„ Ne nyugtalankodjék a ti szívetek: higgyetek Istenben, és higgyetek énbennem. Az én Atyám házában sok lakóhely van; ha nem volna, megmondtam volna nektek. Elmegyek, hogy helyet készítsek nektek. És ha majd elmentem, és helyet készítettem, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek. Ahova én megyek, oda tudjátok az utat is.” Tamás erre így szólt hozzá: „Uram, nem tudjuk, hova mégy: honnan tudnánk akkor az utat?” Jézus így válaszol: „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam…”
Jn 14,1-6
Az idén is megérkezett az ősz. Színessé vált az erdő, hullnak a levelek, csupasz faágak meredeznek ott, ahol szép, kerek, zöld lombkorona volt. Szemétté vált az, ami eddig dísz volt. Aztán hűvös, sötét reggelekre virradunk és egyre korábban zavar a lakásba a sötét este.
Minden az elmúlás gondolatát sugallja, és arra emlékeztet, hogy egyszer mi is mindnyájan elmúlunk. Páratlanul szép a mi magyar nyelvünk: az ősz nemcsak főnév, hanem melléknév is, aztán képeztünk belőle egy igét: őszül, megőszül. Ezt a jelenséget ilyen szépen talán egyetlen más nyelv sem tudja kifejezni.
Az utóbbi időben sokakkal beszélgettem, akikre rátelepszik az elmúlásnak a gondolata. Ezért vizsgáljuk meg ma, hogyan gondolkoznak az emberek életünk őszéről, az elmúlásról, és tanít-e erről valamit a Biblia. Ez nemcsak az idősödőeknek lesz tanulságos, hiszen kivétel nélkül mindnyájan idősödők vagyunk attól kezdve, hogy a világra jöttünk, és ahogy valaki mondta: a fiatalság olyan hiba, amelyik minden nappal kisebb lesz, és mindnyájan megöregszünk, ha előbb meg nem halunk.
Ezért kell erről Isten igéjének a világosságánál gondolkozni. Hadd olvassak fel egy részletet Felix Salten svájci író Bambi című gyönyörű regényéből, amiből világosan megláthatjuk, hogy általában hogyan gondolkozzunk mi emberek az elmúlásról, életünk őszéről:
„ A rét szélén egy nagy tölgyfáról lassan hullott a levél. S hullott a többi fáról is.
A tölgy egyik ága, magasan a többi felett, egész a rétre nyúlt ki.
Legszélső ágán két levél kuksolt egymás mellett.
— Már nem úgy van, mint régen — mondta az egyik levél a másiknak.
— Nem — ismételte a másik. — Ma éjjel is annyian elmentek közülünk… Már jóformán csak mi maradtunk ezen az ágon.
—Nem lehet tudni, melyikünkön van a sor — mondta az első.
— Amikor még meleg volt, és a nap forróságot árasztott, olykor egy-egy vihar vagy felhőszakadás tört ránk, és sokan közülünk már akkor elsodródtak, holott még fiatalok voltak. Nem lehet tudni, melyikünkön a sor.
— Most a nap csak ritkán süt — sóhajtott a második levél —, és ha süt is, már nincs ereje. Új erőre volna szükségünk.
— Vajon igaz-e — kérdezte az első —, vajon igaz-e, hogy helyünkbe újak jönnek, ha mi leperegtünk, és aztán újak, mások és mindig újak?
— Biztosan igaz — suttogta a másik. — El sem tudom képzelni… Ez már nagyobb a mi fogalmainknál. — És aztán olyan szomorúak leszünk tőle — tette hozzá az első.
Egy ideig hallgattak, aztán az első csöndesen mondta maga elé:
— Miért kell elmennünk?
A második kérdezte:
— Mi leszünk velünk, ha lehullunk?
— Lehanyatlunk…
— Mi van ott lenn?
Az első felelte:
— Nem tudom. Az egyik ezt mondja, a másik azt… De senki se tudja.
A második kérdezte:
— Vajon érzünk-e még valamit? Vajon tudunk-e még valamit magunkról, ha ott lenn leszünk?
Az első ismételte:
— Ki tudná megmondani? Aki lehullott, még sose tért vissza, hogy erről beszéljen.
Újra hallgattak. Aztán az első levél gyöngéden így szólt a társához:
— Ne bánkódj olyan nagyon, hisz reszketsz már.
— Hagyd csak — felelte a másik. — Mostanában olyan könnyen reszketek. Már nem érzem magam olyan biztosan a helyemen.
— Ne beszéljünk többé ilyen dolgokról — mondta az első levél.
A másik felelte:
— Nem… hagyjuk… de… mi másról beszélhetnénk?... — Hallgatott, és kis szünet után folytatta: — Vajon ki megy el elsőnek?
— Ezzel még ráérünk — csillapította az első. — Emlékezzünk inkább a múltra. Milyen szép volt. Milyen csodálatosan szép! Amikor a nap oly forrón tűzött ránk, hogy majd kicsattantunk az egészségtől. Emlékszel még? És aztán reggel a harmat… És az enyhe, pompás éjszakák…
— Most iszonyatosak az éjjelek — panaszkodott a másik —, és nem akarnak véget érni.
— Nem szabad panaszkodnunk — mondta az első szelíden —, hiszen tovább éltünk, mint sokan közülünk.
— Ugye, nagyon untat? — érdeklődött az első levél félénken, de sürgetően.
— Szó sincs róla — erősítette az első. — Te persze azért gondolod, mert én olyan sárga és csúnya lettem, ó, nálam ez egészen más…
— Ugyan, ne tréfálj! — vágta el szavát a másik.
— De igazam van — ismételte az első buzgón —, higgy nekem! Olyan szép vagy, mint az első napon. Itt-ott egy-egy vékony, sárga csík, alig észrevenni, és csak még szebb leszel tőle. Higgy nekem! — Köszönöm — suttogta a másik levél meghatottan. — Nem hiszek neked… legalábbis nem egészen… de köszönöm, hogy olyan jó vagy… te mindig olyan jó voltál hozzám. Most értem csak meg egészen, mennyire jó.
– Hallgass! — mondta az első, és maga is elhallgatott, mert a bánat szavát vette. Most hallgattak mind a ketten. Az órák múltak. Nedves szél húzott hidegen és ellenségesen a fák felett.
— Ó… most… — mondta a második levél — én… — Megtört a hangja. Lassan levált ágáról, és kerengelve lehullt.
Itt volt a tél.”
Így gondolkoznak általában az emberek az elmúlásról, életünk őszéről. A legtöbben tudják, hogy egyszer megtörténik, de félnek tőle, ezért azt mondják: ne beszéljünk erről! Azért ne beszéljünk róla, mert nem tudjuk, mi van utána. Senki sem jött onnan még vissza.
Akkor, szorongatja sok ember szívét ez a kérdés: vajon ki megy el elsőnek közülünk? De erről is ráérünk még beszélni — mondta itt a másik levél az érdeklődőnek. Mert nem merünk szembenézni a valósággal. Nem merjük bevallani, hogy mi az, amiben bizonyosak lehetünk, és mi az, amiről fogalmunk sincs.
Inkább meneküljünk a múltba. A múlt emlékeit úgyis könnyű megszépíteni. Beszéljünk arról, hogy milyen szépen sütött a nap régen. De erről is az jut eszünkbe, hogy most meg iszonyatosak az éjszakák. Nem akarnak véget érni, s hol itt fáj, hol ott fáj. Ha meg kiderül, hogy közben megsárgultunk, akkor próbáljuk ezt letagadni. Nem úgy, ahogy a minap egy apuka végtelen kedvesen ezt mondta a tizennyolc éves lányának, aki ott éretlenkedett: nyugodtan letagadhatnál a korodból tizenöt évet, úgy viselkedsz.
