Jász Attila: Enyhe fuvallat

A világ bármelyik részén ülhetnék így a teraszon éjjel,  

bor, szőlő és gyertya mellett, a horizonton tenger, 

előtte parti házak ablakai kivilágítva. Alattam olajfaliget, 

felettem reflektorként a telihold. Mellette néhány mozdulatlan 

felhőfoszlány, órák óta bámulom már. Nem mozdulok én sem, 

enyhe fuvallat jelzi az olajfák hegyén, még élek, nem állt meg az idő 

teljesen. Néha azt hiszem, mindezt csak képzelem. Pedig annyi ok lenne 

szomorúnak lenni. 

Paul Celan: Jákob hangja

A könnyek. 

Könnyek a testvér szemében. 

Egy ott maradt és növekedni kezdett. 

Benne lakunk. 

Lélegezz, hogy 

lehulljon.

Schein Gábor fordítása

Takács Zsuzsa: Üzenet

Tudom, nem magamnak, 

a nélkülem-hamis jövőnek szültelek, 

tévedéseidnek, ujjongásaidnak, hideg 

leszámolásaidnak velem, 

az idegen, heves, ölelő karoknak, 

a ceruzának, amellyel írsz, vagy amit félredobsz, 

a hegedű csikorgó kavics-hangjainak ujjaid között, 

a padon való várakozásnak a rendelőben, 

a hajóútnak, a két pompeji halottnak, 

a lávatűznek, a gipszből újraöntött 

kétezer éves szobornak: 

„az anya magához szorítja gyermekét”. 

A látogatók fecsegése túlzajongja az elhomályosult, 

követ hajígáló, büntető eget, 

ketrecünkben árva kisgyerek-majom lézengsz, 

szőr-anya állok: kapaszkodj belém! 

Akkor is, ha gondolatban messze tőled, 

géphangon, leragadt szemmel, láztól 

súlyos nyelvvel ismétlem, akkor is: 

aludj el, visszajön anyád, 

csak elfutott a bozótos felé, 

mert egyedül akar most maradni,

csak kifeküdt a szabad ég alá, 

hogy Isten kösse meg: 

halálra ne zúzza önmagát, 

csak bujkál az ember-magas virágok között,

hogy ne lássák, de visszajön. 

Látod, visszajöttem, hiányomról lefejtelek, 

félretolom, sarokba lököm a szőr-anyát. 

Látod, a szememben messzeséget hoztam, 

hogy ismerkedj vele, 

s hogy nagyon ne fájjon, 

ölembe veszlek és dédelgetlek, 

ameddig engeded.

Dsida Jenő: Valami eltörött

Az őszi alkony mély, parázna 

vággyal simúl a hegy fölé, 

beteg szélben liheg  

a hamvadó nap parazsára. 

 Sok vén, esőlocsolta háznak 

falán rikolt a nyomor-plakát. 

Autóbuszokon vézna emberek 

döcögve fáznak.  

Szemek futnak a hideg holdig. 

Egy kisfiú a szívét fogja, 

a toronyra néz, a levegőbe: 

úgy fél, hogy összeomlik.  

Senki se tudja, mit veszített, 

de a sétatéren, a híd alatt, 

az ágyban, a csókban, a zsebében 

valamit mindenki kutat.  

Valahol valami eltörött, 

valahol valami nincsen rendjén. 

...Künn a határban Kain zokog 

a holt Ábel fölött.

John Masefield: Epilógus

Láttam szép rózsát, amely a sziklán kelt, 

csúf embert, kinek szíve végtelen, 

s gebét, amely a versenyen kupát nyert. 

Tehát reménykedem.

Faludy György fordítása

Antonio Machado: Az alvás...

Az alvás: híd, amelyen a holnapba 

sétálunk át csukott szemmel. Alatta 

folyik álmaink hangtalan patakja.

Faludy György fordítása

Szapphó: …nyugszik a hold…

nyugszik a hold túl a halmon, 

fordul a Göncölszekér rúdja, 

múlik az éjszaka, ám 

én még egymagam alszom…

Faludy György fordítása

Francois Villon: Négysoros vers

 melyet Villon halálítélete szélére írt  

Francia vagyok Párizs városából, 

mely lábam alatt a piszkos mélybe vész, 

s most méterhosszan lógok egy nyárfaágról, 

s a nyakamon érzem, hogy a seggem mily nehéz. 

 Faludy György fordítása

Francois Villon: Ballada a parlamenthez

Most, hogy a bitó árnyékában állok, 

a parlament eszéhez apellálok. 

Mert jogában áll minden féregnek, dögnek 

védekezni, ha életére törnek, 

a kutya vonít, a kígyó sziszeg, 

a farkas üvölt, s ebben a hideg, 

tetves ketrecben, ahová bezártak: 

csak én, csak én fogjam be a pofámat? 

Persze: nem nékem állna a deres, 

ha úr lehetnék, vagy gazdag nemes, 

de mivelhogy szegény bitang vagyok, 

a vallatásnál csak pofont kapok, 

s most, hogy még hozzá kínpadra ítéltek, 

ha hegyes szögekkel a húsomba tépnek, 

ha olajba főznek, ha négyrétre vágnak: 

most is, most is fogjam be a pofámat? 

Nem – a fejemben még több szalma lenne, 

mint amennyi szalma nőtt már eddig benne, 

ha most a parlament elé nem állnék 

s végső lehelletig nem protestálnék, 

hogy ártatlan vagyok –, s ha siralomházba zárnak, 

s a bitó alatt martalócok várnak, 

míg a szuronyok merev négyszögben állnak, 

még akkor is fogjam be a pofámat? 

Búcsú 

Nem: látjátok, nemhiába firkálok, 

mert ha ezt a verset ki nem gondolom, 

fölöttem folyna már régen az árok, 

s csalán nőtt volna rég a gyomromon. 

Ezért, ha a zsaruk a nyakadra hágnak, 

az urak előtt ne fogd be a pofádat.

Faludy György fordítása

Francois Villon: Ballada a múlt idők dámáiról

Ha az útkereszten május alkonyatkor 

én, a csavargó, egy percre megállok: 

akkor halkan megkérdem önmagamtól, 

hogy Thaisz vagy Heléna merre jár most? 

Hol van Sabina, a szőke császárnő, 

aki előtt fél Róma térdepelt, 

és hol a nimfa, ki a tó vizéből 

fehér testének választ énekelt? 

Hova lettek a csókok és a vágyak, 

az alkonyattól piros szénaágyak, 

a pásztorórák s a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

És aztán, napszálltakor, újra kérdem, 

hogy szőke volt, vagy barna volt a lány, 

kinek fehér válláért minden éjjel 

felsírt a ciszternából Johanán? 

Hol van a melle, mely kígyózva táncolt, 

hol van az öle, melyen aranylánc volt, 

és hol van teste, mely olyan halvány volt, 

mint ezüsttükörben a liliom? 

Hova lettek a csókok és a vágyak, 

az alkonyattól piros szénaágyak, 

a pásztorórák s a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

Hol vannak a thébai királylányok, 

mellbimbóikról hova lett a rúzs 

s ámbrától még illatos múmiájuk 

fehér csontjáról hova lett a hús? 

S a szír nők, kik görög hajósok ölében 

feküdtek tarka bambuszágyakon, 

s a hetérák, kik kis mellüket nézve 

álltak a korinthoszi várfalon? 

Hova lettek a csókok és a vágyak, 

az alkonyattól piros szénaágyak, 

a pásztorórák s a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

Hol van Héloise, kiért a szarkofágban 

Abélard szíve még most is dobog, 

és hol van a szűz, akit Rouen várában 

égettek meg nemrég az angolok? 

Odaadnám érte fél életem: 

ha a kezét kezembe tudnám venni, 

s egyszer tudnék vele csak végigmenni 

az alkonyattól lila réteken… 

De nyomát már hiába kutatom, 

mert hol van a fekete ugaron 

a pásztoróra, a szerelmi szó? 

De hova lett a tavalyi hó? 

Tanulságos utóirat 

Ezért, ha májusban egy lánnyal járkálsz, 

és nem tudod, hogy Pláton vén szamár, 

s ha a kertben csiklandó nevetése 

mögött nem érzed meg, hogy mire vár, 

akkor, ha egy nap otthagyott, ne kérdezd, 

hogy hova lett és kivel merre jár? 

Mert megtudod, hogy a szerelmi szó 

számodra volt – mint a tavalyi hó.

Faludy György fordítása

Francois Villon: Kerítőballada Villonról és kövér Margot-járól

Persze: pukkadnak a párizsi polgárok, 

mióta hírlik, hogy egy lánnyal járok, 

ki az utcáról tartja el magát. 

De a kis dögöt nagyon szeretem, 

ingét megvarrom, ágyát megvetem 

és megkefélem este a haját; 

bort hozok a kocsmából, a kútról vizet, 

s ha egy vendég jön, aki jól fizet: 

a hátsó ajtón diszkréten távozom, 

hogy a gavallérok és a tiszturak, 

mint a mennyben, úgy érezzék maguk 

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Persze, gyakran beköszönt a nyomor. 

Ilyenkor Margót látni sem tudom, 

gyűlölöm, mint a kést, a vérem forr, 

belérúgok és a haját húzom, 

Józsefre és Máriára esküszöm, 

hogy holnap reggelig agyonütöm, 

ha nem lesz pénz – zálogházba teszem 

ruháit, és ha nincsen mit egyem: 

káromkodom, míg a gyomrom korog, 

ő meg a szoba sarkában kuporog, 

s ilyenkor napestig pofozkodunk 

a bordélyházban, hol ketten lakunk. 

Aztán egyszerre pénz áll a konyhára, 

mert hirtelen nagy lett a forgalom, 

vagy én találkoztam a Bac utcában, 

avagy a Montmartre-i domboldalon 

egy bitanggal, ki meglógott a cehhel… 

S kövér Margóm akkor megint a régi, 

combomra csap és arcunk felderül, 

lefekszünk s én egy dalt trillázok néki, 

ahogyan ez a legjobb férfinak 

száz évben is csak egyszer sikerül. 

És aztán másnap estig horkolunk 

a bordélyházban, hol ketten lakunk. 

Ajánlás: 

Kik ezeket a sorokat olvassátok, 

gavallérok, urak és kapitányok, 

jegyezzétek meg: ha egy lányt kívántok, 

ki az ágyban mindenre kapható: 

szolgálatotokra készen itt vagyunk 

a bordélyházban, hol ketten lakunk.

Reményik Sándor: Csendes csodák

Ne várd, hogy a föld meghasadjon 

És tűz nyelje el Sodomát. 

A mindennap kicsiny csodái 

Nagyobb és titkosabb csodák. 

Tedd a kezed a szívedre, 

Hallgasd, figyeld hogy mit dobog, 

Ez a finom kis kalapálás 

Nem a legcsodásabb dolog? 

Nézz a sötétkék végtelenbe, 

Nézd a szürke kis ezüstpontokat: 

Nem csoda-e, hogy árva lelked 

Feléjük szárnyat bontogat?  

Nézd, árnyékod, hogy fut előled, 

Hogy nő, hogy törpül el veled. 

Nem csoda ez? S hogy tükröződni 

Látod a vízben az eget.  

Ne várj nagy dolgot életedbe, 

Kis hópelyhek az örömök, 

Szitáló, halk szirom-csodák: 

Rajtuk át Isten szól: jövök.   

Wass Albert: Ábránd

Ma ünnepelve szökni hagyta

fáradt foglyát a zsarnok város.

Oly csend van itt. A lelkemen

nagy béke ül: nyugodt, halálos.

Jó volna így, Valakivel

                         megosztani e drága csendet.                        

A Vetést nézni, állva, várva,

míg a halál halkan becsenget...

Virágot szednénk tarka erdőn,

juhokkal mennénk zöld mezőre,

s ha lelkünk búsabb Istent áhít:

kiballagnánk a temetőbe...

Nem vágynánk idegen babérra,

és nem rágódnánk annyi témán.

Lennénk két csöndes álmú ember,

egymást ünnepelve némán.

                                 

Ez lenne itt a közös delta,

csitult folyóknak lassú vége.

Violaszínű nagy palást

terülne ránk: a csendes Béke.

Nemes Nagy Ágnes: Intermezzo

Megmarkolom a melleden az inget, 

s torkomból fojtó gyűlölet sziszeg, 

hogy: mondd, szerettél mást is?! Mért szerettél?! 

– Aztán lassan elengedlek. Minek…?

Csáky Károly: Istenközelben

Kötelékedben 

lettem 

szabad 

Uram. 

 Az ég szemébe néztem, 

s már 

nem vakított 

a fény. 

Láttam a Napbaöltöztetett 

Asszonyt 

és tüzes szekerét 

a Prófétának. 

Most 

itt 

lent 

is szebben 

ragyog 

világnak 

világossága, 

alászáll 

egy angyal, 

hozza magával 

igazságnak tükörét.