2024. április 13., szombat

Kerék Imre: Egy tengerparti levélre












elképzellek ahogy a tenger- 
parti fövenyre könyökölve 
hosszú-hosszú levelet írsz nekem  

fölötted hétágra süt a nap 
bőrödről vízgyöngyök gurulnak 
sárga szalmakalap a fejeden   

körötted madártollak kavicsok 
miket a parton szedegettél 
egész bőröndnyi gyűjtemény  

s te csak írsz írsz idegen lárma 
közepett egyszál-egyedül magyar 
mintha a Hold túlsó felén  

szálkás kis betűid sorokká 
nőnek fölnézel s arra gondolsz 
otthon ugyanígy süt a nap  

kabócák őrült cirpelése 
egyhangú kísérőzene 
kéken patakzó mondataidhoz  

hiányzol nagyon messze vagy 
  

Böröndi Lajos: Fényes jövőt álmodtunk

                             (Faludyt olvasgatva)  

Gyűlölködéssel is lehet múlatni az életet, 
lehet terveket szőni mások ellen. 
De nem szebb, amikor simogat a kéz és 
édes illat száll át a kerten?  

S az, ha ölelkezünk, s marasztaljuk a pillanatot? 
Igaz, ha körülnézünk, elfogadjuk: az ész halott, 
Hitler győzött, s Sztálin odafent mulat, 
túlélte őket a férges gondolat!  

Fényes jövőt álmodtunk: ez lett, kinek többre, 
kinek kevesebbre tellett. 
Egy bizonyos: minden összedőlt, a nemesebb rész kihalt  

belőlünk. Ha van is csoda még, mint mi ketten, 
egymásba simuló meztelen testtel: kivétel az! 
Mit maga alá temet az omló sziklapart.   

Tornai József: Féltestvérem, a természet

                           










        " Isten az ellentmondások erdeje."   
                                                 (Rilke)    

Féltestvérem, a természet 
iránti részeg szomjam nem enyhül, 
inkább erősödik, ahogy öregszem, 
hiába tartom föl a fejem: 
bőröm-húsom semmit se ér a 
bódult fák, hegyek, csillagok, 
állatok érintése nélkül.  

Bekerítenek az erdők, festett sziklák, 
vizek, nem hagynak moccanni 
egyetlen lépést sem, azt mondja az isten: 
sírjál zöld ölelésemtől még részegebben!

Peer Krisztián: Veszekedés

Szerelmem, A. bevezette a gondolatbűn intézményét. 
A legrosszabbat feltételezi. Aztán érvényesül 
az előre tudás, vagy csalódni fog. 
Felmerül például egy sok áldozatot szedő 
álom, az elérhető maximum. Egy tétlen 
estén felmerül a legnagyobb tét. 
(De csak a társalgás szintjén.) 
Említésére elrohan. Szabad 
emberként szabadkoznék, tilos, egy bűnöst 
magára hagyni gondolataival, rám vágja az ajtót. 
Feladatom eztán egy van: távollétében is 
visszafogni magam, nehogy alapot szolgáltassak. 
Feladom állásaimat, ellehetetlenülök, semmi 
leszek az éjszakában. Miért? 
Kötelességem lenne közel lenni a tűzhöz, 
de ezt felülírja egy másik. Kibukik, 
mikor mondom: kötelesség, 
pokollá teszi az együttlétet, ha ráeszmél: 
egyedül is jól érzem magam. 
Hazamegyek, a kényszer-remeteség 
az egyetlen tolerálható állapot. 
Másnap felhív, a miértet úgysem vallja be, 
kínoz. Tízig számolok, az építgetett, már tényleg legutolsó 
haragnak vége. Tízig számolok, és mondom: 
" jól éreztem magam ". És jól érzem magam. 
Túljut a krízisen, a következőt tiltással 
védi ki. Fenyegetéssel támasztja alá. 
A bizonytalankodást mintha elvágták volna; 
foglalt jelzésbe fojtja a gyengeség megannyi jelét. 
Ahogy leteszem, újra cseng. 
Érthető. Gépies. Parttalan. 
Egyszer úgyis megfogalmazom úgy, 
hogy értse, nem lesz kibúvó, 
hogy: " te mindent megideologizálsz ", 
nem lesz érvek nélküli ellenérzés. 
Nem lesznek ellenőrző telefonok, 
nem lesz vita a telefonszámlán. 
Most: van. 
Tűröm, írok.   

2024. április 11., csütörtök

József Attila: Tavasz van! Gyönyörű!




Tavasz van, tavasz van, gyönyörű tavasz, 
A vén Duna karcsú gőzösökre gondol, 
Tavasz van! Hallod-e? Nézd, hogy karikázik 
Mezei szagokkal a tavaszi szél. 

Jaj, te, érzed-e? Szerető is kéne, 
Friss, hóvirághúsú, kipirult suhanás. 
Őzikém, mondanám, ölelj meg igazán! 
Minden gyerek lelkes, jóizű kacagás! 

Tavasz van, gyönyörű! Jót rikkant az ég! 
Mit beszélsz? korai? Nem volt itt sose tél! 
Pattantsd ki a szíved, elő a rügyekkel – 
A mi tüdőnkből száll ki a tavaszi szél! 

(1924 tavasza)  

Zimonyi Zita: A szerelem nem múlik el




A szerelem nem múlik el, higgy bármit is, 
csöndben rejlik, hangosan újra világra tör,  
érzésekkel ront rá a lefojtott fájdalomra,  
eléd hurcolja, amit gyászban eltemettél,  
ereje feldúlja a lelket, töri-zúzza a rendet,  
gyűlöletben forgat, de még mindig szeretsz,  
nem tudod, a vágy elől, vagy utána futsz,  
ha indulna útján az ész, lefogja az érzés,   
ha akarod, ha nem, üldöz, kerget, követ,  
felemel, és földhöz vág. Magadra hol találsz?     

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is,  
nem számít, ha utolér a csömör, a csalódás,  
a szerelem megmarad, holtában is sugárzik,  
őrzi a test, a zsiger, s míg engedi, a sors,  
az idegekben rögzített szakadozó életfilm,  
őrzi a düh, a dac, az elválás, a bosszúállás,  
az esztelen vagdalkozás, keserű lemondás,  
minden, amit egymásért, egymás ellen tettünk.  
Szakítani könnyű, az elszakadás nehéz,  
beléd szúrok, hogy érezd: még érted vagyok.     

A szerelem nem múlik el, higgy bármit is,  
élhetsz nélkülem, belehalunk mindketten,  
éjjel hangodra riadok, reggel rád hallgatok,  
nem megyek feléd, nehogy kerülni akarj.  
Hol vagy? Sehol sem vagy: mindenhol ott vagy!  
Ismersz, ismerlek a kezdetektől, mindöröktől,  
hallom, amit nekem tanítottál, látom, amit tettél,    
hiába a hazugság, megcsalás, ordítás, elfordulás,  
a szerelem nem múlik, nem múlik, sose múlik el!  
Nap-nap után kezem, arcom emléke után nyúlsz,  
mert akiket egymásnak rendelt az ég: lélektársak.  
       

Kassák Lajos: Férfiének a rózsaláncról

Elindultam tőled 
S mennél messzebb megyek 
annál közelebb jutok hozzád.   

Sajognak csókjaid s kezemben felejtettem kilincsed. 
Óh, balga szivem, amint egyedül ballagok 
olyan vagyok, akár az állat, ha riadtan menekül 
olyan vagyok akár a gyermek, ki szájában 
az édes tej izével jajong anyja után.   

Miért is mentem el, mért nem maradtam nálad? 
Kilenc tövis került azóta talpamba 
szivemre kilenc abroncsot vert az emlékezés 
s ki tudja mi lesz velem, ha egyszer 
szél kerekedik s vad tölcsérében magával ragad.   

Óh, fivéreim mind, kik e földön bolyongtok 
segitő jobbot hiába nyújtunk egymás felé. 
Harcban vagy szerelemben vérzünk el egyedül 
miközben sután és reménytelenül dadogjuk 
irgalom az ember fiának, ki bennünk lakozik.   

2024. április 9., kedd

Fodor Ákos: Oldás és kötés












Egyáltalán nem fontos, hogy milyen volt, 
vagy, hogy milyen lesz 
utolsó találkozásunk. 
Csupán egy fontos: 
A Találkozás Törölhetetlen Ténye.

Lukátsi Vilma: Az alku

Sóhajt a szél a Mamré tölgyesében, 
pedig a tölgyes nincsen már sehol, 
eltemette az idő homokja 
a mulandóság mélyén valahol. 
De a szél, amely a port ráhordta, 
a szél időtlen. 
És ma is beszél 
Isten – Ábrahámmal, veled, vagy velem? 
Ki tudja azt, ha zúgni kezd a Szél? 
…Ábrahám az élmény melegével 
az őt megáldó Urral szemben áll, 
Aki elindult 
Kéréssel marasztalja: 
– Ötven igazért is eljön a halál 
a gonoszokkal együtt, mondd Uram!? 
(a merészségtől hangja megremeg)  

Zendül a Szél a Mamré tölgyesében: 
– Ötven igazért megkegyelmezek! 
Aki szelet vet… az időtlenségben 
viharrá váló nagy hitet arat: 
– S ha az ötvennek csak öt híja van, 
akkor megvonod irgalmadat? 
Irtózva tekint Sodoma felé, 
ott lakik Lót és családja, rokon, 
nem osztozik a város bűnében, 
s ítélet lesz ott túl a dombokon.  

Sóhajt a szél a Mamré tölgyesében: 
És ha csak negyven igazat találsz? 
– Ha találok, a negyven igazért 
a város elkerüli a halált! 
Izzó szén a lélek rostájában: 
– És ha csak harminc igaz lesz,Uram? 
– Ha találok harminc igazat, 
ítélet nélkül visz tovább az utam!  

Zúg már a szél a Mamré tölgyesében, 
mert, ahogy fogy a szám, úgy nő a hit: 
– És ha húsz,Uram, de ha annyi sincs, 
csak tíz igaz… tíz ér még valamit?  

Nem volt tíz igaz. 
Elveszett a város. 
A füst és pernye ma is fojtogat, 
ha megszólal a lelkiismeret, 
és megkérdezi: van-e tíz igaz? 
A lelkünk mélyén vergődik a kérdés, 
és megdöbbentő rá a felelet: 
– A Golgotán ért véget az alku! 
Nem volt tíz igaz. 
Csak Egyetlenegy.

Végh György: A halál küszöbén




S akkor egy nap megállsz a szélben. 
A fagy fehér pengéi észrevétlen 
elvágnak a való világtól -

Gyurkovics Tibor: Emberpár

Ma már szeretlek. Roncs vagy, emberi,
ma már nem kell a lelkedhez sem érnem,
végigsimítlak s lassan elnyeli
vonásaid virágait a mélyem.

Csak vakok szerethetnek így, fehéren,
fénnyel s romlással színültig teli,
akik guggolnak az örök sötétben,
míg üres szemüket a könny eszi.

Már nem vagy játék, eleven viszonylat
ezen a szűkült folyosón,
és szabályossá váltál, mint a holtak,
akiknek arca már merő idom,
akik nem vágynak és nem tiltakoznak,
csak függenek a csöndben, mint az ón.

               *
Már szép se vagy. Ajkadról lekopott
a régi ív, mit valaha szerettem,
úgy fekszünk végleg e megmaradott
világban, mint a rokonok, mi ketten.

A lábaim mellett a lábaid,
lelőtt vadak se fekhetnének szebben,
de te vagy az az idegen, akit
valaha mint magamat, úgy szerettem.

Megkönnyebbül a lélek, semmi sincs,
mi bántaná a tökéletes órát,
és előtűnik, mint valami kincs,
a véglegesen összetört valóság.

Olyan absztrakt vagy, mint a napsugár,
olyan távoli s oly meleg.
Egy pontban gyűlik össze, mint a nyár,
az, hogy szerettelek.

2024. április 8., hétfő

Zelk Zoltán: Mert így igaz




Barátaim azt hiszik, hogy fekszem,
nem tudják, már járni tanulok
megadóan, Isten oldalán.

Beke Sándor: Vallomás




Keresem 
anyanyelvem 
legszebb szavait. 
Találtam is néhány 
szívhez szóló 
magyar szót: 
édesanyám, 
bajtárs, 
fülemüle, 
liliomkert, 
szeretlek. 
Ja, igen, 
tulajdonképpen 
az utóbbiért volt 
ez az önfeledt 
keresgélés.

Rainer Maria Rilke: Csend

Hallod-e, kedves, kezem fölemeltem -
hallod-e: zúg...
Ugye, a magányost, bármije rebben,
figyelik a dolgok: hogy mire jut?
Hallod-e, kedves, lehunyom a pillám,
zaj ez is, mire megközelít.
Hallod-e, kedves, újra kinyitnám...
...de mért nem vagy itt?

Moccanok épp csak - a selymes csendben
ott van a lenyomata; örökre látszik
a legparányibb indulat is, kitörölhetetlen,
a messzeség feszülő függönyén.
Ahogy én lélekzem, kelnek-tűnnek
a csillagok.
Ajkamra illatok itala árad,
és távol angyalok karának
csuklói derengenek felém.
De akire gondolok:
Téged nem látlak.

Tandori Dezső fordítása

Szabó Sándor: Magányomban kiáltottam hozzá












Magányomban kiáltottam hozzá, 
Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 
Megtört szívvel kiáltottam: „ Hol vagy?” 
S Ő csendben válaszolta: „ Itt vagyok!”  

Hallottam hív, mégsem arra mentem, 
Az Ő fénye más felé ragyog. 
Aztán mikor mindent elvesztettem, 
S Ő csendben így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Itt volt velem, és én mégsem láttam, 
Szólt hozzám, s én nem figyeltem rá. 
Azt hittem már sosem látom többé, 
De újra szólt, nem hallgatott soká.  

Magányomban kiáltottam hozzá, 
Egy magányos szívben a fájdalmak nagyok. 
Megtört szívvel kiáltottam: „ Ó hol vagy?” 
S Ő újra így szólt hozzám: „ Itt vagyok!”  

Elindultam, s lassan botladoztam. 
Elestem, megütöttem magam. 
Fájdalmamban kiáltottam: „ Kérlek! 
Magányos vagyok ments meg Uram!”  

Kísértések jöttek minden percben, 
S a bűn, mint nagy kő, nyomta lelkemet. 
Hívott az Úr, S csendben így feleltem: 
„ Bűnös vagyok Uram! Nem lehet!”  

De újra szólt: Jöjj hát! Gyere bátran! 
Tudom, sok bűn nyomja lelkedet, 
Hidd el, Isten mégis szeret téged, 
Mint szerető Atya a gyermeket.  

A Golgotán felállított kereszt 
Áldozat a te bűneidért. 
Hidd el, Isten úgy szeretett téged, 
Érted ontott annyi drága vért.  

Gondolkoztam. Tényleg így van? 
Értem? Értem ontott annyi drága vért? 
Isten tényleg úgy szeretett engem, 
Hogy Fiát adta gyarló lelkemért?  

Miért szeretett? Miért? – Nem volt oka. 
Feltételek nélkül szeretett. 
Megmentett, és ezért adtam neki 
Bűntől sebzett fáradt szívemet.  

Hát megtaláltam, meg van, mit kerestem. 
Az Ő fénye énrám is ragyog 
Jézus meghalt értünk a Kereszten, 
Onnan szól most hozzád: Itt vagyok!