A legrosszabbat feltételezi. Aztán érvényesül
az előre tudás, vagy csalódni fog.
Felmerül például egy sok áldozatot szedő
álom, az elérhető maximum. Egy tétlen
estén felmerül a legnagyobb tét.
(De csak a társalgás szintjén.)
Említésére elrohan. Szabad
emberként szabadkoznék, tilos, egy bűnöst
magára hagyni gondolataival, rám vágja az ajtót.
Feladatom eztán egy van: távollétében is
visszafogni magam, nehogy alapot szolgáltassak.
Feladom állásaimat, ellehetetlenülök, semmi
leszek az éjszakában. Miért?
Kötelességem lenne közel lenni a tűzhöz,
de ezt felülírja egy másik. Kibukik,
mikor mondom: kötelesség,
pokollá teszi az együttlétet, ha ráeszmél:
egyedül is jól érzem magam.
Hazamegyek, a kényszer-remeteség
az egyetlen tolerálható állapot.
Másnap felhív, a miértet úgysem vallja be,
kínoz. Tízig számolok, az építgetett, már tényleg legutolsó
haragnak vége. Tízig számolok, és mondom:
" jól éreztem magam ". És jól érzem magam.
Túljut a krízisen, a következőt tiltással
védi ki. Fenyegetéssel támasztja alá.
A bizonytalankodást mintha elvágták volna;
foglalt jelzésbe fojtja a gyengeség megannyi jelét.
Ahogy leteszem, újra cseng.
Érthető. Gépies. Parttalan.
Egyszer úgyis megfogalmazom úgy,
hogy értse, nem lesz kibúvó,
hogy: " te mindent megideologizálsz ",
nem lesz érvek nélküli ellenérzés.
Nem lesznek ellenőrző telefonok,
nem lesz vita a telefonszámlán.
Most: van.
Tűröm, írok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése