb a címerem
s avarszőnyeg alattam.

Gazban a híres asztalunk,
amelyen annyit, de annyit könyököltünk.
Most egy hernyótetem ravatala.
Ha netán megjelennél újra,
a halál feketedne közöttünk.

Kicsi halál vagy nagy halál?
Ki merne erről bármit mondani?
Én is elnézek inkább a Szamárhegy felé
némán, ahol Mátyás király hollói laktak
és elsötétítették az erdőt, mint a meséket.

Éget a nap, kicsit még éget,
de már csak a birsalmák sárgulgatnak.
Gyűlik bennük szépség és fanyarság.
Kemények, mint az ökleid,
amikor néha arcomba ütsz
és fölszikrázik tőled mélység és magasság.

Ellépdelek sárgálló fáid előtt,
mintha glóriás ikonjaid előtt lépkednék el
ormótlan facipőben –
Fölöttem ott a mindenséged,
de ki tudja, mi van előttem?

Sun

Sun

Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Csoóri Sándor: Nézd, Uram, ő az, akit szeretek

Milyen jó volt küzdeni érted,
dühvel, haraggal, szánalommal.
Betegen is menni a hegyre,
Isten elé a képmásoddal.

Nézd, Uram, ő az, akit szeretek.
Csupa fekete láng, ha mellém
fekszik. Ruhái kint a dombtetőn
lengenek, lobognak minden este.

Vele jártam be fél világodat,
s ha elfáradtunk, csak nevettünk.
Azért indultam el, hogy ő is hazaérjen,

s ragyoghasson a kósza Nap felettünk.
Nem kérdeztem soha, hogy visszaút van-e.
Az volt a jövőnk, mit tegnap megszerettünk.

Csoóri Sándor: Húsvét másnapján

Húsvét másnapján is kiált a kakas,
pedig te azt hitted már:
túl vagyunk minden áruláson,
túl péteri s júdási éveinken.

Állunk csak itt az áprilisi kertben
a mennybe menendő barackfák között
és összeszűkült szemekkel nézzük
a szomszédos Gellérthegy golgotás sziklaéleit

és megbocsátjuk egymásnak szavak nélkül,
hogy szegény, fáradt, fegyverekkel játszó
évszázadunkban éltünk
ajtók s falak mögött, szöggel kivert pincékben gyáván,

s beengedtük a hazugságot még a versekbe is,
be a vérbe, a simogatás, az ölés
csuszamlós gyönyörébe –
És se kard, se katonák és az a sok nyálas csókú,

férfiatlan férfi se undorított bennünket máig!
Mintha az ezüsttel bebolyhozott
olajfák, leánderek
másnak illatoztak volna a hegyen

és nem mi álltunk volna alattuk kőfehéren,
az álmukból fölvert madarak közt
s nem mi hazudtuk volna
a ránk törő szélnek, hogy: senkik vagyunk,
senkik, csupán a Hold eltévedt vendégei.

Reményik Sándor: Eredj, ha tudsz

Eredj, ha tudsz… Eredj, ha gondolod,
hogy valahol, bárhol a nagy világon
könnyebb lesz majd a sorsot hordanod,
eredj…
Szállj mint a fecske, délnek,
vagy északnak, mint a viharmadár,
magasából a mérhetetlen égnek
kémleld a pontot,
hol fészekrakó vágyaid kibontod.
Eredj, ha tudsz.

Eredj, ha hittelen
hiszed: a hontalanság odakünn
nem keserűbb, mint idebenn.
Eredj, ha azt hiszed,
hogy odakünn a világban nem ácsol
a lelkedből, ez érző, élő fából
az emlékezés új kereszteket.

A lelked csillapuló viharának
észrevétlen ezer új hangja támad,
süvít, sikolt,
s az emlékezés keresztfáira
téged feszít a honvágy és a bánat.
Eredj, ha nem hiszed.

Hajdanában Mikes se hitte ezt,
ki rab hazában élni nem tudott
de vállán égett az örök kereszt
s egy csillag Zágon felé mutatott.
Ha esténként a csillagok
fürödni a Márvány-tengerbe jártak,
meglátogatták az itthoni árnyak,
szelíd emlékek: eszeveszett hordák,
a szívét kitépték.
S hegyeken, tengereken túlra hordták…
Eredj, ha tudsz.

Ha majd úgy látod, minden elveszett:
inkább, semmint hordani itt a jármot,
szórd a szelekbe minden régi álmod;
ha úgy látod, hogy minden elveszett,
menj őserdőkön, tengereken túlra
ajánlani fel két munkás kezed.
Menj hát, ha teheted.

Itthon maradok én!
Károgva és sötéten,
mint téli varjú száraz jegenyén.
Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de itthon maradok.

Leszek őrlő szú az idegen fában,
leszek az alj a felhajtott kupában,
az idegen vérben leszek a méreg,
miazma, láz, lappangó rút féreg,
de itthon maradok!

Akarok lenni a halálharang,
mely temet bár: halló fülekbe eseng
és lázít: visszavenni a mienk!
Akarok lenni a gyújtózsinór,
a kanóc része, lángralobbant vér,
mely titkon kúszik tíz-száz évekig
hamuban, éjben,
míg a keservek lőporához ér.
És akkor…!!

Még nem tudom:
jut-e nekem egy nyugalmas sarok,
de addig, varjú a száraz jegenyén:
én itthon maradok.

Hárs Ernő: Őszi madrigál

Csak szín, csak illat vagy mindössze emlék –

már nem tudom, valóban mi vagyok –

sugárba vonnak őrült naplementék,

s beharmatoznak józan hajnalok.

Illyés Gyula: Szeress, ne kérdezd…

Szeress, ne kérdezd, hogy miért,
ha nem magamért: magadért,
a jövőért, egy napodért,
ezért a meleg mosolyért,
mit mégis ízlelhetett ajkad,
ennyiért,
ízéért e friss pillanatnak.

Ki vagy te, mit gondolsz, mi vagy?
Az vagy, mit a szív, mit az agy,
a szem kintről kölcsönbe kap!
Ne félj kinyílni: szabadabb
leszel csak, minden porcikáddal,
gazdagabb
nem is velem, de a világgal!

Szeretünk, már nem is neked
mondom, nem is kell értened,
örülj: a tested is szeret,
a falánk föld, mely eltemet,
az idő: hogy átfolyna rajtad!
Istened,
ki így sejtteti, mit akarhat.

Megért málnánál hamarabb
ecetesül, lesz poshatag
a jó íz, mit egy nappal ad:
a kosár édes pillanat! –
tanácsolták már, higyj azoknak,
kik alant
a csontjaikkal tanuskodnak.

Koltay Gergely: Ha most kérdeznél....

Ha most kérdeznél, elmondanám, volt egyszer egy este,
mikor mint csillagok gyúltak ki alattunk a város fényei.
Tudtam, téged kereslek.
Fáztál, és takarót adott neked a szeretet,
és egy pincér meg a sötétség puha teste,
s a bátortalan vágy, hogy valakit ismét szeressek,
mert féltem az újtól, nehogy valakit ismét elveszítsek.
Volt egy mosoly is még, voltak lopott csókok,
lopott volt minden pillanat, az örömök, a kínok,
már tudom semmi sem volt igaz,
már tudom, illúzió volt minden,
nem volt igaz az ölelés, de nem fáj már a nincsen.
Most már szinte mindegy mit írtam akkor, mit éreztem éppen.
Már nem karcol több csíkot a bánat az éjszakai égen.
Ne mondj semmit még, mert véget ér az álom,
felébredünk, s egymásra nézve semmit sem találunk.
Áttetsző testünkkel kapaszkodunk egymásba,
szorítjuk a semmit, mert nem tudhatjuk mi jön még,
meddig tart a meddig.
Ne mondj semmit még, így szótlanul szeretlek,
olyannak mint a kép, amit önmagamnak festek.
Csak annyit mondj majd egyszer, jó reggelt, az éjszakánknak vége,
s megkapod az életet az életért cserébe.
Most legyünk csendben, mert ránk zuhant az ég, felállni nem lesz könnyű.
Hallgassunk most még.

Koltay Gergely: Ha most kérdeznél