A zuhanást
együtt Veled.
Mikor a pillanat,
a fényes,
az öröklétbe nő.
A zuhanást,
mielőtt örökre sötét
lesz.
2020. október 4., vasárnap
Makay Ida: Ennyi volt
Remények hamvazkodása,
volt hitek hamuhullása.
Zsaráttá égett szerelem.
Magamnak Júdás-árulása,
kínzott éjek cellamagánya,
a végső hajnal vacogása,
a megtagadott kegyelem.
Makay Ida: Nincsenek jelek
Feketék a piros hajnalok.
Az alkonyok mély sebből
véreznek.
Késő rózsák
agóniája.
Az Idő szárnya csüng
élettelen.
Megállt az órák
szívverése.
A számlapon - nézd -
nincsenek
jelek.
Kiss Dénes: Tűnődés
A hálálban
az örökkévalóság és a pillanat
egy hosszúság lesz.
Az örökkévalóságban minden megmarad,
csak az idő tűnik el.
Aki nagyon öreg, már erre készülődik,
mint ősszel a szárnyát lengető madár:
mindenre emlékezik, de arra már nem,
hogy tegnap történt, vagy egy éve,
vagy gyermekkorában .. .
így úszik bele észrevétlen
az Istennel átszőtt végtelenbe.
Jutalma, hogy átéli örökre,
mi életében szép volt:
kedvese mind vele időz,
de bűne is — ez a büntetése .. .
Makay Ida: A hetedik szoba
túl az Idő csillagtörvényein,
mely fölött a Hold, a Nap
díszlet csak, halott ékszer.
Nem él ott más, csak a volt:
a múlt kifakult
arca csak.
Odáig ível,
és küszöbén zárul
utunk,
ahonnan nincsen visszatérés,
ahova végül eljutunk.
Kiss Dénes: Levél M-nak
E szerelemhez nincs közöd!
Magam akartam magamnak
Bár irántad fogantatott
nincs rajta hatalmad
E szerelemhez nincs közöd
Nem volt és nem is lesz soha!
Éltet az idők fölött
bár gyötrő s ostoba
E szerelemhez nincs közöd
Magamnak teremtettem
Te jársz-kelsz élőn is halott
holtan is temetetlen
E szerelemhez nincs közöd
— bár érted sarjadott —
csak mint az árulónak
ahhoz kit föladott!
2020. október 2., péntek
Szűcs Csaba: Változások kora
Menekülj el innen!
Elpusztít az ember,
kinek nem elég a minden.
Menekül majd ő is,
menekül a gyáva.
Elbutult a rendszer,
vágyik már új világra.
Szabó Magda. A felismerés visszaránt
Rejtőzni! Végre itt a szó,
az ösztönöm kimondta.
Bújni idegen ég alá,
szárnyakon vagy uszonnyal.
Közém s közéd feszíteni
egy ismeretlen földet;
lihegve, omló inakon csak
elfutni előled.
Vagy földbe bújni le. Talán
nyomot vesztesz mögöttem,
s az összezárult mély előtt
zavartan visszahökkensz,
s míg önmagamnak lúgjaként
feloldom magamat,
tapintod, mint daganatot,
kemény hiányomat.
A felismerés visszaránt,
megfogja a bokámat.
Hová? Mindenütt megtalálsz,
te szétbontod a tájat.
Megkötöttél - Lázárt a gyolcs -,
beléforrtál sebembe.
Tépjelek? Elejtem magam.
Törvény vagy. Teljesedj be!
Anna Ahmatova: Borisz Paszternak
Az Arbat mélyeire csend szakadt.
Feketéllik a járhatatlan út lent,
az őrház vagy a ködfoszlány alatt.
Eljött, íme, az utolsó… Kihal ma
a világ. Már a düh sem oly kemény…
Az Evangélium ódon hatalma
s az a sóhaj az Olajfák hegyén…
1957
Rab Zsuzsa fordítása
Gál Éva Emese: Fehér
Egyre távolodunk a horizonttól,
ahol lelkünk a fénnyel összeér.
A múlt, jelen s jövő egyszerre tombol.
A szív kapál. A gondolat fehér.
Ami közel van, homlokunkra égett.
Erdőn, mezőn úgy lángolt föl az ősz,
hogy parazsából szikrát hányt az élet.
A láng kihunyt. A csend mindent legyőz.
Hűvös szelek fújják el a szerelmet
olyan pőrén dideregnek a kertek,
mintha nem égne fölöttük az ég.
Mintha búcsúznának a horizonttól,
ahol a föld és ég egymásra gondol,
és az árnyék a fénnyel összeég.
2020. szeptember 29., kedd
Boda Magdolna: Ősz
esőkabátok sietnek
hőbörgő hullámok
csapkodják a partot
itt ilyen az ősz.
se hideg se meleg
a hajlongó pálma csak
neoromantikus kellék
nem műanyag de nem is valódi mint
a gránátalmán sétáló legyek
ahogy telik az idő
az aranyfüst lemállik az arcokról
marad az egyszerű agyag
a száj mozog keskeny
hazugságok csorognak
közelről csók mézének gondolod
pedig tudod
hogy megint
megint rosszul gondolod.
Kiss Dénes: Homokon — havon
1
A semmi (csak szó !) határán
innen
innen és túl — vagy ugyanott!
Ki akarta hogy benned kelljen hinnem
hisz éppen miattad — hitetlen vagyok
2
Aki nemlétezőt melenget magában
istenít imád és szeret vakon
az védtelen lesz végül a világban
S nyarak forró homokjában
is úgy lépeget akár a havon
Bella István: Ártatlan dal
Ha már egy haver se szeret,
s le kell lécelnem végül
e Lordok Házának nevezett
körtéri népbüféből,
kiiszom magányos söröm,
mit heccből nekem rendelt
egy nő, ki aztán elköszönt,
rám testálta a cehhet,
s ha már teljesen este lesz
– szívemig besötétül –,
zsebrevágom a kezemet.
Lelécelek a létből.
Talán nem is káromkodok.
Ki az utcán éjszakázik,
– az éjtől – kérek egy csillagot,
és elszívom hazáig.
Hajnalban leülök bezárt
szívetek elé a földre,
megvárom a kapunyitást,
mert nem lesz egy vasam se,
s reggel, mikor az ablakok
kicsattannak a fényre,
nagy sikkesen beslisszolok
szívetek albérletébe.
Utóirat:
Ártatlan egy dal ez, bizony,
nem kendőzi el orcám.
Kívül gyöngy, befele iszony.
No, de kinek volt köze hozzám?!
2020. szeptember 26., szombat
Petőcz András: Most akkor Nizza
most akkor mi van?, kérdezed, és én nem válaszolok,
Nizza főutcáján botorkálok úgy, mint egy hajléktalan,
otthont keresek ott, ahol nem lesz otthonom soha,
minden szétesik, minden szomorúság
elmenni valahonnan nem olyan egyszerű, mondod,
elhagyni valamit majdnem reménytelen, teszed hozzá,
mindig benned marad, és előjön később, felsír,
tetted kendő alatt, nélküled is megél
mindig benned marad, mint a gyereksírás, kimondhatatlan,
visszaforgatni az időt semmiképpen sem lehet, soha, soha,
örökké szemben áll veled, és nem érti, mi is történhetett,
és nem tudod megvédeni, nincsen rá lehetőség
lehet kóborolni Nizza fő utcáján, miként a hajléktalan,
ideig-óráig csökken benned a feszültség, kétségtelen,
aztán valaki mégis azt mondja, nem jól cselekedtél,
akkor, amikor, abban a pillanatban
most akkor mi van?, kérdezem tőled, nem válaszolsz,
Nizza főutcáján lépkedek, igazi hajléktalan,
otthont keresek, és nem lesz már otthonom soha,
mert minden szétesett, végérvényesen
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)