Madár János: Te ott voltál

Amikor megszületett az első arc,
te ott voltál a teremtés édes ráncaiban.
Mosolyogtál és énekeltél. Gyönyörű
hangodat magába szívta az egyetlen

éden. Csak szállt, szállt veled
a megtartó messziségben. Minden
csillag gyönyörködött, és a Hold is
hajnalig őrködött. Fölszáradtál

harmatos füvekkel, elindultál tiszta
utakon fölzengő tüzekkel. Énekeltek
ajkadon büszke lángok, a mindenség
édes kövei, szívedre nyíló virágok.

Mennyi szirmot, tavaszt hullatott
rád az ég, hogy megszeresselek
magamnak. Lassan vénülő, legszebb
éveim már örökre véled maradnak.

Sebestény-Jáger Orsolya: Az anyák imája

Ha majd csöndjeim szemezgetem,
mint szőlőfürtöket az őszi Nap,
gyermek valótok él tovább szívemben:
emlékek, színek és szavak.

Tanítsd Uram tudnom s tudatnom:
ha fájt is olykor - begyógyult a seb,
tanítsd magam margóra írni,
 hadd legyek, mind mellékesebb.

Hogy nélkülem is tudjanak élni tovább,
mint tőről lemetszett nyurga fűzfaág,
mint mélyből a mag, ha felszínre tör,
mint prizmán a fény, ha felragyog a tükör.

Tanítsd Uram tudnom: így van ez rendben,
az örök körforgás apró része lettem,
s mint patak vize feltartóztathatatlan,
továbbcsorogva mindenemet adtam.

Mert egykor én voltam a párna,
az őr az álmotok felett,
én voltam az étel, s a játékszeretek.

H. Barbócz Ildikó: Énekek

kezed dallama

 

a mozdulat

szemed zenéje

a pillanat

vízbe hulló

kövek a szavak

 csak a meg nem

született szó

ami örökre marad

ezt őrzi minden

ősi mozdulat

ezt őrzi minden

ritka pillanat

Szekeres Mária: Valóságom veled újraéled

Lehasít szívemből egy fohászt,
Széllel szárnyal, fekete földbe zuhan.
Kitárt éggel ütközik, sajdul, sikoltva
Ájul virágzuhatagba, majd megáll
Dermedten mint kifáradt könnyek.

Tekintetem megérinti arcodat.
Ez hazaérkezésem veled, s a tárgyak
Lassan visszarendeződnek.
Élek, és sűrű gomolyban eltávoznak
A kérdőjelek. Valóságom veled újraéled
Édesanyám, ki más mezőkön jársz,
Magasan a föld fölött lépsz észrevétlen
Táguló időmben. Világod mese és dalok
Melyeken én nem szárnyalhatok, mint te
Időtlen. Megint nyitva hagytad a gázcsapot,
Nem találod az ajtót, eltévedsz napjaimban,
Mint kezdő tündér aki most tanul varázslatot.
De lassan hullanak a tollak, főnix szárnyad
Kitárod még felettem, bár az idő által tépáztatott.
Mégis, míg egy cseppje van, véred rám hullajtod.
Bár nem látod, élsz, mint egy csoda, s nem
Szűnik imád, dalod, mint gyermek lelked
Áldott oltalma.

Dermedten, mint kifáradt könnyek,
Hozzád, melletted ismét haza jutok.
Fáradt magányom szikrázó,
Élő valósága, kivel újra és újra Isten
Elé járulok.

Erika Burkart: Láthatár

Este lett,
egy a sok milliárdból,
egyre-másra sorjáznak az évek,
madárraj hussan le az égről,
aljnövényzetet lobbant
lángra a nap.

Tanulunk
egyedül lenni
törött szókkal,
lezuhant képpel,

szemtől-szembe
az utolsó nappal.

Cseh Károly fordítása

Szűk Balázs: Elfordulok…

Elfordulok, hogy ne lásd
a férfikönnyet, a lassan
haladó fájdalmat, itt fönn,
Istentől és a szerelemtől távol,
a katedrális fagyott keresztjébe kapaszkodva,
mit csipkés szavakból neked
egy évszázadnyi évben emeltem
óvatos kalandorként,
boldogan lassítva az időt, mit
veled tölthettem puha kötelékben.
A kereszt már kihasítja kezem, a
vér sírva csurog a tetőn, s
nézek felfelé Istent keresve,
s te zuhanásnyi mélyen szatyrokkal
megrakodva lépdelsz megszokottan,
mindig egyedül, a bevásárlásból
otthonod felé.
Utánad zuhannék, s illatodhoz
szegődve beosonnék a nyitva felejtett ajtón,
hogy lássam utoljára mint pakolod
a hűtőbe a tejet és a sört,
teszed a pakli dohányt a pipa mellé,
hogyan tűnődsz az asztalhoz roskadva,
hogy ez a nap is meglopta
valaha könnyű lépteid, hogyan
olvasod fel századszor is békülékenyen
fiadnak a parázsló táltos meséjét, s
hogyan alszol el ruhástól az
ágyra dőlve a sárga
és magányos lámpa fényénél,
mint a napraforgó az éjszaka köntösében.
De mit is tehetnék itt fönn
Isten és te közötted, hisz
csak ennyi volt: valami szép, valami
fojtogató ünnepi eukaliptusz-füst
a Végső Álom előtt, mit
félve nekem odaadtál eltűnő Önmagadból.