Nem így, hanem úgy, hogy évtizedeket akarunk letagadni. Mert sokan nem merik vállalni magukat, áltatják magukat, vagy, ahogy ez az új divat most: felvarratják magukat. Aztán egyszer csak elhangzik ez a három rövid szó: ó, most én — és vége. Lehull a levél az ágról.
Mit mond erről a Biblia?
Isten igéjéből megtudjuk, hogy Isten az Ő végtelen szeretetével felkészíti a benne hívőket életük őszére is, és néhány egészen bizonyos igazságot jelent nekünk. Nem kell azt mondani: nem tudjuk. Mi az, amit egészen bizonyosan tudhatunk?
1. Először is azt, hogy életünknek ez a szakasza egyszer egészen bizonyosan véget ér. Vagy azért, mert meghalunk, vagy azért, mert közben elérkezik Jézus Krisztus második eljövetelének az ideje, és Ő jelenik meg nagy hatalommal és dicsőséggel, és ahogy olvassuk Pál apostolnál: a benne hívők egy pillanat alatt átváltoznak, s megkapják a dicsőséges testet. De ez a szakasza az életünknek egyszer biztosan véget ér. Ez alól nincs kivétel.
2. A második, amit bizonyosan tudhatunk, hogy csak ez a szakasza ér véget az életünknek, nem fejeződik be mindenestől a létünk, hiszen a Bibliából tudjuk, hogy a biológiai halálunk kettőspont, ami után folytatódik mindenkinek a léte: aki itt Jézussal járt, az vele tölti az örökkévalóságot, aki itt nélküle bukdácsolt, annak nélküle kell töltenie az örökkévalóságot. Vagyis abban a pillanatban nyilvánvalóvá lesz az, ami már most is tény, hogy kinek van kapcsolata Jézussal, és kinek nincs.
3. A harmadik: mivel nem tudhatjuk, hogy mikor hullik le életünknek a falevele, ezért most kell erre felkészülni. Nem felelős magatartás az, hogy ne beszéljünk róla, meg: ezzel még ráérünk. Honnan tudjuk, hogy ráérünk? Meddig fogunk ráérni? Ha ezt a nagyon fontos életszükségletet nem tudjuk eldönteni, akkor most kell eldönteni!
Mit jelent az, hogy egyszer ki kell lépnünk ebből a földi életből? Azt, hogy helyre kell állítanunk az élő Istennel a megszakadt kapcsolatot. Amikor az ember fellázadt Isten ellen, a vele való kapcsolata szakadt meg. És mivel Isten az élet forrása, csak annak van élete, aki vele kapcsolatban kerül. Jézus azért jött, hogy helyreállítsa ezt a megszakadt kapcsolatot. Jézus maga az élet, amit mi elveszítettünk.
Ezért írja az idős János apostol (majd olvassuk hamarosan a kalauzunk szerint) a levele végén: „Örök életet adott nekünk az Isten, de ez az élet az Ő Fiában van. Akié a Fiú, azé az élet. Akiben azonban nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban.” Világos beszéd. Semmi bizonytalanság. Pontosan tudhatjuk, hogy erre csak ebben a földi életünkben van lehetőség, hogy helyreálljon az Istennel való kapcsolat, és ettől függ már ennek az életünknek a minősége is, meg az örökkévalóságban eltöltendő életünk is.
Ezért kezdi Jézus alapigénkben a tanítását ezzel: „Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.” Egészen bizonyos, hogy egyszer véget ér ez a szakasz.
Egészen bizonyos, hogy csak ez a szakasz ér véget, de utána folytatása következik. És ha a folytatást csak itt lehet eldönteni, akkor most minél előbb helyre kell állítanunk Istennel a közösséget, és ezt erősíteni naponta. Higgyetek Istenben és higgyetek énbennem — mondja Jézus.
4. A negyedik, amit biztosan tudhatunk Isten igéjéből, hogy mi van utána. Nem jött onnan vissza még senki — szokták mondani. Jézus Krisztus nemcsak visszajött, és utána elmondott nekünk minden fontosat, hanem át is lépett a halálon. Az Ő dicsőséges fia azt jelenti, hogy a haláltámadás áttörhetetlen falán rést ütött, és ezen a résen követik őt mindazok, akik benne hisznek, az örök életre, a mennyei dicsőségbe. Ez a következménye annak, ha valaki hisz Jézusban. Aki ebben bizonyos, az egészen másként néz az életére, életének az őszére, az elmúlásra, sőt a halálra is.
Hadd idézzek egy másik szerzőtől is, aki ezt hitte.
Hogy írt ő életének az őszén? Nem sokkal a kivégzése előtt Pál apostol ezt írta a Filippi gyülekezetnek: „Ezért várom és remélem, hogy semmiben sem fogok szégyent vallani, hanem mint mindenkor, úgy most is Krisztust egészen nyíltan magasztalni énértem, akár életben maradok, akár meghalok. Mert nekem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség! Ha pedig az életben maradás az eredményes munkát jelenti most, akkor melyiket válasszam: nem tudom. Szorongat ez a kettő: vágyódom elköltözni és Krisztussal lenni, mert ez sokkal jobb mindennél, de miattatok nagyobb szükség van arra, hogy életben maradjak. ( Fil 1,20-24 ). Aztán kicsit később ezt írja: „Legyetek követőim, testvéreim, és azokra figyeljetek, akik úgy élnek, ahogyan mi példát adtunk nektek. Mert sokan élnek másképpen: akikről sokszor mondtam nektek, most pedig sírva is mondom, hogy ők a Krisztus keresztjének ellenségei; az ő végük kárhozat, a hasuk az istenük, és azzal dicsekszenek, ami a gyalázatuk, mert földi dolgokkal törődnek. Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül, aki az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá változtatja a mi gyarló testünket, azzal az erővel, amivel maga alá vethet mindeneket.” ( Fil 3,17-20 ). Jézus nélkül — ezt írja az apostol — az ő végük a kárhozat.
Beletorkollik a földi Jézus nélküli élet az örökkévaló Jézus nélküli életbe. Nekünk azonban polgárjogunk van a mennyben. Nem azért, mert jobbak a hívők a többinél, hanem azért, mert hisznek Jézusban. Mert van kapcsolatuk vele már itt. És egy ilyen ember, aki azzal kezdheti: nekem az élet Krisztus…, azzal folytathatja, hogy vágyódom elköltözni és még közelebb kerülni Krisztushoz, mert az mindennél jobb. Egy ilyen embernek a levél lehullása, a halál azt jelenti, hogy egyik otthonából átköltözik a másikba. Ebből az otthonából, ahol eredményes munkát is végez — így írta az apostol —, de ahol sokféle nyomorúsága is van, átköltözik a véglegesbe, az örök lakásába, ahol semmi nyomorúság többé nem lesz. Nem lesz többé könny, gyász, betegség, fájdalom. Nem érik megaláztatások az embereket, hanem ahol a mi nyomorúságos testünket Jézus Krisztus az Ő dicsőséges testéhez hasonlóvá teszi. Ahol meglátjuk azt, amit itt hiszünk. Ahol beteljesedik minden ígéretet, amiben itt reménykedtünk. Az ilyen embernek sokszor fáj ez a nyomorúságos test, különösen úgy életünk őszén, de tudja, hogy dicsőséges test várja őt. Az ilyen embernek is vannak emlékei, de ha emlékezik, tele van a szíve hálával Isten iránt, akitől olyan sok meg nem érdemelt jót kapott.
Az ilyen ember túllát mindig élete őszének a nehézségein. Nem amiatt panaszkodik, ami már nincs, hanem azért hálás, ami még van, sőt, ami csak ilyenkor van.
Illyés Gyulának van egy kevéssé ismert négysoros verse, ami szépen kifejezi ezt. Szüret felé a címe. Húzza földre gyümölcse az ágat, tanulom az alázatosságot. Talpig díszben pompáztam tavaszkor, recsegek a dús tapasztalattól. A finom irónia, önirónia is érződik benne, ezért az is, hogy nem csupa rosszat hoz az ősz, hanem van sok szépsége is.
Aki Isten szemével nézi a világot és önmagát, az ezeket is észreveszi. És ami ennél sokkal több, tudja, hogy mi van utána. Mert mit olvastunk itt Jézus Krisztustól? Mi várja a benne hívőket? Vár az atyai ház. Várja elkészített hely. És vár az a Jézus, aki előbb helyettem ment fel a keresztre. Akiről nemcsak Pál apostol mondja, hanem sokan itt közöttünk egész személyesen is, hogy „ szeretett engem és önmagát adta érettem.” Aki magára vállalta a mi sok undok bűnünket, aki elszenvedte minden büntetésünket, s aki megígérte, hogy azokkal, akik benne hisznek, szüntelenül velük lesz. Ebben az ígéretben csúcsosodik ki az, amit itt Jézus mond: majd eljövök, magamhoz veszlek titeket, és ti is ott lesztek, ahol én vagyok.
Ez az üdvösség: ott lenni, ahol Jézus van. És ez itt elkezdődhet már a benne hívőknek. Sőt vagy itt elkezdődik, vagy nem kezdődik el soha. Mert vele találkozni csak ebben a földi életben lehet. De aki vele találkozott, az bizonyos lehet abban, hogy mindörökké vele lesz. Ezért nagyon fontos megragadni ezt a lehetőséget. Ezért kezdi Jézus azzal: „ higgyetek Istenben és higgyetek énbennem.”
Van egy tréfáskedvű lelkésztársam, aki készíttetett magának egy kis kitűzőt. Mindig a zakójának a hajtókáján hordja. Két kérdőjel van rajta, semmi más. Mivel ennyire egyedi darab, aki észreveszi, az általában megkérdezi: mit jelent ez? Ő pedig alig várja, hogy megkérdezzék és elmondhassa. Azt mondja: az egyik kérdőjel arra vonatkozik, hogy ha most meghalnál, tudod-e, hova kerülsz? Nem mindegy, hogy az örökkévalóságot hol tölti az ember. És ha megállsz a mennyország kapuja előtt — mert feltételezhetően oda szeretne kerülni a legtöbb ember —, mire fogsz hivatkozni, hogy beengedjenek?
Ez két olyan kérdés, amitől az embernek nemcsak az élete, hanem az örök élete is függ. Tudod-e, hova kerülsz? Oda, ahol most vagy. Aki most Jézussal közösségben él, az vele közösségben tölti el az örökkévalóságot. És mire hivatkozhatunk? Egyedül és kizárólag arra, amit Ő tett értünk. Az Ő érdemére, az Ő szenvedésére. A magunk érdemei és szenvedése nem fizetőképes valuta. Sorolhatjuk őket, de semmi jó következménye nem lesz. Egyedül Őérte mehet oda be bárki.
Ha erre a két kérdésre valaki határozott, világos választ tud adni, és a válasza ez, akkor teljesen felszabadulhat arra, hogy élete tavaszán, nyarán, őszén ezzel a páli belső szabadsággal és emelkedettséggel gondolkozzék és éljen. A jövőm be van biztosítva. A jövőmről pontosan tudhatom mindezt, amit itt Jézus, a leghitelesebb tanú, kijelentett a legjobban. Akkor félre minden szorongással, félelemmel, végezhetem a mának a feladatait.
Örvendezhetek mindannak, amit Isten ad. Hálát adhatok az Ő ajándékaiért, mert bizonyos vagyok abban, hogy életem van. Akié a Fiú, azé az élet… Az ilyen emberek sokkal türelmesebbek hordozzák életük őszén a terheket, a kellemetlenségeket is. És nemcsak az ő szívük van tele reménységgel, hanem másokba is tudnak reménységet önteni. Ezért mindegy milyen életkorú valaki, de élete őszén különösen is időszerű Péter apostol figyelmeztetése: „ Ne emberek kívánsága, hanem Isten akarata szerint tölti a testet hátralevő idő alatt.” ( 1Pt 4,2 ).
Forrás: cserikalman.hu
.jpg)
