2018. november 13., kedd
Petőcz András: Vers november elsején
Egyedül vagyok, miként az Isten.
Magamat mindig is magányosnak tudtam,
csak botorkálok, tétován, itt, lenn,
valami örökké zavaros tévtudatban.
És nem lesz senki, aki majd vigyázza,
hogy megőrizzen az emlékezet,
hogy erős legyen barátaim gyásza.
Ha majd végleg elköszönhetek.
Székely Magda: Várakozás
Várakozás nem szóra vagy
mozdulatokra nem
csak tudni azt hogy valahol
ott vagy jelen
Hogy valahol házak közén
nyilt utakon
ha ennyi szüntelen öröm
és semmi fájdalom
mozdulatokra nem
csak tudni azt hogy valahol
ott vagy jelen
Hogy valahol házak közén
nyilt utakon
ha ennyi szüntelen öröm
és semmi fájdalom
Kálnoky László: Ami hátravan
A szívdobogás a fatörzsben,
a mellkasban szaporodó évgyűrűk szorítása
intő jel. Nem tartozol többé a láthatatlanok
közé, akiket nem vesz észre s elmegy mellettük a halál.
A te időd már megszámláltatott.
Petőcz András: A tenger dicsérete
(anyámnak)
A könnyed hang!
A parton megállsz,
csak úgy, könnyedén,
és eközben, gondolatban,
hagyod a toll-futást,
a mozdulat könnyed
ívét, a jókedvű,
nyugodt szaladást
a papír végtelen
hulámzó felületén,
simaságán-fehérségén,
hagyod, mikéntha
szaladnál tengeren,
lábad hullámokon
tapod, hullámcsúcsokon,
-völgyeken, tarajos
hullámhegyeken ível
végig a toll, tollad,
félálmodón, ringatva
szinte, és mégis:
majdnem-éberen.
Megállsz a parton.
Előtted végtelen víz,
végtelen vízfelület,
és lesed, figyeled
a hullámok életét,
feltámadását-elbukását,
lélegzését és futását,
csúcsokról zuhanását,
és fönn!, a légben
sirályok, albatroszok
és egyéb madarak
vijjogását-sivítását,
repülését és siklását
nézed: könnyedségüket,
papírjaikon-szaladásukat,
és irigyled őket;
tollad szaladását
figyeled papírodon,
a nevetést, ahogy
futnak, szaladnak
elő a semmiből
szavaid, a víz,
a tenger mélységeiből
talán, a hullámzás
ritmikus ismétlődéseiből,
az új és új elbukásból,
a hullámcsúcs-zuhanásból
és a vágyból,
a vágyból, hogy
egyszer végre tudnád
kimondani, leírni,
magadból kitépni,
kiszakítani, hogy
mi ez? A végtelen víz - - -
A tenger mozdul,
a tenger mozdulatlan.
A könnyed hang!
A tengert nem lehet
kimondani, sem súlyosan,
sem könnyedén, hiába
ez a játékos toll-futás.
Nézd a madarakat!
Ők tudják, mi végre,
mi célból röpködnek
itt, ki az, ki hívta
őket, és ki az, ki
szépségük múltán
elmúlásukról is
gyöngéden gondoskodik.
A könnyed hang!
A parton megállsz,
csak úgy, könnyedén,
és eközben, gondolatban,
hagyod a toll-futást,
a mozdulat könnyed
ívét, a jókedvű,
nyugodt szaladást
a papír végtelen
hulámzó felületén,
simaságán-fehérségén,
hagyod, mikéntha
szaladnál tengeren,
lábad hullámokon
tapod, hullámcsúcsokon,
-völgyeken, tarajos
hullámhegyeken ível
végig a toll, tollad,
félálmodón, ringatva
szinte, és mégis:
majdnem-éberen.
Megállsz a parton.
Előtted végtelen víz,
végtelen vízfelület,
és lesed, figyeled
a hullámok életét,
feltámadását-elbukását,
lélegzését és futását,
csúcsokról zuhanását,
és fönn!, a légben
sirályok, albatroszok
és egyéb madarak
vijjogását-sivítását,
repülését és siklását
nézed: könnyedségüket,
papírjaikon-szaladásukat,
és irigyled őket;
tollad szaladását
figyeled papírodon,
a nevetést, ahogy
futnak, szaladnak
elő a semmiből
szavaid, a víz,
a tenger mélységeiből
talán, a hullámzás
ritmikus ismétlődéseiből,
az új és új elbukásból,
a hullámcsúcs-zuhanásból
és a vágyból,
a vágyból, hogy
egyszer végre tudnád
kimondani, leírni,
magadból kitépni,
kiszakítani, hogy
mi ez? A végtelen víz - - -
A tenger mozdul,
a tenger mozdulatlan.
A könnyed hang!
A tengert nem lehet
kimondani, sem súlyosan,
sem könnyedén, hiába
ez a játékos toll-futás.
Nézd a madarakat!
Ők tudják, mi végre,
mi célból röpködnek
itt, ki az, ki hívta
őket, és ki az, ki
szépségük múltán
elmúlásukról is
gyöngéden gondoskodik.
2018. november 11., vasárnap
Lukáts Márta: Az ibolya imája
A dermesztő fagyban,
elhaló avarban álmodom,
de napod melengető sugarára
új életre támadok.
Vékony gyökereim mélyre nyúlnak,
erőt onnan szívok magamnak.
Nagy leveleim alá rejtőzöm,
lehajtom fejem és elmélázom
keresztrefeszítéseden.
Köszönöm a fényt, a meleget,
azt, hogy kertedben élhetek,
meg, hogy a méhek ébresztője lehetek.
Nincs tövisem,
de magam nem is védeném,
letépett szirmomat is
Neked szentelném.
Egyszerű és jelentéktelen vagyok,
de a legmélyebb bensőmből
áradó illat
nyújtson Neked parányi vigaszt,
mit a Tőled kapott lila színű
kicsiny életem melletted virraszt.
Virraszt mindaddig,
míg ez a sok-sok vékony gyökér
örök tavaszodba nem ér.
Ámen
Lukáts Márta: A harangvirág imája
Őshazám a Kárpátok,
a mészkőszikla,
s a lét titka lehet ebben,
hogy a lankás vidéken
érvényesülök legszebben.
Egybeforrt pártám
kicsiny harang,
halk ébresztő.
Színem Te kölcsönözted
egedből.
Harangnyelvem Te aranyoztad,
s alig éltem, létem
magadnak választottad.
Téged hirdetve csendítek,
szépséget harangozok,
és előtted meghajolva hódolok.
A szárnyaló csengés-bongás
Neked szóló folytonos
zsoltározás.
Köszönet a szárazságtűrő,
virágos természetért,
és hogy égi kertedben
nekem is örök talajt
készítettél...
Ámen
Somlyó Zoltán : Álmok szőnyegén
Az álmaimból és reményeimből
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...
szines, süppedő szőnyeget fonok.
És éjjel-nappal fonok egyre-egyre,
a munka édes, sürgető, konok.
Beléfonom a jelen bús magányát
ciprus-színével is kegyetlenül.
Amely fölött az őszi alkonyatban
lágy tétován fehér galamb repül.
Ha elkészül a ritkamívű szőnyeg,
nagyboldogan terítem majd eléd:
menj végig rajta s érezd meg a lelkem
különös, vágyó, rezgő ütemét...
Szabolcsi Erzsébet: Hazavágyó
Lépteim hegyek
óvták, lombok kísérték.
Ma pusztán megyek.
*
Nézem a mezőt.
Lelki szemeim előtt
hegyek vonulnak.
*
Fenyőillatban
rég elvesztett hegytetők
varázsa dereng.
*
Egy fodros felhő,
haj, éppolyan, mint régi
otthonom hegye!
*
Ugyanaz a hold
ragyog itt is. Miért szebb
az otthoni éj?
*
Messze kerültem.
Régi csúcsok titkait
őrzik álmaim.
*
Heltai Jenő: Szabadság
Tudd meg: szabad csak az, akit
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle….
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak…
Gyáva rab vagy.
Szó nem butít, fény nem vakít,
Se rang, se kincs nem veszteget meg,
Az, aki nyíltan gyűlölhet, szerethet,
A látszatot lenézi, meg nem óvja,
Nincs letagadni, titkolni valója.
Tudd meg: szabad csak az, kinek
Ajkát hazugság nem fertőzi meg,
Aki üres jelszókat nem visít,
Nem áltat, nem ígér, nem hamisít.
Nem alkuszik meg, hű becsületéhez,
Bátran kimondja, mit gondol, mit érez.
Nem nézi azt, hogy tetszetős-e,
Sem azt, kinek ki volt, és volt-e őse,
Nem bámul görnyedőn a kutyabőrre
S embernek nézi azt is aki pőre.
Tudd meg: szabad csak az, aki
Ha neve nincs is, mégis valaki,
Vagy forró, vagy hideg, de sose langyos,
Tüzet fölöslegesen nem harangoz,
Van mindene, ha nincs is semmije,
Mert nem szorul rá soha senkire.
Nem áll szemébe húzott vaskalappal,
Mindég kevélyen szembe néz a Nappal,
Vállalja azt, amit jó társa vállal,
És győzi szívvel, győzi vállal.
Helyét megállja mindég, mindenütt,
Többször cirógat, mint ahányszor üt,
De megmutatja olykor, hogy van ökle….
Szabad akar maradni mindörökre.
Szabadság! Ezt a megszentelt nevet
Könnyelműen, ingyen ajkadra ne vedd!
Tudd meg : szabad csak az,
Aki oly áhítattal mondja ki,
Mint istenének szent nevét a jó pap.
Szabad csak az, kit nem rettent a holnap.
Ínség, veszély, kín meg nem tántorít
És lelki béklyó többé nem szorít.
Hiába őrzi porkoláb s lakat
Az sose rab, ki lélekben szabad.
Az akkor is, ha koldus, nincstelen,
Gazdag, hatalmas, mert bilincstelen.
Ez nem ajándék. Ingyen ezt nem adják,
Hol áldozat nincs, nincs szabadság.
Ott van csupán, ahol szavát megértve
Meghalni tudnak, és élni mernek érte.
De nem azért dúlt érte harc,
Hogy azt csináld, amit akarsz,
S mindazt, miért más robotolt,
Magad javára letarold,
Mert szabadabb akarsz lenni másnál.
A szabadság nem perzsavásár.
Nem a te árud. Milliók kincse az,
Mint a reménység, napsugár, tavasz,
Mint a virág, mely dús kelyhét kitárva
Ráönti illatát a szomjazó világra,
Hogy abból jótestvéri jusson
Minden szegénynek ugyanannyi jusson.
Míg több jut egynek, másnak kevesebb,
Nincs még szabadság, éget még a seb.
Amíg te is csak másnál szabadabb vagy,
Te sem vagy még szabad, te is csak…
Gyáva rab vagy.
2018. november 10., szombat
Végh György: Élet vagy s halál
Mint árammal: veled vagyok telítve,
te lüktetsz bennem, forrón, vér helyett -
tüdőm meg sem moccan, ha nem lehelsz rám:
te irányítod lélekzésemet.
Azért van lábam, hogy hozzád mehessek,
karom, hogy néha megöleljelek -
fülem, hogy mint perselybe dobd a hangod,
szájam, hogy szólani tudjak veled.
Érted van minden érzékem s megállnak,
akár az órák, hogyha nem leszel -
most is hibás a szerkezetjük:
pedig vagy még: csak ép nem vagy közel.
Tüdőm recseg, berreg szivem bolondul:
belém a lélek is csak hálni jár -
szíved verése írja életem, mert
te vagy számomra élet és halál.
Gyurkovics Tibor: Csók-vers
És mi lenne ha csókolnálak
mert csókolnálak ha csókolnálak
a végkifejlésig a bánat
örömével csak csókolnálak
amíg eltűnnél csókolnálak
amíg a válladon a szárnyak –
csókolnálak – kibomlanának
fölemelkednél – madárszárnyak
melegével – csak csókolnálak –
egekbe lebegne a lábad
s én csókolnálak csókolnálak…
mert csókolnálak ha csókolnálak
a végkifejlésig a bánat
örömével csak csókolnálak
amíg eltűnnél csókolnálak
amíg a válladon a szárnyak –
csókolnálak – kibomlanának
fölemelkednél – madárszárnyak
melegével – csak csókolnálak –
egekbe lebegne a lábad
s én csókolnálak csókolnálak…
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)