Megállsz az ablaknál,
s nézed az esőt.
Lassúdad, végtelen
mozdulat,
ahogy az eső
egykedvűen mulat.
Nézed az esőt,
ami,
mintha szívedből nőtt
volna ki,
szomorú, szürke és nyugodt.
Tompa csend
takarja be a végtelent.
Aztán, valahonnan belülről,
elindul valami.
Sűrűsödik.
Miként ha méhraj csapna le
az orgonavirágra,
hirtelen beindul valami zsongás.
Ez kerít hatalmába.
Zsongasz te is. Zsongasz. Pedig esik.
A lassúdad, országos eső.
Amely után talán majd kicsinke lila virág
búvik elő
a semmiből.
Igen. A földed befogad.
És virág lepi el a sírhantodat.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése