Szakáli Anna: Örök időkre

Örök időkre várok valakit,

hogy önfeledten szeressen.

S ha te is örök társat szeretnél,

kétségek közt hagynál, hogy keressem?

Tavasz, nyár, ősz, tél, és minden mi él,

pajkos, vidám, mind itt honol velem.

Az idő tűnő palástját hordom,

és nem kell egyebet tennem,

mint galaxisok karjain ülve

nézni, a csillagváros hogy forog,

s mindenhol mindig jelen lennem,

hiszen az örök idő, a szerelem

múló pillanataiban én vagyok!

Szakáli Anna: Egyedül szárnyalok

Egyedül szárnyalok.
Szabadon, mint a sas.
Alattam terül a mély,
fenn végtelen magas.

Világféltő gondolat,
szédítő-magányos
árnyak visznek, repülök,
elvarázsol e táltos,

Mindent magába záró,
mindent magba rejtő,
az egyetlen nagy titok,
s csak te tudod, Teremtő,

Te, ki nem adtál hozzá
színes tollú szárnyat,
csak erős, győzni tudó,
Napba repítő vágyat,

Te tudod, ha az ember
ledobja a láncot,
s már nem járhatja tovább
a más fütyülte táncot,

Te tudod, mily szabadon
szárnyalhat a lélek,
és hogy miért olyan jó,
ha én emberként élek...

Szakáli Anna: Örökre

Csillagok őrizte égből
a Hold nevetett ránk,
hatalmas arcú fényétől
ezüst színű lett ruhánk.
Fák ölelték a tisztást,
a tó hullámait hegyek,
a hegyeket tépett fellegek,
fellegek karéján vet szikrát
égető színével a fény,
mint boldogságtól remegő
fejen ékes diadém.
Rád néztem, s te rám.
Szerelem igézte lelkünk,
édes villódzó fényei
ott forogtak köröttünk.
A Hold, az ég, a csillagok,
leskelődő angyalok látták,
hogy kezed vállamon,
ajkad ajkamon, s a hűvös,
harmatos hajnalon
már hozzád tartozom.

Szakáli Anna: Szavak bársonyával

Szavak bársonyával mondom neked,
hogy önmagam legyek,
ezerszer és százszor,
minden fontos találkozáskor,
hogy e világból nyomtalan
el ne múljam, kijövök a fényre,
hát megadom magam.
Veletek vagyok, de még fázom…
mi oly egyszerű, azt magyarázom;
embernek lenni nem könnyű,
és ha arcomra kiül a keserű,
olykor fáradt, de mosolygó derű,
ne nézzetek zavartan rám,
mert egy vagyok közületek,
ki sokat szenvedett, szenved ma is,
mert próféta sok van, sok a hamis.
Vártam, hogy köztetek lehessek.
De szó-falat építek magam köré,
és fő gondom az, vajon te,
mit mondani szeretnék, érted-e,
hogy a földi lét, mily nagy ajándék,
s bölcsen élve, a legszentebb játék…
Vajon találtok a szavakban újat, kedveset,
mely a szívekig elvezet?
Kétségek gyötörnek…
Szavak bársonyos varázsán túl
- igaz történet ez, nem álom -
itt vagytok velem, ez a sok ember!
Istenem! Most megsimogattál áldó kezeddel...

Anga Mária: Esteledik

Elmúlt ez a nap is.

Készülődik az este,

rá is harangoznak.

Még nyitva van az udvar,

ki-be jár a szél,

csak lassúdan, egyenként,

rádől saját árnyékára

minden szilvafa.

Itt, Zagyvarékason

így jön el az este.

Leheletpára száll,

ökörnyál, a zeg-zugokat

körbejárja a sötét.

A teremtés pillanatában

lehetett ilyen boldogság.

A mindhalálig élet feletti

kegyelemben.

Tamás Tímea: Álom

egy hangyácska vagyok Uram
kinek olyan tág a világ
kit rég elkerülnek már
az édesbús melódiák

rabja egy fűszál tövénél
raboskodó hangyavárnak
ahová a hangyalányok
minden este hazavárnak

kicsi és buta lesz a vers
annál nagyobb a fájdalom
mert ez vár nem az én váram
jó hogy most eldalolhatom
de dalom senki sem hallja
mert tücsök szól a réten át
s madárijesztők éneklik
a tücsökzene dallamát

én dalolni szeretnék Uram
s álmodtam hogy szól a dalom
s hangyalányok gyújtogatták
lámpácskájuk az asztalon

s nekem szólt az az üzenet
s annak minden pici lángja
hogy a szegény szingli hangyát
hazavárja az ő vára

de jaj reggelre ébredve
szertefoszlott vágyak szárnya
suhant tova s a szobában
nem maradt más csak az árnya
a sok csinos hangyalánynak
s a réten a tücskök zenéltek
s fújták lassan s mindörökre
hogy ideje van a télnek

Amy Winehouse: Back to Black

Back to Black

Vas István: Mint a róka

Mint a róka leszáll a hűvös, őszi időben.
Zúgatja ilyenkor a szél az aranylevelü fákat.
A róka setteng a falvak körül és egy-két baromfit felfal.
Készül az álmos nép kapával, bottal a ravaszra.
Hiába készül, sápadt dombokon át ki tudja, hová tünt,
Mely zug rejti ravasz fejét és vörhenyes testét?
Vagy mint régi időben egy fiatal mongol harcolt:
Hárman támadtak rá súlyos, egyenes karddal,
S ő hajlékony keleti szablyát tartva kezében
Forog, perdül a sarkán, ügyesen védi a vágást,
Csattog a kis kard, szikrát küld fel az égre.
Vagy mint hal, ha kezedbe fogod, kisiklik a kézből.

Úgy vagyok én is. Mint a ravasz róka
Búvik a lelkem távoli erdőn őszi időben.
Mint a kard, villog és szikrát küld fel az égre.
Mint a hal, úgy siklik tőled el, világ.

Ősz van, zúg a novemberi szél, ragyog az őszi
Hideg napsütés. Lassan itt lesz a tél is,
Hull majd a hó, fehéren ragyog a tájék.
No csak fújjon vadul a novemberi szél! Énbennem
Hatalmasabb szél zúg, tavaszi szél. Ettől
Hullámzik a tenger, ettől virul a narancs.
Engem is ez vesz szárnyára, ez röpit engem
A szabadság felé. Tehozzád is ez visz,
Hogy rám nevess, betakarj és karoddal elringass
Örökre. Szerelem ez, de más.
Asszony vagy és mégis látomás.

Konczek József: éj

mélységes éj,

fény sem szennyezi,

közel jönnek a fák, a bokrok,

érzem, ahogyan megdobban a lélek,

vagyok,

mindenbe és a mindenségbe oldott

széjjelhajló két karommal

visszaölel az ég, a föld, az éj,

mélységes éj.

Anga Mária: Az ember…

Mert az ember egy időn túl
forrása lehet már minden folyónak,
és mederből kilépve lehet tenger árja,
lélegzetétől lesz hevült a nyári szél is,
az éjszakai sírást elfelejti,
lázadásaiban meglátja önmagát,
és ellenségei bűneit is megbocsájtja.
Egy időn túl az ember
a fiatalság menedékét szívében hordja,
Napot álmodik és hajnalt, a vadludak
ilyenkor beköltöznek szobájába.

Lisztóczky László: Végül

Végül minden sallang lefoszlik rólad,
és minden álarc a porba hull,
és minden hazugság lelepleződik,
indulataid elcsitulnak,
vágyaid eltompulnak,
hírnév, dicsőség nem érdekel,
elfogy, eltűnik, elmúlik
minden, ami lényegtelen,
minden, ami fölösleges,
múltadból csupán néhány pillanat
nem veszíti el érvényét,
amikor önzetlen, tiszta,
érdek és feltétel nélküli szeretettel,
hálát, viszonzást nem várva
valami jót cselekedtél,
s amikor kinyílt fölötted a menny,
és kibékülsz már mindenekkel,
képzeletben sírva megöleled
összes barátod és ellenséged,
kontraktust kötsz a szent közönnyel,
és többé nem vársz az élettől semmit,
csak a Semmit.

Olasz Valéria: Szerelmes zsoltár

Több vagy nekem
mint várakozásba
imádkozott kedves.

Te vagy a csend
a titkos áhítat
mit a nappal zaja
fénnyel átitat
távolban létező földi lény
ki éveket éltél
lelkem mérföldkövén.

Valaha láttalak már
- egykor volt idegen –
amikor bűnbánatos
gondjaimban
rám vigaszt pazaroltál
s lettél reménység-oltár kit
majdnem elveszítettelek.

Az idő engem feloldozott -
olykor némán imádkozom
ha eszembe jutnak
a veled töltött órák
te küzdelmemben
reménység-oltár
fényesítsd meg jövőbe
néző szemem
égjek tisztítótüzeden
mert hiányodat
kínnal szenvedem már
legyél életemnek
lényege hús-vér elevenen
áradjon át lelked lelkemen
mindörökkön örökké
ámen.

Csontos Márta: Széljegyzetek az üzenőfalon

Minden csupa ismétlődés, csak
próbálod átfesteni a kontúrokat,
de belül minden ugyanaz marad,
hiába röptetsz tollafosztott madarakat.

Hálót terít mögötted a völgyre
a szürkület, beleoldja a színeket a
felhőkbe az est, a magasban összekuszálódnak
a sugarak, a szél ellöki sziklák fejfáira simuló kezed.

Valami eredetit akarsz mondani, a történetben
előrehozod a zárósorokat, teleportálod a
kezdetet, s in medias res lesz máris a végkifejlet.
Mindent megpróbálsz, hogy megörökítsed
önmagad végre, de csak a negatívban ismered
fel létedet, s érzed, a tél sötétkamrája már előhívott,
helyet készített neked albumában, s lassan húz
magához, míg arcod fekete tulipánja bele nem
hullatja szirmait a szűnni nem akaró hóesésbe.

Balázs F. Attila : a nagy festő

színpompás őszi táj

olyan mint egy festmény

melyen még nem száradt meg

a festék

a kézre gondolok

mely az ecsetet fogja

és szeretetét színekkel fejezi ki

mert a szavak tökéletlenek

és kevesekhez szólnak

Nemes Nagy Ágnes: Mesterségemhez

Mesterségem, te gyönyörű,
ki elhiteted: fontos élnem.
Erkölcs és rémület között
egyszerre fényben s vaksötétben,

mint egy villámszaggatta táj
szikláin, ahol állhatatlan
roppant felhők – nagy, gomolyos
agyvelők – tüze összecsattan,

s a tűzzel csíkos levegőben
szülik a szüntelen csatát,
sejt-korom óta ismerős
végtelen Buda-ostromát,

hol minden vibrál és veszendő,
hol minden fércelt, foszladó,
hol rojtosodik már a szív,
s egyetlen szálon függ a szó,

a szó, amely a földből égbe
sistergő döngés ütemét
ingázza folyton, összevétve
önrángását, s a fellegét –

erkölcs és rémület között,
vagy erkölcstelen rémületben,
mesterségem, mégis te vagy,
mi méred, ami mérhetetlen,

ha rángva is, de óraként,
mely képzelt ütemet rovátkol
az egy-időn – mégis a fényt
elválasztja az éjszakától.