Rákos Sándor: Fa képe a patak tükrében

Tudom, megtanultam elég korán,

hogy amit látok, tükörkép csupán,

csalóka ábránd, nem igazi fa,

s bár ennek is van lombja-sudara,

mégsem dalol rajta részeg madár,

mert a madár az igazira száll -

az igazira? De vajon ami

annak látszik, nem tükröz valami

még igazibbat, mely van valahol -

és a madár azon a fán dalol?

Papp Attila Zsolt: A December-lak

Ha kopogtatnék nálad éjszaka,
ne lepődj meg, ne fordulj a falnak.
Csak illúzióm óvom gondosan,
hogy kérni kell a bebocsáttatást,
hogy létezhet talán még tiszta lap,
s most történik meg velünk először,
bármi történjék az ég alatt.

Szobáink, tudod, egymásba nyílnak  
e házban, amelynek neve, mondjuk
– hisz tél van kint – December-lak legyen;
homlokzatán ez áll: Isten hozott,
bár nem látunk vendéget szívesen.

Mézeskalács-ház, derékig hóban
az Isten szentséges háta mögött.
Keresztül-kasul egymás terein:
nem tudom, hogy létezett-e máskor,
volt-e hónap, amely nem december.
Látom, fázol – emlékszel talán, hogy
rád adtam a nagykabátom egyszer.

Ne feledd, kilépni már veszélyes,
odakint vadállatok tanyáznak.
Itt nálunk minden olyan ismerős,
és kopogtatás nélkül vonulunk
szűk szobáin át e régi háznak.

December, hó, a mézeskalács-ház,
egy évszak, amely soha nem ér véget
– hát így ülünk, a benti tűz körül,
két szótlanul társalgó, bölcs alak.
“Volt idő, hogy kopogtattam nálad.”
“Volt idő, hogy olykor vártalak.”

Federico Bassetti: Zavaros állapot

Úgy érzem magam, mint az éjszakai

tenger, egy téli

éjjelen

valakire várva

senkire várva

a bizonytalanság határán

Dabi István fordítása

Rakovszky Zsuzsa: Kísértetek

Nincs múlt idő. A múlt nem múlik el.
Megőrizzük, ahogy a rég leégett
erdők virágporát a tómeder
iszapja. Ami volt, nem ér sohase véget:
megszűnik és nem tud megszűnni mégse.
Mint a málnadzsemben rekedt darázs
nem tudni, honnét hangzó zümmögése,
mint mikor távoli rádióállomás
sercegése szüremlik a két szó közti résbe,
míg végül átszakad valami gát,
egy ponton a jelen szövete enged.
Mondjuk, hiperérzékeny kamerád
a néptelen utat, a hófoltos búzaföldet
filmezi napokig, pár szélfútta pocsolyát,
aztán mikor előhívod a filmet,
döbbenten látod: a földeken át
furcsa egyenruhában katonák menetelnek…
Menekülők: teherkocsin, gyalog,
bőröndöt hurcolnak, vagy megrakott
gyerekkocsit tolnak, vagy épp egy szál ruhában
áradnak végtelen sorban – nem hagy nyomot
lábuk az út porában, a szőlődomb sarában…

Vagy amikor hazafelé menet
a sáros földúton kikászálódsz lerobbant
autód alól, és látod, hogy rádsötétedett:
sötét eget tükröz a recés keréknyomokban
csillámló víz, már csak alig dereng
az ócska fürdőkád, a szétesett
gyerekkocsi odébb, a szélső fák tövében,
egyszerre a kopasz gallyak fölé lebeg
a hold gázzal töltött léggömbje, és a fényben
a domb mögül tankok kanyarodnak elő,
a holdfényben tisztán kivehető
a kormánynál az arc is, feléd közeledőben,
mikor épp úgy döntesz, filmforgatás,
és közelebb merészkednél: a robbanás,
a láng, a robbanás, az elszenesedő
test, mintha ami történt, nem bírna az időben
odébbforogni, és csak ismételné magát,
mint elakadt lemez, a fölsértett levegőben…

