Reményik Sándor: Béke

Valami furcsa összehangolódás, 

Valami ritka rend – 

Széthúzó erők erős egyensúlya, 

Mély belső bizonyosság idebent – 

Bizonyosság arról, hogy élni jó, 

Szenvedni elkerülhetetlen, 

Szeretni tisztán: megistenülés, 

Meghalni szép – 

S a Kifejezést meglelni mindezekhez, 

Megtalálni a felséges Igét: 

Az Igét mindezekhez: 

A Béke ez. 

Orkán ordíthat aztán odakünt, 

Robbanhat ezer bomba: kárbament, 

De kárt nem okozott. 

Bent: 

Csend. 

A Béke itt kezdődik. 

Bent: 

Csend. 

Isten hozott. 

Rose Ausländer Még itt vagy

Dobd a félelmedet
a levegőbe

Hamarosan
itt az időd
hamarosan
a mennyig nősz
a fű alatt
a könnyed a semmibe
hull

Még
illatozik a szegfű
fütyül a rigó
még szabad szeretned
a szavak elajándékozva
még itt vagy

Legyél az ami vagy
Add azt amid van

Dabi István ford.

Rákos Sándor: Szomjúság

„Szomjúhozom!” – szólt a Názáreti.
Hallották a pecérek, katonák.
Ott hentergett keresztfája tövében
a megváltatlan, iszonyú világ.

„Szomjúhozom!” Nem sírt esőt az ég.
A csodák érverése kihagyott.
„Szomjúhozom!” S egy kéz nyújtotta már
az ecetbe mártott szivacsot.

Rákos Sándor: Nem az idő

Nem az idő – persze, hogy az idő nem,

csak mi múlunk el valamennyien.

De támadnak új élők és ezekben

tovább méri magát a mérhetetlen.

Arnold Spescha: Moneglia

A sirály kiáltásában

a te búcsúarcod -
Egy szárnycsapás
a tenger
kacajában

hullámok csapdosnak
messziről
bennem

Dabi István ford

Tresa Rüthers-Seeli: Könnycseppek

A könnycseppek

amiket

te nem

hullajtottál

nem

tudták

meglágyítani

a követ

Azok amiket

lenyeltél

talán

ki tudták volna

egyengetni

az utunkat

Dabi István ford.

Mihail Lermontov: Az ima

Mikor már nem bírom tovább
A gyötrelmeimet:
Hang csendül a gyászomon át,
Mennyei üzenet.

Szavai szentség és erő
És összhang és zene,
Az éggel összebékítő
Szépség költészete.

S a kétely sziklája nehéz
Szívemről legörög:
Hiszek, és majdnem sírok, és…
És úgy megkönnyebbülök!

Szabó Lőrinc ford.

Felix Giger: A szavak jók

annak mi tegnap volt

A szavak jók
annak mi holnap lesz

A pillanatnak gyilkosai

Dabi István ford.

Lányi Sarolta: Két szem halvány emléke

Ó kedvesem, (kit igy sosem neveztem
s ki régen messze vagy már életemtől,
mert mára már csak szó vagy, vagy talán
két régi szem halvány emléke csak, -)
ó kedvesem, vajh merre jársz ez esten?

Mostan, hogy ujra ősz van és hideg már,
kinek nyomába jársz a nyirkos utcán,
amely ma is oly drága még nekem,
mert léptem ottan lépteid kisérte?
(Ma végig árva út, mert senki sem vár ...)

S hogy ködruhában pillog már a gázláng,
mely látta régen sok bus bucsuzásunk,
fényét szemem beissza könnyesen
s elgondolom, ha ujra itt lehetnél ...
Talán örülnénk egymásnak, de fáznánk,

hisz oly hideg van s oly hiába lestem
az ismert drága főt ezernyi fej közt.
... Elégiát fütyül a szél felettem ...
Tudom, hogy messze van már életemtől
a kedvesem. (Vajh merre jár ez esten?)

A teremtés csodái - Tejút

A teremtés csodái

Felix Giger: Egy gyermek imája

A mogyoróspele
begyűjtött
sok magot és
mogyorót

Már száraz levéllel
bélelt házában
alszik mélyen

Uram
miért nem vagyok én
mogyoróspele
vagy egy jóllakott hörcsög

Dabi István ford.

Zelk Zoltán: Férfi

Férfi vagy, magányos, virágültető,
idegen tájak gondozója - szelid a
jókhoz, s kegyetlenül szótlan
a hizelgőhöz, ki meglopná bizalmad.

Keserü szerelem ásta mélyre szemed
s mint ág verdesi arcod egy lány
visszatérő hangja. Lehajtott fővel
jársz-kelsz emlékeid s bölcs könyveid között.

Növeszd meg szakállad! erdő övezze
fájdalmadtól rögös arcodat
s mint fák közt a bújdosó nap,
úgy tünjön elő ajkadon a mosoly.

De ne fitymálj senkit, semmit mosolyoddal,
hisz férfi vagy, magányos, mint a hegy,
melynek homlokát nem érhetik el
a lent futkosó szellők.

Zelk Zoltán: Megírhatatlan

Szemembe süt az arcod –
menekülök a fénybe,
tegnap is egész éjjel
ültem a villanyfényben.
Arcod nem perzselt már, de
hangod nem szűnt fülemben –
miért jössz, hogyha nem vagy,
miért vagy ily kegyetlen?
Te aki a nemlétet
már fényévekkel méred,
ily gyorsan elfeledted,
milyen hosszú az élet?

Zelk Zoltán: Ötven felé

Mondd, mért vénül veszteg, aki
vándornak született,
mért hullatod, mint őszi fák,
a pergamen-szín, zörgő éveket,
mig ágad hó üli, néma rigó,
s azt is elűzik parittyás szelek?

Kelj útra hát. Kössél batyut.
S mit tégy vele? Ne inget, kenyeret,
ne sót, dohányt – légy egyszer kapzsi már,
ha eddig csak pazaltad kincsedet:
emlékeidet kösd bele,
mind-mind ahány alkonyod, reggeled.
Azt a köves udvart! Anyád dalát!
rétet, mikor a pipacs parazsát
fölszítja a hajnal lehellete!

Botot vágni van még erőd
s a fütty is megterem
még ajkadon. Hát mondd, mi kell,
hogy áthaladj a földi téreken,
hogy hegyek kuporogjanak eléd,
hogy átgázolj folyókon, tengeren?
A kézben a bot, a szájon a fütty,
a szívben sose hunyó szerelem.

S ha majd utad végére érsz,
ha szív és elme tudja, nincs tovább:
egy dalt, egy dalt még akkor is,
ha együgyüt, ha mármily ostobát!
Mint varázsló, ki fölkúszik
a légbe dobott egyszál kötelen,
úgy csüngj te is, az űrben ott
egy szál énekké változott
utolsó perceden!

Zelk Zoltán: Én téged tudlak

Nem rejtőzhetsz el már előlem,

nem menekülhetsz. Fogva tartlak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.

S hogy még gonosznak sem kell lennem
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S mily könnyü szívvel! hisz tudom már
emlékeimtől visszakaplak.

Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük
fölépíthetem az egészet.

Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.

Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.

S a guruló vízgyöngyök útját
a két mell közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan,
felállsz fürdés után, a kádban.

Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.

S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.

Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, ki megteremtett.
Rezgésből, árnyból és szinekből
újból és újból megteremtlek.