nézem amint a szélverte fák lombja hull,
s ott állnak talpig pucéran, anyátlanul.
Szívük nincs, üres bordák mögé tűz a Nap.
Sajgó szívem mint a megbotozott béka
ugrál keblemben, a sárguló bőr alatt.
Istenem, tán ez az utolsó pillanat,
fájdalmas életem csekély maradéka.
Virágszirmok esőznek neszt alig ütve,
a rozsdásodő fű sziszeg lábam alatt.
Hosszú éjszaka közelg, véget ért a nap…
Csontjaim közt a halál jár szemlesütve.
Megbámulom a májfoltos képű Holdat,
amint kiülnek köréje a csillagok.
Bár ebben a kertben, már mégsem itt vagyok,
Szirén hangjukon hívogatnak a holtak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése