Tamkó Sirató Károly: Öt kis madárka

Összebújt öt kis madárka.

Nem zavarja őket semmi.

Suttogó hangjuk csicsergi:

mégiscsak szép, mégiscsak jó

apró kis madárnak lenni.

Gál Éva Emese: Téli fohász

White Arrows

Az ég a hómezőre térdepel,
és fohászában szinte köddé válik,
hogy a magasság hol kezdődik el,
s hol folytatódik végtelen halálig,

 most épp oly láthatatlan, mint a csend,
melyen átnyilall a hó roppanása,
ahogy a rászakadó végtelent
vakon méri, és jajjal fölvigyázza.

Az életünk ilyen bizonytalan.
Nem látjuk át, csak vonszoljuk a terhet,
melynek ködön túl folytatása van,
mert részei vagyunk a végtelennek,

de soha nem tudjuk meg, hogy miként
változtat nyomorunk az égi renden,
mit tesz a parányi a mindenért,
és sorsa miért fellebbezhetetlen?

Az egész is oly kiszolgáltatott
a résznek, mint a rész a mindenségnek,
amit teljessége cserben hagyott,
hogy megjátssza a tökéletlenséget,

és így lesz a hiány tökéletes?!
A hómező gerince roppanása
alig remegteti meg az eget.
A végtelen a véget meg se látja.

Mesterházy Balázs: …nagyot öregszik

Mindig van egy adott, jól meghatározható pont,
amikor hirtelen egy nagyot öregszik az arc.
(Nem, nem arról van szó, hogy ritkán látlak.) Torzul egyet,
bár még felismerhető marad, de a struktúrája egyszerűen
más lesz. Olyan innen már nincs visszaút-jellegű (ha már
ennyire érdekel és kérded). Talán azt mondanám: roggyan
egyet. Persze még emlékeztet a régi formájára, csak
már kimondottan látni, hogy aminosavak és fehérje és
végesség és a reggelek. csak ismétlődnek, és amikor
egyedül ébredek. (én tudom a napot, amikor arra
keltem, hogy megöregedett az arcom.) Most
akkor hogyan vagyok? A valóság (nem tagadom) sokkal
előrébb jár a vártnál: azt dúdolom, hogy „az, ami egy,
annak soha nincsen párja.” (Kellemes idő volt, az égbolt
tiszta – ez anticiklon lesz – gondolom – a páratartalom
alacsony, hajnalban 12 fok, tiszta égbolt.) Nem akarom
látni, hogy milyen vagy most.

Mesterházy Balázs: Háton

A kezemet az ég felé nyújtom. Nem célzok,
csak emelek. Ha az égen egy tükör volna, úgy lennék meg
benne, ahogy kígyó módra, a gerinc tengelye köré folyva
mozgok. A csípő, a derék és a széles hátizom kirajzolta
forma hajlataiban talán még látszanak is az áramlatok.

Háton úgy kell, hogy a vízen fekszel, nem túl mélyen.
A fej kicsit megemel, így csak néhány csepp esik
rá az arcodra. Az is leginkább a saját kezedről.
Fújni kell kifelé a levegőt, így az orrba sem megy bele,
főleg, ha van hullám. Belehozza ugyan egy kicsit a hajat
a homlokba, de az arc falán szépen levonul a víz.

Ahogy az ég irányába áll a csapás tetején a kezem
(a mutatóujjam csak enyhén előrébb), mintha éppen
megteremteném az eget. (Múltkor láttam egy képen,
pont így kell. Ezzel már tovább lehet menni.)

Felettem nincsen tükör, csak a mai felhők. Cirrusok.
A cirrus jelentése hajtincs. A cirrus fehér, vagy ezüstös színű,
rostos-fonalas szerkezetű, magasan képződő felhő. Önárnyéka nincs,
mivel apró jégkristályokból áll, amelyek egymástól távol („ritkásan”)
helyezkednek el. Ez az oka annak, hogy
a legtöbb cirruson már majdnem át lehet látni.

A kezemmel az ég felé nyúlok, az egyik ujjam enyhén
előrébb, jégkristályos szerkezeteket karcolok meg vele.
(A jég a víz tizennégy szilárd fázisának a neve.)
Háton valamiért eleve számolom a csapásokat.
Más úszásnemben soha. Meg kell szokni a pózt, hogy
majd könnyebben menjen. Mennyi van még hátra végtelenig?

Biblia

„ Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban." 

(Róma 8:38–39)

Tadeusz Różewicz: Nevetés

A kalitka oly hosszan volt zárva
hogy végül kikelt benne egy madár

a madár oly hosszan hallgatott
hogy a kalitka végül megnyílt
szétrozsdált a csendtől

a csend oly hosszan tartott
hogy a fekete rudakból végül
nevetés fakadt

Zsille Gábor fordítása

Tóth Árpád: Őszi kertben

Bús őszi kertben ülök, kedvem hervatag,
nézem amint a szélverte fák lombja hull,
s ott állnak talpig pucéran, anyátlanul.
Szívük nincs, üres bordák mögé tűz a Nap.

Sajgó szívem mint a megbotozott béka
ugrál keblemben, a sárguló bőr alatt.
Istenem, tán ez az utolsó pillanat,
fájdalmas életem csekély maradéka.

Virágszirmok esőznek neszt alig ütve,
a rozsdásodő fű sziszeg lábam alatt.
Hosszú éjszaka közelg, véget ért a nap…
Csontjaim közt a halál jár szemlesütve.

Megbámulom a májfoltos képű Holdat,
amint kiülnek köréje a csillagok.
Bár ebben a kertben, már mégsem itt vagyok,
Szirén hangjukon hívogatnak a holtak.

Bóka László: Szégyenlős öröm

                       Török Sophienak

Rossz szavainkat oly félve dadogtuk,
szégyeltük a köznapi szót is,
Rá gondolni elég volt s szavunk elakadt;
a kishitü szó! A nyegle pszihózis

fogta le nyelvünk és nyelte szavunk el
s szégyeltük a köznapi szót is,
hallottuk a hangját, de fájt, hogy az emlék,
mint félt visszatekinteni Lóth is.

Nem mondtuk, mert hinni se mertük,
némán megöltük a hangját,
részvéttel ágyba tepertük,
megmásztuk, mint holtat a hangyák.

Rosszul szeretünk, de jól szeret Isten
és felkél ágyáról a béna
és gyáva szivünket látja a vak
és szólni tud ujra a néma.

1940 december 16.

Reményik Sándor: Lélekvesztő

Sok kis hajó közt, nagy hajó közt
Láttam egy ladikot:
Lélekvesztőt, egy-embernek valót.
Ily lélekvesztőn indultam el én
Az élet tengerére.
Mert nem adott az Isten más hajót.

Lukáts Márta: A pipacs imája

Szabadtérí oltárodon
tűzpirosan égek,
mintha reám csöppent volna
keresztről a véred.
Örülök,
hogy a szeretet színében
ott ringhatok
a búzakalászok mellett,
vagy ha egy-egy
magányos ösvényt díszíthetek.
Boldog vagyok,
ha olykor a munkásarcokra
mosolyt varázsolhatok.
Szirmaimban gyógyító
erő rejlik,
de manapság ezt már
kevesen igénylik.
Köszönöm, hogy gyakran
Te is rajtam felejted szemed.
Csak azt kérem, hogy odafönn is
országodat szépítsem.
Ámen​

Takács Zsuzsa: Te, aki annyira

Te, aki annyira szeretted a nőket,
nem tudom, megnéztél volna-e
a színeit vesztett, fuldokló délutánon,
mint az az idős férfi a villamoskocsiban,
amikor fölálltam, hogy átadjam neki a helyemet,
mivel a te vonásaidat viselte,
mikor te minden arctól szabad voltál és halott.
Az árnyékokkal telezsúfolt kocsiban
tudtam, hogy találkozunk még.
A fölmagasló testben hirtelen megjelentél,
és én nem mertem mozdulni:
„apám van ott" és „szóljanak!",
csak néztük egymást, és nem akartam látni
nyakán a váratlan kigyúló, vörös foltokat,
új ingét, amit már nem ismerhettem,
új szokását, ahogyan merev testtel felém
fordul vagy nekem szól? Fölálltam,
hogy üljön a helyemre, mielőtt elesne,
mielőtt márvány-arcát kettétörné,
de ő zavart mosollyal, a többiek közt
megalázva, nemet intett.
„Egy nő, akit néztem,
és aki az öregembert látta bennem."
képzeltem , ahogyan mondja, és láttam,
mozog a szája, ahogy az öregeké gyakran.
A fölszabaduló helyek közt állt,
a poros és üres utolsó állomásig,
törzséhez szoruló karral, mereven,
míg én bocsánatáért könyörögve,
hiszen megtettem volna bármit,
kétségbeesetten,
odaadóan és kihívóan néztem.

Csorba Győző: Időnkint megzavarodik

Az erejét vesztő fény s az erejét vesztő szem
immár hosszú barátkozása
s a kölcsönös kímélet:
egyfelől:
nem látni meg az apróbb
pusztulás-jeleket
másfelől:
nem gyújtani váratlan és aránytalan
föllobbanásokat -
ez a hosszú békességes barátság és barátkozás
időnkint megzavarodik
délelőtti sőt déli ragyogás
szikrázik rajta végig
s fájni kezd a szem fájni kezd a test
a lélek fájni kezd a létezés
s az apróbb pusztulás-jelek
óriásivá növekedve
nem várják meg fölfedezésük
ők maguk adnak hírt magukról

Gyurkovics Tibor: Oltalom

(Salfedi bohócmester dala)

Az oltalom az oltalomban
a két karod a két karomban
a szerelem a szerelemben
a két szemed a két szememben.

Hogy szorítottam oltalomban
a két karját a két karomban
a szerelemben hogy szerettem
a két szemét a két szememben!

És most látom hogy mivé lettem
a szerelmében szerelmemben
és oltalmazva oltalomban
már nem vagyok az aki voltam.

Ezerszer mégis újra kezdve
a két kezét a két kezembe
ha megvesztem ha megvadultam
csak két karját a karomban!

Kányádi Sándor: Távolodóban

távolra még ellát a szem
de a közeli apróságok
már a betűk is megkívánnak
félkarnyújtásnyi távolságot

és ködösül a távol is
heggyel az ég egybemosódik
és kezded el-elhagyogatni
fontosnak vélt vinnivalóid

süllyedőben emelkedőben
látod a foszló láthatárt is
osztogasd szét amid maradt
ingyen is átvisz ha ki átvisz

s hátra ne nézz kiket szeretsz
a maguk útján nem utánad
mendegélnek akaszd a fára
üresen maradt tarisznyádat

Arany-Tóth Katalin: Mindig csak túlélni

Én mindig csak túlélni akartam…
Feledni hátrahagyott gyermekkorom
magányba nyomorult csendjét, letenni
a gyökértelenség nehéz keresztjét,
s hinni, hogy a szépség – mint angyali
tükörkép – kívülről sosem látható,
hisz’ az bennünk ragyog.

Még felderengnek a régi reggelek,
mikor zöld csempés, steril szobám
rácsos ágyában kikötve, sebektől
szenvedek, s arról álmodom, hogy
egyszer majd… igen! Én is felkelek,
s az ablaknál állva végre csodálhatom
az ágak közt kacéran villanó fényeket,
a puha pázsitba nyíló százszorszépeket.

Én már akkor is túlélni akartam…
Hinni, hogy legyőzhet? minden nehézség.
S hogy ez a mindenség, mi körülvesz,
csak az erőmet próbálja, mert célja,
akarata van velem. Fény és árnyék
közt lebegtem, mégis választhattam:
rögös út, vagy sötét verem.

Én már akkor, ott, az Utat akartam,
mikor gyermekként rám nehezült
a magány. Ha féltem, a klórszagú
sötétség ölelt – nem volt ott Anyám.
Éjente idegen, beteg öregek
nehéz szuszogását hallgattam,
s közben kusza repedéseket
számoltam a kórterem falán…
de… hallottam azt is, ahogy
a túlparti fák szelíden
átsusognak a Tiszán.

Én később is túlélni akartam!
Mint a vágy, mely nem ismer határt,
belefutni a nagyvilágba, hinni Istent,
Igazat, Szerelmet, Családot, Hazát!
Ki jó volt hozzám, azt szívembe zártam,
de próbáltam szeretni azt is, ki becsapott.
Ahová léptem, szavakat tereltem,
mögöttem csak a csend hagyott nyomot.

Sokszor csak túllépni akartam…
de rájöttem: minden lépés erőt adott.
Utamon járva, de sokszor elestem!
De felálltam, s újabb rögöket kerestem,
és áldottam mind, ki kezembe mankót adott.

Fény és árnyék kísér ma is. Út és verem
olykor majdnem összeér. Nem mondja
senki, hogy jobb lesz a holnap, nem tudni
azt sem, meddig kínoznak a tegnapok.
De kárpótol mindenért a tudat, hogy érhet
bármi, én akkor is egy igaz Úton haladok.

Hiszem, hogy Isten szolgája vagyok.