2018. november 25., vasárnap
.kaktusz: Ha elmondanám...
Voltál már úgy,
hogy mondani akartál valamit,
valamit nagyon akartál mondani,
csak éppen nem voltak szavaid?
Mintha az ember simogatni akarna,
és nem mozdulna a karja,
vagy boldogan valakihez szaladna,
szíve az örömtől kiszállna,
de mielőtt lépne
földbe gyökerezne a lába,
voltál már úgy,
hogy mondani szeretnéd,
de úgy eluralkodik rajtad az érzés,
hogy már a szavakat se találod,
elakad a hangod,
pedig fontos,
amit mondanod kell,
kell, mert kikívánkozik,
voltál már úgy,
hogy kerested a legszebb szót,
amit szeretnél kimondani,
talán azt, hogy szivárvány,
átadni,
Neki,
mint a legszebb virágot,
de a legszebb szó is kevés,
ha azt akarom mondani Neked,
hogy szeretlek.
Sebestény-Jáger Orsolya: Az ajtó
Még sok év távlatából is úgy hiszem,
pedig időm homokórája lassan lepereg,
nem volt nagyobb és szebb tettem annál,
mint hogy Téged a szívembe engedtelek.
Kányádi Sándor: Obsitos dal
hasonlatosak vagyunk
azokhoz a katonákhoz
akiket megfelelő
időközönként példás
magatartásukért
előléptetnek
dekorálnak s úgy
vonulnak nyugállományba
kiérdemelt vagy
kitérdepelt sarzsival
ezüst vagy éppen arany
sújtással ékítve anélkül
hogy valaha is puskaport
szagoltak volna
pedig micsoda háborúk
dúlnak bennünk
azokhoz a katonákhoz
akiket megfelelő
időközönként példás
magatartásukért
előléptetnek
dekorálnak s úgy
vonulnak nyugállományba
kiérdemelt vagy
kitérdepelt sarzsival
ezüst vagy éppen arany
sújtással ékítve anélkül
hogy valaha is puskaport
szagoltak volna
pedig micsoda háborúk
dúlnak bennünk
Kiss Benedek: Bíztató
Ég vörösen a vadszőlő levele,
édesen csordul
az érett szőlő leve,
kapatos darázs a Nap, már nem szúr,
sugár-lábakkal markolja az eget,
míg aláfordul.
Hidegek jönnek, kedves, de ne félj,
kívül-belül ha csonkol is a tél,
lesz még erőnk ragyogni
kimájusultan,
mint valamikor,
egymásra hulltan.
Láttuk már az eget
elpernyehedni,
aztán meg a Napot
kipenderedni,
s mit kellett, tettük,
megtettük együtt,
mi kellett, időn túl,
de mindig megjött.
Most már ti, gyerekek,
repüljetek,
de előbb egyet
körözzetek
megperzselődött
fejünk felett
hullámzó, fiatal remegéssel!
Ne gondolj,
ne gondolj még,
kedves,
a téllel!
édesen csordul
az érett szőlő leve,
kapatos darázs a Nap, már nem szúr,
sugár-lábakkal markolja az eget,
míg aláfordul.
Hidegek jönnek, kedves, de ne félj,
kívül-belül ha csonkol is a tél,
lesz még erőnk ragyogni
kimájusultan,
mint valamikor,
egymásra hulltan.
Láttuk már az eget
elpernyehedni,
aztán meg a Napot
kipenderedni,
s mit kellett, tettük,
megtettük együtt,
mi kellett, időn túl,
de mindig megjött.
Most már ti, gyerekek,
repüljetek,
de előbb egyet
körözzetek
megperzselődött
fejünk felett
hullámzó, fiatal remegéssel!
Ne gondolj,
ne gondolj még,
kedves,
a téllel!
Csanádi Imre: Első hó köszöntő
Hó, hó, friss hó,
angyalváró
gyögyehulló
gyöngyvirág-hó-
csupasz bokrok
csipkézője,
fák fodros
fejkötője,
kerítések
keszkenője,
hegyek-völgyek
ünneplője.
Egyed Emese: Kétségek
talán eltévesztettük egymást
talán félreismertük egymást
talán vakító déli fényben
pusztulásba kergettük egymást
talán elveszítettük egymást
talán rosszul ismertük egymást
talán keserű csöndben szennyben
világra segítettük egymást
talán félreismertük egymást
talán vakító déli fényben
pusztulásba kergettük egymást
talán elveszítettük egymást
talán rosszul ismertük egymást
talán keserű csöndben szennyben
világra segítettük egymást
Szabó Lőrinc: Szeretlek
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.
Szabó Magda: Érik-e már a pillanat
Lennék szelíd, de nem tudom,
hogy kell szelídnek lennem,
csak harapdálom a magot
ez érett szerelemben
csikorgó foggal, míg reped.
Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől? Ha három isten
kürtölne rám, vagy tűzszemű,
beszédes csillagok,
akkor se tudnék hinni már.
Mióta megvagyok,
rázkódik alattam a föld.
Mért lennék én szelíd?
Honnan tudnám a szerelem
szelíd törvényeit?
Mindenki megcsalt, még a ház is,
hiába volt beton
meg vastraverz, mint a tojás,
szétpukkadt egy napon,
s miről azt hittem, fenn azért száll,
hogy két távol vidék
közt szárnyon mozgó híd legyen,
bombát górt rám a gép.
Azt hittem, fényes csecsemők
az életre születtek,
s láttam széthullni csontjukat,
mielőtt szólni kezdtek;
láttam a térdeplő világot,
hogy köszönti a békét,
s míg galamb szállt, a hadigyár
termelte lövedékét.
Miért hinnék valakiben?
Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.
Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?
hogy kell szelídnek lennem,
csak harapdálom a magot
ez érett szerelemben
csikorgó foggal, míg reped.
Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől? Ha három isten
kürtölne rám, vagy tűzszemű,
beszédes csillagok,
akkor se tudnék hinni már.
Mióta megvagyok,
rázkódik alattam a föld.
Mért lennék én szelíd?
Honnan tudnám a szerelem
szelíd törvényeit?
Mindenki megcsalt, még a ház is,
hiába volt beton
meg vastraverz, mint a tojás,
szétpukkadt egy napon,
s miről azt hittem, fenn azért száll,
hogy két távol vidék
közt szárnyon mozgó híd legyen,
bombát górt rám a gép.
Azt hittem, fényes csecsemők
az életre születtek,
s láttam széthullni csontjukat,
mielőtt szólni kezdtek;
láttam a térdeplő világot,
hogy köszönti a békét,
s míg galamb szállt, a hadigyár
termelte lövedékét.
Miért hinnék valakiben?
Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.
Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?
2018. november 21., szerda
Gyurkovics Tibor: Világ csudája
Azt hittem, hogy világ csudája vagy,
őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem,
nem vagyok, nem játszom, nem létezem,
felhők fehérje a szemembe fagy.
Azt hittem… Mit? Hogy meghalok teérted,
Mint a végsőkig űzött angyalok.
Ma azt tudom: szívemre térdel térded,
és fuldoklom, ha látom szemfehéred,
és nem meghalni – élni akarok!
Úgy fúj a szél – hiszen most március van –
hogy elrepül a szájam, a kezem,
és a testünkben nyíló tereken
csak vonítok és verejtékezem
ebben az istentelen márciusban.
Zseni, az vagy, kölyöknyi és libányi,
végül is zseni vagy és liba vagy.
A szerepedet könnyű kitalálni:
Azt hittem, hogy a világ csudája vagy,
de annál sokkal fontosabb.
őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem,
nem vagyok, nem játszom, nem létezem,
felhők fehérje a szemembe fagy.
Azt hittem… Mit? Hogy meghalok teérted,
Mint a végsőkig űzött angyalok.
Ma azt tudom: szívemre térdel térded,
és fuldoklom, ha látom szemfehéred,
és nem meghalni – élni akarok!
Úgy fúj a szél – hiszen most március van –
hogy elrepül a szájam, a kezem,
és a testünkben nyíló tereken
csak vonítok és verejtékezem
ebben az istentelen márciusban.
Zseni, az vagy, kölyöknyi és libányi,
végül is zseni vagy és liba vagy.
A szerepedet könnyű kitalálni:
Azt hittem, hogy a világ csudája vagy,
de annál sokkal fontosabb.
Váci Mihály: Nélküled
Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
-szemem ki sem nyitom.
Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver;
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.
Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.
Bihari Sándor: A kétezredik év
Kétezer év, ki bírja el ezt az időt?
Te, Uram, de mi, akiket
nyom, mint a széttiport út két felén a kő
a lapuló bogarakat,
mi nem! Mi maradunk megválthatatlanok,
kiken jó szavad nem segít;
minket nyom, amivel megrakott az idő,
és amivel továbbsodor.
Sír bennünk, és verődik fel s alá, akár
a fájdalom, a létezés;
árvák vagyunk, mint sziklák fala közt az arc,
a meztelen csillagoké.
Mi hordjuk és hányjuk az olajfák alá
az életünk szemeteit;
irtjuk testvéreinket, a növényeket,
az állatokat; a saját
szülötteinket a szemétbe rakjuk, az
anyánk, apánk nem a szülőnk
többé, és mi sem vagyunk az az önmagunk,
kivé teremtettünk vala.
Csupán egymásnak szólhatunk, de már amit
szólunk, nem halljuk meg. Akár
a tükörben, a világban is a hiány
csak önmagával felesel.
Megvakítjuk az óceánokat, de nincs
sehol, kit megrendítsen a
nagyság tragédiája s minden lényeké
süket ég alatt, föld fölött.
Söpörjük el és le, ami a föld színén
létezik még, szórjuk tele
velük a föld mélyét; bemocskoljuk akár
a szent univerzumot is.
A versek, az ilyenek, csupán arra jók,
hogy rólunk árulkodjanak
nekik, akik mindent tudnak már. De mi nem
akarunk semmit tudni. Nem.
Minket nem érdekel kívülünk semmi sem,
csupán a pilla pillanat,
s ami általunk vagy velünk megeshetik
azalatt, a kedvünk szerint.
Elkoptat végül az idő. Ígéretét
nem tartja be, se meg nekünk.
Szabadok így vagyunk, akár az állatok,
halál előtt, halál után.
Nincs súlya már a sorsnak. A nulla felé
mind gyorsabban közeledik
az élet összege. A megváltást födi
el bennünk, Uram. Ó, Uram.
A Születéstől ez a kétezredik év.
Így vagyunk. Így ünnepelünk.
A bűnök csomója lett ez a drága föld,
és nincsen mód kibontani.
Te, Uram, de mi, akiket
nyom, mint a széttiport út két felén a kő
a lapuló bogarakat,
mi nem! Mi maradunk megválthatatlanok,
kiken jó szavad nem segít;
minket nyom, amivel megrakott az idő,
és amivel továbbsodor.
Sír bennünk, és verődik fel s alá, akár
a fájdalom, a létezés;
árvák vagyunk, mint sziklák fala közt az arc,
a meztelen csillagoké.
Mi hordjuk és hányjuk az olajfák alá
az életünk szemeteit;
irtjuk testvéreinket, a növényeket,
az állatokat; a saját
szülötteinket a szemétbe rakjuk, az
anyánk, apánk nem a szülőnk
többé, és mi sem vagyunk az az önmagunk,
kivé teremtettünk vala.
Csupán egymásnak szólhatunk, de már amit
szólunk, nem halljuk meg. Akár
a tükörben, a világban is a hiány
csak önmagával felesel.
Megvakítjuk az óceánokat, de nincs
sehol, kit megrendítsen a
nagyság tragédiája s minden lényeké
süket ég alatt, föld fölött.
Söpörjük el és le, ami a föld színén
létezik még, szórjuk tele
velük a föld mélyét; bemocskoljuk akár
a szent univerzumot is.
A versek, az ilyenek, csupán arra jók,
hogy rólunk árulkodjanak
nekik, akik mindent tudnak már. De mi nem
akarunk semmit tudni. Nem.
Minket nem érdekel kívülünk semmi sem,
csupán a pilla pillanat,
s ami általunk vagy velünk megeshetik
azalatt, a kedvünk szerint.
Elkoptat végül az idő. Ígéretét
nem tartja be, se meg nekünk.
Szabadok így vagyunk, akár az állatok,
halál előtt, halál után.
Nincs súlya már a sorsnak. A nulla felé
mind gyorsabban közeledik
az élet összege. A megváltást födi
el bennünk, Uram. Ó, Uram.
A Születéstől ez a kétezredik év.
Így vagyunk. Így ünnepelünk.
A bűnök csomója lett ez a drága föld,
és nincsen mód kibontani.
2018. november 19., hétfő
Szép Ernő: Olyan csöndet szeretnék
Olyan csöndet szeretnék
Hogy hallván hallgassam
A pillangók szárnyait.
A rózsák jajjait
Szeretném hallani
Mikor odasüt a nap.
Szeretném hallani
Kacagni a tollút
Mikor a szélben hajbókol.
A hattyúk örömét
Sötét híd alatt úszókét
Hallgatnám hallgatag.
Szeretném hallani
Holdsugár sikolyát
Ha az ablakot találja.
Hallgatnám, hallgatnám
A könnyek rívását
Akik az arcon lejárnak.
Süllyednék a tengerbe,
Süllyednék, hallanám
Az emlékek énekét.
Merülj el ki éltél
Mosódj el ki szenvedtél
Múlj el ki gyermek voltál.
Morvai Péter: Végül elmennek
Végül elmennek mindannyian -
helyüket átengedik.
Kihűlve lóg egy nagykabát:
valaki fölveszi majd.
Üresen marad egy ágy:
valaki megveti majd.
Fölösleges egy tányér:
maholnap asztalra kerül.
A karácsonyfák alja
lassan megtelik gyerekekkel,
minden ágyban alszik valaki,
nincsen fölösleges tányér,
és nem hűlnek ki a kabátok.
Minden hiányt betöltenek,
minden széket megülnek,
mindegyik pohárból isznak,
és nem beszélnek a halálról.
helyüket átengedik.
Kihűlve lóg egy nagykabát:
valaki fölveszi majd.
Üresen marad egy ágy:
valaki megveti majd.
Fölösleges egy tányér:
maholnap asztalra kerül.
A karácsonyfák alja
lassan megtelik gyerekekkel,
minden ágyban alszik valaki,
nincsen fölösleges tányér,
és nem hűlnek ki a kabátok.
Minden hiányt betöltenek,
minden széket megülnek,
mindegyik pohárból isznak,
és nem beszélnek a halálról.
Morvai Péter: Tokkáta
Na igen, én végigjártam,
szó se lehet róla, nincs hiányom.
Aluljárók vörhenyes éjszakája,
mondd, könyökölt-e már gyomorszájon?
Kis nyamvadt nagypéntekek szomorú húrja
ha pengett a szíveden kifeszítve,
tudod, milyen az álmok íve!
Loptál és megloptak:
ártatlanok csupán a holtak -
de akik nevetnek és dalolnak,
akik mindennek ellenére
azt kiáltják: holnap! Holnap!
azokat Isten felbocsájtja,
mint a sárkányt jókedvű gyermek:
félig játszva, félig komolyan.
szó se lehet róla, nincs hiányom.
Aluljárók vörhenyes éjszakája,
mondd, könyökölt-e már gyomorszájon?
Kis nyamvadt nagypéntekek szomorú húrja
ha pengett a szíveden kifeszítve,
tudod, milyen az álmok íve!
Loptál és megloptak:
ártatlanok csupán a holtak -
de akik nevetnek és dalolnak,
akik mindennek ellenére
azt kiáltják: holnap! Holnap!
azokat Isten felbocsájtja,
mint a sárkányt jókedvű gyermek:
félig játszva, félig komolyan.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)