Sárhelyi Erika: Hat sor

h a tudnám, lágy selyembe szőném 

a rcod barázdáit, két szemed 

t ompa fényét bánat idején   

s zelíd szavakból varrnék gyolcsot, 

o ly' puhát, akár e hat sor, hogy 

r ingasson, ha nem ringatlak én

Dévényi Erika: Szeretném

Szeretném látni a mosolyt az arcodon 

Tisztán, szelíden úgy, hogy ragyogjon 

Szeretném látni a boldog szemeket 

Amelyekből más is erőt meríthet 

Szeretném hallani a boldog nevetést 

Amely mindig őszinte és békés 

Hallani, ahogy a jót dicséri szád 

S nem az elégedetlenség nehezedik rád 

Szeretném érezni, hogy békés a világod 

Hogy hiteddel a rosszat leigázod 

Felülkerekedsz a súlyos bánaton 

Hisz Isten veled van minden utadon 

Szeretném tudni, hogy jó döntést hozol 

Ha válaszút előtt botladozol 

Mindig tudd pontosan, melyik Isten útja 

Tudd, ha rálépsz boldogság vár rajta 

Szeretném, hogy vágyaid valóra váljanak 

De hinned kell, hogy imáid meghallgattatnak 

S ehhez legyen az a hely a templomod 

Ahol a válasz már a szívedben visszhangoz 

Szeretném, ha aggódó szíved lecsendesülne 

Ha minden gondod Isten elé lenne letéve 

Ha szíved ezáltal teljesen felszabadulna 

A fénysugár lelkedig hatolhatna 

Szeretném, ha veled érted imádkozhatnék 

A bánatodban is szívesen osztoznék 

Ha nyújtod a kezed, Isten elé vezetlek 

Hitem szikrájából lángot gyújtok neked 

Szeretném, akár a könnyeid árán is 

Hogy hinni tudj abban, aki felszabadít 

Egy kőhajtásnyira van az igaz szeretet 

De a követ neked kell a földről felemelned

Sárhelyi Erika: 19 sor a megbocsátásról

Mint 

sötét 

korokban 

a friss szellem 

bújt meg csöndesen 

az inkvizíció 

rettegett árnyékában, 

úgy rejtőzik az elfojtott 

indulat a testben, ha gyilkos

rákként burjánzik benned a harag. 

Csak eszi életed napra nap - 

míg a megbocsátás üdve 

kérgesült szívedre hull. 

A bánat elhalkul, 

ahogy két kezed 

- mint fuldokló - 

a keze 

után 

nyúl.

Rákos Sándor: Dal a várakozásról

várlak még el se mentél
máris várlak haza
ha kettesben magammal
az a pokol maga

várlak mint bezárt állat
a gazdájára vár
várlak mint a rab várja
hogy ideje lejár

várlak mint várban várta
az ostromlott csapat
vágtasson a segítség
mert falak omlanak

várlak miként a hívő
égi csodára vár
gyorsan belépsz az ajtón
s kizárod a halált

várlak s kérlelhetetlen
szívem dobajjal int
úgy menj el hogy ne menj el
s úgy jöjj vissza megint

Illyés Gyula: Szeretlek

       

         „ Szeretlek, kedvesem,  

                  szeretlek tégedet” –    

Szeretlek azóta, 

hogy megismertelek, 

azóta, mióta 

hétre hét, napra nap 

év negyvennegyedik, 

jött úgy, hogy észre 

a ráncaim veszik… csak 

hogy vagyok általad 

estétől reggelig 

titkosan gazdagabb – 

Életeddel telik 

annyira életem, 

hogy – enyém vagy tied? – 

el-elcserélhetem. 

Hogy így elevenen 

én neked lehetek 

lelket föltámasztó 

lét-újító verem – 

Ifjan és öregen 

sose volt kezdetek 

óta szerettelek – 

e földi rögökön 

Szeretlek, kedvesem, 

keres képzeletem 

szomjasan odafönn, 

odatúl is neked 

s nekem közös helyet…   

1980

Illyés Gyula: A szerelem ismerkedés

Kevés, kevés, mindez kevés, 

várlak, szeretlek! Szeretnélek 

át- és átjárni, mint a véred, 

mint a levegő, mit beszísz. 

A szerelem ismerkedés – 

a léleknek? A testnek is! 

Nem akarlak, csak megismerni, 

csak megismerni, semmi mást, 

a titkos azonosulást, 

mit egyház és bölcselet hirdet. 

Magányomat vágyom levetni, 

a magányt rólad, mint az inget. 

Benned szeretnék lakni, ott, 

hol dolgos, szorgalmas szíved. 

Egy szívet szeretnék veled! 

Tagjaidban vágyom ezernyi 

bajom, kínom egy jó nyugodt, 

nagy nyújtózással kiheverni. 

A ruhám, a házam, lakásom, 

te légy a hazám, világrészem, 

Európám, a Mindenségem, 

végső kitörésem a vak 

szolga-sorsból, a lázadásom, 

mielőtt elpusztítanak. 

Szégyenem már szó s gondolat – 

bőrödön, húsodon keresztül 

bocsáss magadba mindenestül, 

adj olyan otthont, amilyent 

magzatának az anya ad, 

adj egy lélekzet végtelent! –   

Illyés Gyula: Milyen hamar…

Milyen hamar megszokod a 

fákon a lombot; 

milyen hamar megszokod, ha 

a lomb lefoszlott; 

milyen könnyen véglegesnek 

veszed a nyarat, telet; 

milyen hamar elfogadnád 

öröknek az életet…

Illyés Gyula: Nélkülözve magamat

Van aki mindent kezembe ad, 

kést, villát, poharat. 

Nélkülözhetem magamat. 

Bölcsőnk a vénség. Már életem 

gyenge kisdedként dédelgetem. 

Szülői párként aggódva áll 

lábamnál élet és halál. 

Dehogy igaz, hogy kora miatt   

            nyűgös az agg. 

Igényesedem, várom, mit ád, 

csitításomul még a világ. 

Mert cserébe, mert szabadon 

minden porcikám visszaadhatom. 

Dehogy ő boldog, a fiatal. 

Dehogy is szánandó az öreg. 

Túlvilágot él, közöttetek: 

bár mindent tudva tud és hallva hall, 

– levetve mennyi fölösleget! – 

pissz-t int még éber ujjaival…  

Hendi Ilma

      

" Mindent, de mindent visszakap az ember, elkerülhetetlenül, jót, rosszat ugyanúgy."

Iancu Laura: Forgalom

Megyek már, Uram, magamtól is, 

a forgalommal szemben, 

félelem nélkül, de nem merészen, 

ím, menni kényszeríttettem. 

Eszembe jutottál minap, 

a képedet poroltam éppen 

(a vendégek tiszteletére s) hogy tisztán lásd 

milyen az este mikor 

két szeretet ütközik össze. 

Ilyenkor újból nagypéntek lesz, 

és nagy udvara nő a holdnak. 

Csak harmadnapon tudjuk meg 

a bizonyított igazságot: 

ki támad fel, s ki lett a halott.

Iancu Laura: A Kálvária út

Búcsúzásod napján 

              eljött házunk elé egy 

madár. Gyalogosan. Tört szárnnyal. 

Bolondos esthomályba hullott 

              utánad kiáltott szavam — 

marasztaltalak volna még 

              a diófák között. 

              Az úton. 

Meglátta piros szívemet 

a tél és 

              hószoborrá falazott. Nem hitte, hogy 

              vasárnap 

nem vétek homlokon csókolni 

              fekete-fehér arcodat…

Gállai Juli: Mikor

Mikor 

már visszavonhatatlanul kihűl az idő 

összehúzódik minden, kisebb lesz a világ 

leheleted is meggondolja magát 

elhagyja-e kéklő ajkadat.     

Mikor 

a sál alá is bekúszik a hideg 

nyakad fázik, testedbe visszavágy 

fagyos lábad dermedve áll 

bizonytalanul a kőkemény talajon 

remegő kezeid is magadba húzod 

arcodra fagynak balga gondolatok: 

„ Félek!” „mondja a szemed 

Olyan hideg minden. 

Olyan üres. 

Itt vagyok egyedül az összetört időben.” 

A válasz ellapul a dermesztő csendben 

csak szívedben dereng fel egy szikra-gondolat: 

megkönnyebbülsz, felenged a jég 

nem tartozol senkihez és semmihez. 

Egyedül Isten hordozza fényes tenyerén 

reszkető, kicsinyke, drága életed.    

Akkor 

csillag ég szemedben, ragyogó valóság 

benned gyullad lángra a remény 

feloldódik minden kétkedésed: 

Miért élek? Mit keresek e féltekén? 

Szívedben izzik a gyémánt igazság 

fenséges ereje téged tüzel: indulhatsz az útra, 

elindulhatsz újra, hogy szereteteddel 

felmelegítsd a magába dermedt világot.   

Farkas István: Hangod

Megnyugtató, gyógyító 

lélekérintés 

fáradt 

szívemen.

Márai Sándor: Monológ

Akarok még hinni az életemben 

s a mások életében - akarom, 

hogy izmos és erős legyen karom 

s földaloljak egy lobogó "igen"-ben.  

Mert megbocsátottam mindenkinek 

 szeretném, hogy nekem is megbocsásson, 

ki tettenért a pózon és csaláson 

és ne vádoljon többé senki meg.  

A múltat én elhordozom magammal 

új életemre, mint zsákját a vándor: 

hogy éltem egyszer én, Márai Sándor,  

s emlékeimmel elmotozva élnék, 

mert amit érdemeltem, rámtalált: 

kaptam egy életet és egy halált.

Szabó Lőrinc: Versek a havasról

 

II.

Ébredés 

Áttetsző arany ingében ragyogva 

jött a nyári hajnal a réten át; 

azt hitte, hogy még alszom, mert mikor 

házam elé ért, elmosolyodott, 

körülnézett s a nyitott ablakon 

nesztelenül beugrott a szobámba, 

aztán könnyű ingét ágyamra dobva 

bebújt hozzám a takaró alá. 

Azt hitte, hogy még alszom s megölelt 

s én mozdulni se mertem, félve, hogy 

felébredek és álomnak remélve, 

hogy ébren vagyok… és húnyt szemmel és 

mozdulatlanul és remegve tűrtem, 

hogy karjaimba fészkelje magát, 

s mintha egyetlen érzék erejébe 

gyült volna testem-lelkem minden éhe 

és szomja és a beteljesedés 

minden igérete, csak a tapintás 

néma ajkával s vak szemeivel 

szürcsöltem, láttam, éreztem, öleltem 

az égi vendég ajándékait: 

ujjainak játékában a napfény 

lobogó lepkéit, karjában a 

rét illatának harmatos husát 

s egész testében az egymásbaringó 

felhők mindenütt egyforma ölét. 

Mondom, húnyt szemmel, mozdulatlanul 

feküdtem ott a gyanútlan karokban, 

de mikor végre álom s ébredés közt 

félig tolvaj s fél-részeg öntudattal 

megloptam az istenek gyönyörét, 

nem bírtam tovább és csókolni kezdtem 

és felütöttem a szememet… Ő 

ép fölnézett rám. A kedves mosoly 

megüvegesedett rémült szemén, 

arcán elsápadt és kigyúlt a szégyen: 

Te meglestél!… – sikoltotta, s felugrott 

és menekült, már az ablakhoz ért 

és belefoszlott a hajnali égbe. 

Én felültem és értelmetlenül 

és soká bámultam magam elé: 

szénaszag csapott be az ablakon, 

messziről zúgott a hegyi patak, 

a szoba még sötét volt, de a nap már 

ágyamra tűzött, és a takarón 

úgy pihent a fény tűzfátyola, mint 

egy odadobott könnyű arany ing.