Nyáron ritkán hordtál harisnyát,
de könyv, az mindig volt a hónod alatt:
lám, ilyenek a kékharisnyák,
csók közben is a rendhagyóalak
s más efféle bölcs dolog járt eszedben,
míg szavak nélkül szorítottalak.
Vitatkozni az ágyban nem volt kedvem,
ezért titokban megvetettél.
Milyen fura pár lehettünk mi ketten:
te filozopter-nimfa s félszeg kentaur én –
kezed oktatón a vállamra tetted,
mire néhány bonctani szót sziszegtem pőrén.
Így éltünk. Néha nikotinos ujjad
megcsókoltam. „De csak a nikotint” –
mondtam. S vártál valami újabb
gyöngédséget, egyetlen szót, a kínt,
görcsöt feloldót. Nem ment.
Mondd, jobb most neked odakint?
Gondolsz-e vissza elhagyott hazádra
s reám? Van-e már ott is, aki bánt,
vagy egyedül, te háromszoros árva
tanulod az új, idegen magányt?
Elképzellek, ahogy keszeg-soványan
és sápadtan baktatsz toronyiránt,
a fantázia senkiföldjén, árnyam
keresve: ha eligazítana!
S bármint kallódsz e gazdátlan világban,
mégse jajdulsz föl. Gyáva kabala!
Fantom leszel, mikorra megöregszel.
S magányosabb, mint velem valaha.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése