vándornak született,
mért hullatod, mint őszi fák,
a pergamen-szín, zörgő éveket,
mig ágad hó üli, néma rigó,
s azt is elűzik parittyás szelek?
Kelj útra hát. Kössél batyut.
S mit tégy vele? Ne inget, kenyeret,
ne sót, dohányt – légy egyszer kapzsi már,
ha eddig csak pazaltad kincsedet:
emlékeidet kösd bele,
mind-mind ahány alkonyod, reggeled.
Azt a köves udvart! Anyád dalát!
rétet, mikor a pipacs parazsát
fölszítja a hajnal lehellete!
Botot vágni van még erőd
s a fütty is megterem
még ajkadon. Hát mondd, mi kell,
hogy áthaladj a földi téreken,
hogy hegyek kuporogjanak eléd,
hogy átgázolj folyókon, tengeren?
A kézben a bot, a szájon a fütty,
a szívben sose hunyó szerelem.
S ha majd utad végére érsz,
ha szív és elme tudja, nincs tovább:
egy dalt, egy dalt még akkor is,
ha együgyüt, ha mármily ostobát!
Mint varázsló, ki fölkúszik
a légbe dobott egyszál kötelen,
úgy csüngj te is, az űrben ott
egy szál énekké változott
utolsó perceden!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése