Advent 2018

Advent negyedik vasárnapja.

Sebestény-Jáger Orsolya: Advent

Mert Te tanítottál meg várakozni,
az elrejtett kincsre, ami miénk lehet.
Várni mindarra, ami múlhatatlan,
igaz és tiszta mindenek felett.

Te tanítottál hinni is abban,
hogy lehet élni mind nemesebben,
ha szavad örök visszhangja zeng
és zendül vissza a szívekben.

S Te tanítottál meg remélni is:
hogy bár bukdácsoló lépteinken át,
ha egyszer mégis véget ér az út,
megérkezhetünk Hozzád.

Gősi Vali: A szeretet hatalom

Ha rossz a világ, vajon te magad
teszel-e érte, hogy tartalmasabb,
jobb és igazabb legyen, hogy szabad
maradjon a lélek, és szárnyaljon egyre, fölfelé?

Ha rossz a világ, az ember benne fél,
üres lélekkel hallgat, nem beszél.
Már sírni is erőtlen - nagy beteg szegény,
a bágyadt napfény hiába vet rá fénymosolyt.

Ha rossz a világ, maradj benne jó!
Ne vesd el, mi fontos: a boldogság egy szó
csupán, vagy bölcs mosoly, mely mindig biztató,
ha könnytől homályos szemekre simul.

Ha rossz a világ, és éhes kisgyerek
kér kócos anyja öléből darab kenyeret,
adj, ha teheted, és betölti hűvös lelkedet
a hit: a szeretet hatalom a rossz világ felett!

Fodor Ákos: Advent

Kit igazán vársz: 

életedben él – rég itt 

van, mire megjön.

Szilágyi Domokos: Karácsony

A puha hóban, csillagokban,
az ünnepi foszlós kalácson
láthatatlanul ott a jel,
hogy itt van újra a karácsony.

Mint szomjazónak a pohár víz,
úgy kell mindig e kis melegség,
hisz arra született az ember,
hogy szeressen és szeressék.

S hogy ne a hóban, csillagokban,
ne ünnepi foszlós kalácson,
ne díszített fákon, hanem
a szívekben legyen karácsony.

Schvalm Rózsa: Mindennap advent

Mindennap advent Uram azoknak,
akik hittel várakoznak Reád.
Égbekiáltó a sok gond és baj,
számtalan sebből vérzik e világ.

A földnek szíve is sajogva fáj,
tajtékozva sóhajt az óceán.
Sötét olajfolt úszik tetején,
mérgével szennyezi tiszta vízét.

Lávafolyamát ontja a vulkán,
gőzét, füstjét sodorja az orkán.
Tátongó ózonlyuk van felettünk,
káros sugarak égetik bőrünk.

Amit tavasz ígért, nap égette,
tomboló ár mosta, zápor verte.
Tudom Uram, megvan a miértje,
távol van Tőled az ember szíve.

Tekints ránk Uram irgalmasan!
Te, Aki a mindenség Ura vagy,
szánd meg e szenvedő világot,
kegyelmesen nyújtsd felénk karod!

Bódás János: Bennünk szüless meg, Jézus!

Úr Jézus: sok vak szemnek
most is gyermeknek látszol,
mint akit foglyul ejtett
a betlehemi jászol.

Éltető erőd még a
világot át nem járja,
mert magadra hagy néped
hűs templomokba zárva.

S mint a magot, mely alszik
a hombárban csírátlan,
elraktároztuk balgán
sok vastag Bibliában.

Jászolból, kőből, könyvből
lépj ki! Szüless meg bennünk,
hadd éljük a karácsonyt,
ne csupán ünnepeljünk!

Hullj a szívünkbe, szent mag
(most bűn van bennünk s rontás),
hass át rajtunk, mint égi
radioaktív forrás,
hadd vigyünk a világnak
– mit annyi baj, láz éget –
jóakaratot, békét,
s Istennek dicsőséget.

Gősi Vali: Rekviem egy távoli karácsonyért

Nem tudom, milyen lesz
akkor a karácsony,
állnak-e fenyők fönn a bérceken,
várják-e dermedt ágaik alatt
őzgidák és riadt, éhes madarak,
hogy szűnjön a gyilkos fejszecsattogás,
és csituljon végre a zajos világ.

Nem tudom, lesz-e még
hó-tiszta karácsony,
hogy élnek-e majd szelíd lelkű emberek,
kik áhítattal várják az Isten-gyermeket,
s ha napkeleti bölcsek lépte közeleg,
érzik-e a meghitt jászol-meleget?

Nem tudom, hol talál,
s lesz-e szeretet,
de ha akkor még e földön élhetek,
hálatelt lélekkel imát mormolok,
hogy szép volt élni, s talán búcsúzok:
némán „fenyőtől fenyőig megyek,
és minden fenyőt megsimogatok”.

(Asszociáció: Reményik Sándor, Karácsonykor c. versére)

Reményik Sándor: Karácsonykor

A szent estén majd eljövök ide.
Álmaim szekerébe fogatok
És szólok fantáziám táltosához:
Hipp-hopp, ott legyek, ahol akarok,
És álomhintón eljövök – ide.

Itt minden fehér lesz, – fehér, s halott.
Csak egy hang lesz a halott rengetegben:
A zúgó patakok.

És én fenyőtől fenyőhöz megyek
És minden fenyőt megsimogatok.

És megkérdezem: virrasztotok még?
És megkérdezem: hogy aludtatok?

És aztán feltűzöm a szívemet
A legmagasabb fenyő tetejére, -
S imába kezdek: Magány, Mi Anyánk…
Néked ajánlom égő szívemet…

Olyan lesz, mint egy karácsonyfaláng.

Sebestény-Jáger Orsolya: Édenkert

Még látod valahol magadban a kertet,
a föléd hajoló lombok suhanását.
Asszonyi szemekhez közel hajolva,
még keresed arcukban arcod hű képmását.

Még őrzöd titkait a csöndnek, a szélnek,
s ha nem zakatolnak benned a vágyak,
a kertet bölcsőnek érezed szívedben,
véget nem érő roppant ringatásnak.

Tudom a percet, a legszentebb órát,
amikor vágysz már az éhező világra,
hogy rajtad keresztül égjenek a fények,
és vigasztalódjék sokak árvasága.

A világ magányát magadhoz öleled,
hogy átadhasd a reád bízott kincset:
a kincset, amely megmenthet, megtarthat:
pedig csak egy jászol. Pedig csak egy Kisded.

Petőcz András: Nézed az esőt

Megállsz az ablaknál,
s nézed az esőt.

Lassúdad, végtelen
mozdulat,
ahogy az eső
egykedvűen mulat.

Nézed az esőt,
ami,
mintha szívedből nőtt
volna ki,
szomorú, szürke és nyugodt.

Tompa csend
takarja be a végtelent.

Aztán, valahonnan belülről,
elindul valami.

Sűrűsödik.

Miként ha méhraj csapna le
az orgonavirágra,
hirtelen beindul valami zsongás.

Ez kerít hatalmába.

Zsongasz te is. Zsongasz. Pedig esik.
A lassúdad, országos eső.

Amely után talán majd kicsinke lila virág
búvik elő
a semmiből.

Igen. A földed befogad.
És virág lepi el a sírhantodat.

Becher Zita ( 16 éves): Gesztenye

Kérdezel, s én süketen bámulom a szemedet.
Nem nyitom számat, pedig felelnem kellene.
Riadt vagy és dühös. Dobálod fel-le a kezedet.
Zúg a fülem, nem hallok semmit. Gesztenye.

Akármit mondasz, nem érdekel.
Gyűlölni akarlak magadért.
Csak hogy dühös légy, mindenre azt mondom:
Gesztenye! Gesztenye! – egy húszasért.

Már lilul a fejed. Én magamban röhögök.
Szemét vagyok. – Na, mi kellene?
Látom, hogy mindjárt elsírod magad.
De csak annyit mondok: Gesztenye!

Szabó T. Anna: Az ünnep azé, aki várja

Aki magot szór ablakába,
és gyertya vár az asztalán.
A várók nem várnak hiába.
Egy angyal kopogott talán?

Szárnysuhogás az ablakon túl –
vigyázz! Kinézni nem szabad!
Künn az angyalhad térül-fordul,
egy pillanatra látszanak.

A karácsonyfát hozzák – hallod?
– egy koppanás, és leteszik.
Fényben úszik az üvegajtód,
s megint suhogás. Mi ez itt?

Zöld angyaltoll: egy kis fenyőág,
karácsonyszagú és meleg.
„Gyújtsd meg a legutolsó gyertyát!”
Ez az angyali üzenet.

És be is mehetsz – vár az ünnep,
és minden zárt ajtót kitár.
A fa alatt angyalok ülnek –
az ünnep azé, aki vár.

Olasz Valéria: Karácsony azelőtt

Azelőtt a táj még hófehér volt,
tisztán lehetett látni az eget,
ünneplőbe öltözött a hold,
földre kísérni mennyei gyermeket.

Azelőtt gyertyát gyújtott az ember,
Szent-esti hite égig ért,
várta a Messiást csendben,
s buzgón énekelte az ünnepi igét.

Azelőtt, amikor egymásra néztek,
kinyíltak a lélek kapui,
átjárt rajta az igaz szeretet,
a földi, és a földöntúli.

Én „Azt” a meghitt Karácsonyt várom,
felöltöm kopott adventi ruhám,
s amerre a Három Királyok,
elindulok messzi fény után.

Keresztury Dezső: Valaki tenyerében

Sokszor nem tudtam, mi derül
   ki végre sok titok közül
      meglepetésül;
valóság lesz a képzelet,
    vad csatazajra ébredek,
       harcban ész nélkül;
belezuhantam, visz az ár,
   mihez, mert kell, okot talál,
      hogy fennmaradjon végül

a gyötrött test, mely elveti
   eszméletét: nem kell neki,
      mert csupa vér már;
visszaájul, vagy kirepül
   a fénybe vagy alámerül,
      sűrű, kövér sár
nyeli; új törvény dobja ki,
   új áramokba hullani,
      hol más fény, más sötét jár.

Kérdezhettem, hol is vagyok,
   mit is tegyek, mire a sok
      esély, hisz látni
néhány lépésre ha tudok,
   sodrások, labirintusok
      szédületében bármi
várhat, kő, iszap, parti rét,
   s rámveti háló-végzetét
      angyal, ördög, akárki.

Sokszor éreztem: vége van,
   megölnek, elvesztem magam,
      s mindig túléltem;
sokszor éreztem: eltűnök,
   s a nap mindújra kisütött,
      valaki lenyúlt értem;
mindig úr lett a vadakon
   valami nagyobb hatalom,
      s elfértem tenyerében.