Oláh András: relikviák

1. náthás reggelek

egyszer megtagadtalak
 most várom jogerős ítéletedet
bár tudom: egy náthás reggelen
nélkülem ébredsz majd te is…

2. vigyél valamit

rég levedlettem magamról
megcsúszott együvé-tartozásunkat
a hideg ablaküveghez nyomom arcomat
bekötött szemmel játszom a maradék idővel
– már semmi sincs a helyén
a nap dadogó rézvöröse sem…
a számban lopott körte íze
körben néma tűzfalak
mégis arra kérlek: vigyél magaddal
valamit belőlem ha átléped
a körénk növő tetszhalott éveket

3. vérzünk

langyosan fut végig a kés éle
a megskalpolt álmokon

elszökni vágyunk másik lelkünk elől
– megspórolni a cirógató szavakat…

a haldokló emlékeknek
nincs ismertetőjelük

4. haláltusa

ma kiestek fészkükből az álmok

H. Barbócz Ildikó: Ha majd a színek visszatérnek

megkopott avarlomb
a sétányon
homályban derengő fények
az ágakon
csak ez a februári köd
ez szürke és fekete

nem múlik, nem múlik
fájdalmas gondolatom
nyitnám szívemet
szabadon, szabadon
fürdenék kékben és zöldben
szerelmes madarakkal
fönn a domboldalon

ha majd a színek visszatérnek
azon a tavaszi hajnalon
zsoltáros imámat
a nap felé dobom

Rákos Sándor: Groteszk arcképvázlat, távolból

Nyáron ritkán hordtál harisnyát,
de könyv, az mindig volt a hónod alatt:
lám, ilyenek a kékharisnyák,

csók közben is a rendhagyóalak
s más efféle bölcs dolog járt eszedben,
míg szavak nélkül szorítottalak.

Vitatkozni az ágyban nem volt kedvem,
ezért titokban megvetettél.
Milyen fura pár lehettünk mi ketten:

te filozopter-nimfa s félszeg kentaur én –
kezed oktatón a vállamra tetted,
mire néhány bonctani szót sziszegtem pőrén.

Így éltünk. Néha nikotinos ujjad
megcsókoltam. „De csak a nikotint” –
mondtam. S vártál valami újabb

gyöngédséget, egyetlen szót, a kínt,
görcsöt feloldót. Nem ment.
Mondd, jobb most neked odakint?

Gondolsz-e vissza elhagyott hazádra
s reám? Van-e már ott is, aki bánt,
vagy egyedül, te háromszoros árva

tanulod az új, idegen magányt?
Elképzellek, ahogy keszeg-soványan
és sápadtan baktatsz toronyiránt,

a fantázia senkiföldjén, árnyam
keresve: ha eligazítana!
S bármint kallódsz e gazdátlan világban,

mégse jajdulsz föl. Gyáva kabala!
Fantom leszel, mikorra megöregszel.
S magányosabb, mint velem valaha.

Fodor Ákos: Óvaintés

Ha fölfedeztél

bármit, bárkit: ne hidd, hogy

csak azóta v a n .

Fodor Ákos: Jókívánság

Legyen erőd lent

hagyni, amit nincs erőd

följebb emelni.

Fodor Ákos: Basho-hommage

Virágom szirmán 

Vízcsepp: pillanat-gyémánt! 

Most gazdag vagyok.

Fodor Ákos: Kavafisz-visszhang

legalább egy ízben el kell menni,
messzire kell menni minden
szerető szem elől; le kell hűteni
szívek kölcsönös lobogását, épp a leg-
melegebb szivekét - másként
hogyan is volna kívánható, hogy aki
térdén lovagoltatott, stb.: egykor
bájoshibás személyedet apránként elfogadja,
m á s-ként?
Mesterlegény, - ha lány vagy is -
mennél messzebbre! (Úgyszólván közömbös:
kikkel, hol, mit tanulsz. "Tanulsz"- e.
V i s s z a  k e l l  j ö n n ö d ,  hogy itt  l e h e s s.
És ha szived töröd össze - ímmár: megint -
akkor is. Akkor ezt tanultad. Elég szív-
törős az egész.
Csak az a fontos: mennél messzebbre
s legalább! egy ízben.) El kell menni.

Kassák Lajos: A nóta vége

Ó mikor a hosszú út végére ér az ember
mikor pontot teszünk a végtelen sor után
mikor a halál közelségét érzed
gondolsz-e még a világ millió gyönyörére.

Íme, az út szemlátomást elkanyarodik a céltól
de te azért csak baktatsz tovább
és készülődsz a nagy csatára
amit már rég elvesztettél
és többé nem hullatsz könnyet
sem az élőkért, sem a halottakért.

Egyedül maradtál nagyon de nem érzed
csak lépegetsz és nem nézel a lábad elé
nem látod hogy a kegyetlen föld
kitátotta torkát
alázuhansz a mélybe
s a súlyos hantok rádszakadnak.

Kassák Lajos: Invitálás

Te nem vagy kisebb, én nem vagyok nagyobb
egyazon fájdalmat sírjuk
egyazon boldogság után futunk
egyazon titokzatos parázs gyújtja fel
agyunk lángját, szívünk szerelmét.

Mint akik értik egymást, induljunk hát tovább
e szép hazában, melyet földnek neveznek
füvekkel, fákkal, szárnyas és patás állatokkal
emberekkel és ő az ő műveikkel gazdagon.
Nem ismerem az okot, ami elindít
nem ismerem a célt, ahová meg kéne érkezni.
De érzem sodrását az örök mozgásnak
szólít és magával ragad az ismeretlen partok felé
engem épp úgy, mint téged.

Nem vagy te kisebb, én nem vagyok nagyobb.
E szép hazában, melyet földnek neveznek
miért is fognánk taglót egymás ellen.
Ülj a ladikomba, testvér
evezzünk mennél távolabb
ama elátkozott malomtól
hol csontjainkat összetörik.