Vagy biztonsági őr vagy, s éjfélkor körbejársz,
zseblámpád fénye az üres telek
gyomos földjén motoz, ahol a régi ház
hűlt helyén parkoló vagy irodaépület
kel ki, a fénynyaláb lapátnyelet,
tócsát, téglarakást forgat elő
az éjszaka talajából, meszes füvet,
s egyszer csak helyhez szögezi a rémület:
látni nem látni mást, csak a betonkeverő
kövér körvonalát, de mintha emberek
tolonganának ott, egész harsány tömeg,
lábdobogás, harangszó, sülő hús sercegése,
vontatott templomi ének, éles gyerek-
hangon mondóka szálldos a puszta föld felett,
visongó nevetés csap részeg hetvenkedésre:
mint éjszaka falakból a meleg,
úgy párolog a földből elsüllyedt életek
beléivódott öröme és szenvedése…

Vagy este kiszaladsz a kinnfeledt
mosott ruháért, és látod a gyönge szélben
fej nélkül ágáló kísértetek
sorát röpülni helyben, a szárítókötélen,
a kertfal és a pincelejárat közti térben,
mikor kigyúl egy ablak, és óriási, sárga
fény-négyszöget terít az udvar sötét füvére,
melyet négy részre szabdal a keresztlécek árnya –
ugyanaz az udvar tíz éve, negyven éve,
s hirtelen úgy érzed: ha visszamégy
az elhagyott, üres szobába, lárma,
nevetgélés fogad, az összes villany ég,
vörösbort töltenek rég összetört pohárba,
vagy csak egyvalaki: szokott helyén, a széken,
a lámpa fénykörén túl, s azt mondja: „Visszatértem,
a telihold talán, vagy fájdalmad mágnese
testté rántotta össze ittlétemnek a térben
kóválygó lenyomatait, hogy én, aki
csak csöpögő csapokról, gázszámláról beszéltem
valaha, elmondjam, amit sose,
s te is elmondd, amit nem mondtál el, míg éltem.”

Gergely Ágnes: Tangó

Egy tangó, tangó szól a híd alól.
Chicagóban egy vad szalmakalap
a yacht felől a sűrű szélbe kap,
nem mondtad, mikor jössz vissza. Mikor?

Nem mondtad, hová mégy. Azt sem: milyen
színű a síkság? Merre jár a hold?
Aki az éjjel egyszer megbotolt,
átlátta-e, hogy kik lőtték sziven?

A lengőajtó még kezedre leng.
Az üveg mélyén pókláb az a sors.
A söntéspultnál várok. Jössz-e, mondd?
Az estben elhallom a végtelent.

A sűrű fonat a felhőkbe vág.
Törékeny voltál, gót férfialak.
Egy tangó, tangó száll a híd alatt,
körüldobogja a szívdobogást.

Pataki István: Vinnélek

vinnélek oda
ahol soha sem jártál
hogy lásd őrült nagy vágtám
vinnélek szélfújta nádasaimba
vinnélek pusztás viharaimba
hogy megmenthesselek naponta

vinnélek oda
hol felettünk csak az ég
hol csak egymásnak
lehetnénk menedék

Gergely Ágnes: Az őrtorony

Széljárta éjszakákon
szemüveg, zokni, fogpohár az ágyon.
Valaki a párnájától válni készül.
Az ajtófélfát sem érinti meg végül.

És hiába van a húsvéti lapon pirostojás,
akár vérjavító borban a véres ragyogás –
eltűnt a dolgok íze. Nincs már rögeszme sem.
A harangkötélen egy emlék kondul: „jelentkezem”,

s körvonaltalan minden. Az őrtorony
kétfelé leng a szélben. Középütt rostokol
– nem angyal, nem ördög – egy bátor mondat.
Aztán az is kevés.
És lehull a magasból az utolsó ölelés.

Kántor Péter: Dal az ifjúságról

Üdv néked, aki elszeleltél,
lengetni mások zászlait!
Tünékenyem, hol, merre jársz most?
Tép vagy simogat a csalit?

Hogy tudsz ejteni! Bámulom csak!
Ebben különb vagy bárkinél!
De nem hullat könnyet a vad se,
nem torpan meg és nem kimél.

Olykor felbukkansz, mint a búvár
a tengermélyből (mely lehet
akármilyen sekély tavacska),
s a szád sötétlilán nevet.

Ragyogsz, dideregsz, futsz a napra,
bármi történt, a régi vagy,
javíthatatlan, hűtlenül hű,
megcsíp, s leolvad rólad a fagy.

Vigyázz, a beton meg ne kössön,
rántsd ki a sarudat a sárból!
Ne lássalak koncért epedni!
A pokolba veled!… Hiányzol!

Kántor Péter: Az öregek helyzetéről

Az öregek helyzetéről beszélgettünk
csak úgy spontán, este, a szabadidőnkben
közben egy kis unikumot ittunk
az öregekről való beszélgetésünk
olyan volt, mint a kívülállóké
persze ketten együttvéve se
érjük el az én nyugdíjkorhatáromat
hevesek voltunk
és szenvedélyesek
a Nóra hallotta, hogy Amerikában
egyes öregek az öreg-telepen
kerámiázhatnak, festhetnek, szőhetnek
úszhatnak, pingpongozhatnak, futhatnak
teniszezhetnek, súlyt emelhetnek, művészi
tornázhatnak meg minden
a Nóra el van ragadtatva
én nem
szegény öregek, így sose halnak meg!
és mi az ördögnek nekik a kerámia?
közben elszívtam vagy öt cigarettát
és a Nóra izgalmában kiöntötte az unikumot
a nagymama terítőjére
ez a terítő lassan tíz éve éli túl a nagymamát
és nem szeretném, ha most a szemétre kerülne
úgyhogy kimostuk
és valami másról beszélgettünk tovább.

Kántor Péter: A hetvenes évek

Ha visszanézek most jövőidőből,
ahogy régi étlapra, eltűnődve közben,
hogy milyen is volt az a zónapörkölt,
ha visszanézek, hogy megköszönjem,

azt mondom, a fán verebek zsibongtak,
és biztonságban éltünk itt viszonylag,
a falaink mögött, a birtokon,
úgy látszott, mindenki szegény rokon,

hát megfértünk muszájból valahogy,
örökös kollégiumi diákok,
kik be-beszólnak a tanári karnak,
s nem hagyják abba soha a vitákat,

akár egy szertár, olyan volt a boltunk,
kicsiben öltünk, kicsiben raboltunk,
kerültük a mindent s a semmit egyként,
ha adtuk is olykor-olykor a hetykét,

ha visszanézek most, ha visszaintek,
nem hintek csókot és nem is legyintek,
szomjaztuk a szót, rángattuk a pórázt,
gyerünk, gyerünk! – intéztük ügyeinket,

nem volt vízágyú, nem volt maró füstgáz,
nem vágtak gumibottal az arcunkba,
nem harsogott, nem sírt velünk az utca,
és mégis… nem voltak fölös illúzióink,

csak terveink – tervek mindig teremtek,
meg néha vérre menő pingpongmeccsek,
és folyton újra megnevettető,
mesévé kerekülő régi heccek,

nem volt eldöngetés, csak melldöngetés,
csak ködbe vesző kicsi haldoklások,
csak valami megfoghatatlan, álmos
rosszérzés, levertség időközönként,

mint késő őszi szúrós, szürke permet,
hideg veríték a homlokon, varjú-
károgás, hogy más viszi át helyettünk
a túlpartra foga közt a szerelmet.

Zágorec-Csuka Judit: Istenem

Istenem, ha célt adtál,

adjál hozzá utat is,

ha anyanyelvet adtál,

adjál hozzá szavakat is,

ha szerelmet adtál,

adjál hozzá tüzet is!

Istenem, hallgasd meg

imáimat!

Fodor Ákos: Arcképcsarnok

Van egy arc,
amit csak önmagunkat elképzelve látunk
– lehet, hogy ez az igazi.
És van annyi arcunk,
ahányan csak ránknéznek (és: ahányszor!) és még az is lehet,
hogy ezekben akad néhány közös vonás
– lehet. Akkor ez a valóság.
Van egy,
amit tükörbe nézve látunk: villám-
gyorsan alakuló, képlékeny látvány:
múzsája a Szomszéd Ízlése s az azt szolgáló, vagy azt ellenző szándék
– efölött hunyj szemet; ne kerüld, de ne hidd el.
És van,
van arc, amit csak az lát, aki szeret,
akit szeretünk. Ez a legszebb,
a legmulandóbb. A legérvényesebb.

Kapui Ágota: Feltámadás

Egyszer majd mindannyian hazamegyünk:

lerázzuk vállunkról az ólomnehéz földet,

csontjainkról  az idegen göröngyöt,

szemhéjunkról az odadobott fémpénzt,

csigolyánkról a kavicsok szétguruló gyöngysorát.

Porunk felszáll  és Kelet felé lebeg,

odvas szívünkben felsajog a honvágy,

és sárral betömött fülünkbe belemar

trombita-élesen

egy új feltámadás.

Csoóri Sándor: Ördögpille

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
ne nézz vissza a fordulónál,
ne áruld el, hogy visszajössz
s ha szólnék – visszaszólnál.

Piros homály csapkod utánad,
mint ördögpille piros szárnya,
bújj el mögé, hogy így lehess
szemeim részeg látomása.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
ne tudjam soha, hova készülsz,
milyen utcákba jársz, milyen
tükrök csendjébe szédülsz.

Lábad alatt muzsika ébred –
ne tudjam soha, kinek szánod
sejtelmes sürgésed és kényes
énekesmadár topogásod.

Futottam én valaha tőled,
büntettelek nyíltan, titokban:
add vissza most a büntetést,
míg van öröm a fájdalomban.

Ha mégy a lépcsőn lefelé,
eszembejut egy búcsuzásod:
lépdelsz, s mögötted fal zuhan,
piros homály, szerelem-átok.

Számomra ismeretelen szerző

Milyen a jó lelki vezető, a jó lelkész? Olyan, mint az emberek többsége vagy mindenki felett kell álljon? A következő történet választ adhat a kérdésekre:

 Egy egyházi gondnok nagyon kíváncsi volt, milyen lelkipásztort is szeretne magának a gyülekezet. Ezért egy maga által írott levelet vitt magával a gyülekezet vezetőinek gyűlésére, és úgy olvasta fel, mintha egy jelentkező levele volna. A levél így hangzott:

„Testvérek, hallottam, hogy a ti közösségetek pásztort keres, és engem érdekelne a hely. Vannak egyes pozitív erényeim, melyeket értékesnek ítélnétek. Abban a kegyelemben van részem, hogy kellő erővel és meggyőződéssel prédikálok, és írói készségemmel is jelentős sikereket értem el. Azt mondják rólam, hogy jó szervezőkészségem van. Valóban igazolni tudom ügyességemet, mivel több város gyülekezeti vezetője voltam már. De bizonyos embereknek vannak kifogásaik ellenem.

Már 50 éves vagyok, de egy közösségnél sem töltöttem három évnél több időt. Némely gyülekezetet el kellett hagynom, mivel nyugtalanságot okoztam közöttük. Be kell vallanom azt is, hogy háromszor vagy négyszer börtönben is ültem, de nem azért, mintha valami rosszat tettem volna. Az egészségem kívánnivalókat hagy maga után, mivel kétkezi munkát végeztem, hogy megélhessek.

Gyülekezeteim elég kicsik voltak, habár nagyvárosokban volt a székhelyük. Néhol nézeteltéréseim adódtak más vallási közösségek vezetőivel. Hogy az igazságnál maradjak azt is el kell mondanom, hogy egyesek bíróság elé idéztek és testi sérüléseket is okoztak. Az adminisztráció sem ment a legjobban. Ismert vagyok arról, hogy elfelejtem néha azt, akit megkereszteltem. Szeretnék az önök segítségére lenni, és tőlem telhetően mindent megtenni az önök közösségéért.”

Amikor az egyházi gondnok a levelet felolvasta, megkérdezte, hogy nem érdekelné-e a vezetőséget ez a jelentkező. A visszautasító válasz így hangzott:

„Csak nem foglalkozhatunk egy beteges, civakodást szító és feledékeny pályázóval!”
Tulajdonképpen még sértve is érezték magukat, hogy egy ilyen egyáltalán ajánlkozni is mer.
„Na, azért legalább a nevét mondja meg!” – kíváncsiskodott egyikük.
A válasz így hangzott:
Pál apostol.

Forrás: Napi Ige és gondolat