Túrmezei Erzsébet: Krisztusra várunk

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.

Némák a titkok. Nem válaszolnak.

Rejtő ködükbe szemünk nem láthat...

De elültetjük kis almafánkat,

Bízva, hogy kihajt, gyümölcsöt terem.

Titok a jövő. Sürget a jelen.

Nem tudjuk, mi jön: titok a holnap.

Némák a titkok. Nem válaszolnak.

De a ma int, hogy híven szolgáljunk,

Mert tudjuk, Ki jön:

Krisztusra várunk.

Ha hirtelen jön, ha észrevétlen,

Munkában leljen, ne resten, tétlen!

Testvérek terhét vállalja vállunk!

Mert tudjuk, ki jön:

Krisztusra várunk.

Mira Kus: Decemberi reggel

A ködből
váratlanul
felmerülnek a dér-fedett fák és bokrok.
Valaki jelenlétének fehér küldöncei,
akik titkos pecsétekkel ellátott
ködös leveleket hoznak.
Mozdulatlan ruhákban, titokzatos, fehér csipkékben,
kikeményített, merev körgallérokban,
amikkel hófedte lágy, érzékenyen kinyújtott nyakukat védik.
A csend mélyen elrejti a nyugtalanságot,
de még mélyebben rejlik - a nyugalom.
Az emberi értelem távoli, hófedte mezőinek
nagy, kegyes adománya.
A legegyszerűbb dolgok. Fog esni a hó?
Elveszti a levegő a fejét és fehér pelyhekkel
kezd körtáncot?
A reggeli tejeskávé illata
folyékony alakokat horgonyoz le. Lassan
megjelennek a körvonalak és kivehetőbbé válik a táj
az életunt szemhéjak alatt.
Miféle madár
kezdi hirtelen a dalát?

Dabi István ford.

Ady Endre: Imádság háború után

Uram, háboruból jövök én,
Mindennek vége, vége:
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Nézd: tüzes daganat a szívem
S nincs, mi nyugtot adjon.
Csókolj egy csókot a szívemre,
Hogy egy kicsit lohadjon.

Lecsukódtak bús, nagy szemeim
Számára a világnak,
Nincs már nekik látnivalójuk,
Csak Téged, Téged látnak.

Két rohanó lábam egykoron
Térdig gázolt a vérben
S most nézd Uram, nincs nekem lábam,
Csak térdem van, csak térdem.

Nem harcolok és nem csókolok,
Elszáradt már az ajkam
S száraz karó a két karom már,
Uram, nézz végig rajtam.

Uram, láss meg Te is engemet,
Mindennek vége, vége.
Békíts ki Magaddal s magammal,
Hiszen Te vagy a Béke.

Rainer Maria Rilke

"Gyöngyök perdülnek szét. Jaj, odalett a zsinórjuk?

Felfűzném ismét, de mit érne: hiányzol,

biztos csat, hogy meg tudd őket tartani,

                                                                     Kedves."

Babits Mihály: Magyar szonett az őszről

Jön az ősz, már hullnak a cifra virágok
szirmai, rongyban, mint farsangi plakátok,
ha süvít a böjti szél: »Nincs szükség rátok!
Már vége a násznak, megestek a lányok.«

Komolyan és szürkén, mint a gőgös szerény,
fiait ringatva ül a termés, helyén,
kész elbocsájtani a Szentmihály szelén
s hős anyaként halni a November derén.

S már érzi az éh nyúl, hogy a fű kopaszabb.
Jajgat a sok madár, folyton vérzik a nap.
Megy a gőzös, Pestre, füstje a földre csap.

Ideges a farkas a gyürött erdőben.
Ideges az ember szíve a mezőben.
jön valami amit minden ért, csak ő nem.

Takács Zsuzsa: Szétdobált szoba, benne a megvetett

Szétdobált szoba, benne a megvetett
széles ágy. Nem számítottam rád.
Amikor jöttél, már aludni készültem.

Most itt, mint legelőször újra.
Egy félpár papucs, a székre
hajított pulóver, az írógép elöl,

éjfél és egy óra között,
a számodra nagyonis ismerős blúz,
csupa kihívó jelzés, egy öv –

rajongó híveink. Zakód és inged,
ahogy bőrödtől elválik a vászon s még meleg!
Az asztalon az érted égő lámpa.

Pilinszky János: Aranykori töredék

                       U. E.-nek

Öröm előzi, hirtelen öröm,
ama szemérmes, szép anarchia!
Nyitott a táj, zavartan is sima,
a szélsikálta torlaszos tetőkre,
a tenger kőre, háztetőre látni:
az alkonyati rengeteg ragyog.
Kimondhatatlan jól van, ami van.
Minden tetőről látni a napot.
Az össze-vissza zűrzavar kitárul,
a házakon s a házak tűzfalán,
a világvégi üres kutyaólban
aranykori és ugyanaz a nyár!
És ugyanaz a lüktető öröm;
dobog, dobog a forró semmiben,
ellök magától, eltaszít szivem
és esztelen szorít, szorít magához!
Mi készül itt e tenger ragyogásból?
Ha lehunyom is, süti a szemem;
mi kívül izzott, belül a pupillán,
itt izzít csak igazán, idebenn!
A világ is csak vele fényesűl,
az örömtől, aminek neve sincsen.
Mint vesztőhelyen, olyan vakitó
és olyan édes. Úgy igazi minden.

Csorba Győző: Dialógus

                   Az ötvenéves Vigiliának

A test mondja:
    Látom magam (ki kit? – én s engemet):
    romlok naponta: egy-egy ismeret,
    egy-egy képesség, ami az enyém volt,
    riadtan észlelem: nincs… vége… szétfolyt.

A lélek mondja:
    Nem sajnállak: minden vesztő napod
    bennem új és új csillagként ragyog,
    egy-egy gúzshurkot oldva, bontva rólam
    fölkészít, hogy szabad legyek valóban.

A test mondja:
    Kárörvendő! Megépülésedet
    az én romlásomnak köszönheted:
    jöttél belém mint beíratlan irka,
    s az én történetemmel vagy beírva.

A lélek mondja:
    Értem lettél, jegyezd meg, épp ezért
    a szép és keserű történetért,
    hogy ami egyszer volt, az el ne vesszen,
    s ne lehessen, hogy többé ne lehessen.

Esad Bayram: Visszhangok

Leszálltál a tengerfenékre,

Felugrottál a holdra,

A házadba gyűjtötted az egész világot,

Mégis éjjel-nappal csak zokogsz.

Dabi István ford.

Csorba Győző: Bízzunk a test köznapi életében

Mire szájamra jut mire szájadra jut
Elnyomorodik
megromlik a szó
Behabzsolta a száj a test tudását
Folytonos félreértések között botorgunk
Nincs jobb beszéd?
Bölcsebb ha hallgatunk:
nem kavarunk keserűséget

Nekem elég hogy vagy
Legyen neked is elég hogy vagyok
És mert az ölelés is
csak darabos kiáltás
benne se bízzunk egymagában
Hanem bízzunk a test
köznapi életében
mely szürke semmiségek
gyönyörű orgonáján
zengi ki a szerelmet.  

Garai Gábor: Négysoros

Nézd, a gondnak van atyjafia-gondja,

s a nagyobb gond a kisebbet kioltja.

Látod, az öröm erre képtelen:

pótolhatatlan és testvértelen.

Szabolcsi Erzsébet: Este

Valami bíbort szórt az este
a lassan úszó fellegekre.
Valami kósza szellő lebben
ebben a fáradt, álmos estben.
Valami furcsa fájó dallam
suhan felettem lágyan, halkan.
Valami bánat sír az égen,
s lehull a nap a vérző éjben.

Zbigniew Herbert: Addios

Még itt vagy, de indulásra készen,
a tárgyak körvonalai halványulnak, nincs már szükség rájuk,
nevetséges, mily fontosak voltak
még az imént.
Mi mennyországunk volt, az ágy is
alig látható négyszög.
Elsőnek a tárgyak tűnnek el,
könnyen vagyunk közömbösek irántuk.
Még jelenléted jelzi a hangod,
bár idegenül cseng már, vágyam száll feléd
az utolsó főhajtásig, ami azt jelenti, tőlem elmész

ö r ö k r e.

Dabi István fordítása

Zsigmond Géza: Csend

A csend

hangokból

született,

mint

tükörképből

a tárgy:

magára ismer

az, aki hallgat.

Jan Walkusz: Ajándék

Neked adom
soha
meg nem írt
versemből
a szavakat
és...
a könnyekkel hullatott
virágokat
az esteli ködöt
amit                                  
utolsó
sugarával
becézett
a tegnapi nap

neked adom
az álmatlan
éjjel
az égről
lelopott
csillagfényt

- neked -
tartogatom
emlékezetemben
a villámtól
reszkető
fák zokogását
és a kősírok
közé bújt
hófehér
lucerna
illatát

- sok mindent -
adok még neked
szavaidért:
- Te az enyém vagy!

Zeno Ghiţulescu: Az ismeretlen szél monológja

A szél vagyok, melynek éntudata nincsen
a világ kezdetétől; ki véletlenül fedem fel
magam, anélkül hogy tudnám:
mi is voltam, s mivé leszek. A lényem
hasonlít egy eltűnt könyvtárból vissza-
szálló szavak árnyékaihoz,
s a fák füzéhez, mik maguk feláldozták,
hogy megjelenjék a legenda.
Nem adatott meg nékem a dicsőség s a dicsfény öröme;
dolgok urává sem koronáztak;
gyalázat oszlopává sem avattak,
jóllehet többször is szemtanúja voltam,
hogy fedte el a homok a törvényszegéseket, a házakon
virrasztva, melyek alól a sötétség faunája terjedt
Örökös névtelenként, mint a kóbor fűszál
– amely kiirthatatlan; használt gondolatként
– anélkül, hogy tudnánk, kié volt először –, közel maradok
mégis az emberhez: álmok, remények nem látott testvéréhez.
... Én szikkasztottam meg a vérét a templomlépcsőkön,
mikor Cézárt megölték,
és a viharzó zúgást tengerig sodortam;
és bátorítottam a könny lázadását
és a száraz ág letörését,
felfedezve a puszták kincseit
évszázados sötétség múltán; én segítettem,
hogy halhatatlan rögre hulljon az erők birodalma,
vágyván örökké más-más lénnyé lenni.

Tóth István fordítása

...

Hiányzol...

Áprily Lajos: Sötétben

Maradjunk így, gyertyát se végy elő  

legyen sötétség, lelkem így pihen.

Olyan rejtő és olyan ölelő -

talán anyám testében volt ilyen.

Simek Valéria: Összetartozás

Ezt a felbonthatatlan kötődést
a nyelvhez, szóhoz, szülőföldhöz,
ezt a belső tartományt magamba
rejtem. Éget a hallgatás, mégis
szétkiáltom; összetartozunk.
Minden papírnál, okmánynál
hitelesebb földed útnak indító
szava. Beszél hozzám a néma
föld, s a szélben akác illata
hömpölyög hozzám.
Szülői ház, anyám dajkáló
dala az ölelésre tárt nappalokban,
éjszakákban.
Idő verte arcod látom,
ahogy a Nap utolsó sugár-
ecsetjével festegeti, szépítgeti
dombjaid. Nyárnak, réginek
kísértése zúgatja szívemet,
kilobbanok múltadért.
A hegytetőn mondom, kiáltom:
„Gyönyörű vagy Bakony!"
Összetartozunk, mint a völgy
az ölében dajkált kuncogó
patakkal.

Remény

Simek Valéria: Forrástája

Az otthon külön kis égtája
borul fölénk. Időnként
látószöget vagy sorsot cserélek
Veled. Húszéves szemeddel
biztosan többet látnék,
valami mást, az előéletemet.
Anyám, emlékeid sehol sem
találom.
Omladozó falak, síró ablaktáblák…
A kertből cselédlány jön elő,
kötényéből almák, körték
gurulnak szerteszét az asztalon…
Összehúzott szemöldököd alól
elkérném egy pillanatra azt a
távcsövet, hogy azt nézzem,
amit Te láthatsz egyedül.
Sorsod felszín alatti áramlásai –
az időnek mélyén –, közös
forrástájakat érintenek.
Hallgatjuk a láthatatlan
bogárvilág egyhangú zümmögését,
majd imádságos arccal ejted
le fejed az Úr előtt.

Márai Sándor: Anya

Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?

Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.

Szobákban éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,

és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.

Pilinszky János: Anyám

Az életed kihült üveg,
csiszolt és készre alkotott,
hogy rajta át
a szép halált
szabad szemeddel láthatod,
amint a lelked ablakát
elállja minden földi fény elől,
mely megbonthatná
bensőd alkonyát.

Magadba vagy, s csupán a fák,
az áldott, ázott, őszi fák,
csupán a fák a híveid.
A híveid, s te szólsz nekik,
beszélsz nekik, s a lelkeik,
a földben álló lelkeik
megremegnek: - rossz ez itt!

A fák s a tó, az esti tó, -
A csenden át halálhajó
dudája sír a víz alól,
a holt öböl felé, hol állsz.
S a gázos, lepke-könnyű lég:
az ég, - e jelre meghasad.
Fejed fölé bohó csapat
fehér galamb ereszkedik.

Te máshol élsz!
Csodára kész tenálad minden pillanat!

Áprily Lajos: A kertbe ment

Uram, én nem tudom, milyen a kerted,

a virágosod és a pázsitod,

Én nem tudom, virágok ültetését,

ágyásaidban hogy igazítod.

Csak azt tudom, hogy kendőjét levetve

júniusi vasárnap hajnalán,

beteg lábával és beteg szívével

bánatosan kertbe ment anyám.

Uram, tele volt immár félelemmel,

sokszor riasztó árnyék lepte meg,

de szigony-eres, érdes két kezével

még gyomlálgatta volna kertemet.

A kicsi teste csupa nyugtalanság,

s most elgondolni nem tudom, hogy ül.

Virágosodban könyörülj meg rajta,

hogy szegény ne szenvedjen tétlenül.

Mezőiden ne csak virágmagot vess,

virágaid közé vegyíts gyomot,

hogy anyám keze gyomlálhassa kerted:

asphodelosod és liliomod.

Szabó Lőrinc: Gyógyulás

Sötét szavak csontvázán mámoros

életként lüktet ez a szerelem:

szivemben és agyamban muzsikál,

önző húsomat csöndesíti és

testvéreddé aláz és fölemel.

Kedvedért minden jót és igazat

érezni kezdek, hang-visszhang-zene

kapcsol egymáshoz, s a dac és a vád

fekete céltalansága után

a megértés napfénye homlokom.

Szabó Lőrinc: A szelíd tanitvány

Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom,
hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.

Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla.
Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.

Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni,
magányodat szeretem és lelked kételyeit,

mert örök szomorúság borzong benned,
mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.

Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem?
Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.

Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan,
mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.

Szabó Lőrinc: Kirándulás

Amint felfelé mentünk, céltalanúl csatangolva a barna erdei ösvényen,
zengett a nap és gyémántokat szikrázott a sercegő homok;
okosszemű feketerigók ugráltak a tavalyi avarban, míg körülöttünk
a fény szapora csákányai csattogtak a négyszögletes gránitkockákon.

Egyszer rikító fatáblák ugrottak elénk, szemünkbe tolva modern plakátjaikat,
majd újra egészen vad és magános utakra csalt egy gyöngyszemű szitakötő;
a kilátóról kék, zöld, piros és arany foltokat ittak fel szomjas szemeink:
megszépült a világ és jólesett a szinek friss lüktetése.

Apró virágcsengetyűket, zsályát, méhfüvet és kankalint szedtünk,
– zengett a nap, gyémántokat szikrázott a homokos ösvény –
szótlanul néztük a köveken lihegő aranyzöld gyíkokat
és megcsodáltuk az útilaput, melyen csavaros csiga csúszkált…

S mikor végre fölértünk a csúcsra, ahol kis korcsma előtt vadgesztenyelugasban
vidám turisták ürítgették a habzó söröspoharakat:
mennydörgő katonazenét dobott felénk a szél, s mi elmerengve néztük,
hogy kapaszkodik lassan-lassan utánunk a hegyoldalon a fáradt vén fogaskerekű.

Szabó Lőrinc: Magány

Sok kétely és bűn a halálba láncol,
de soktól néha már szabadulok.

Kunyhóm falán az ősz mosolya táncol,
barátaim a fák s a farkasok.

Az utak, melyek innen szertefolynak,
erdőmön túl az égre fölhajolnak

s minden virág, fű, óra, cserje, kő
egyetlen, boldog, nagy jelképbe nő

s annak fényébe szőve éjszakám
istent szivembe lopja a magány.

Szabó Lőrinc: Titkos fájdalom

Minden megingott, mikor az utolsó
napon csók nélkül elhagytál: üres
szalma lett kezeimben a kalász,
lepkéim elszálltak s a hegyen is
értelmetlenül felelt s otthagyott
barátom, a szél… Ellenségesen
hallgat ég s föld… Valaki kellene…
Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni
a várakozásteljes alkonyat
mozdulatlan szépségét, s nem tudom,
lesz-e még erőm emberek helyett
isteneknek mesélni kínomat.

Bella István: Eléred-e még?

 

Ó, Ér, ha letartóztat december,

ha kényszerzubbonyba kötöz a jég,

hiszed-e, hogy van tenger,

s eléred-e még?!

Kiss Dénes: Szerelem

Mint ki megvert, úgy szeretlek!
Úgy szeretlek, mint az árvák,
kik szülőik megtalálják,
és minden mást elveszítenek.

És csak mennek föl a hegynek,
arccal a hatalmas napnak,
ahol testvéreik laknak,
arccal a tűnt ifjúságnak,
arccal örökös egeknek,
arccal a vad elmúlásnak.
- Így szeretlek, így szeretlek.

Mint ki megölt, úgy szeretlek!
Mint kinek már föl nem támadsz,
égzengő csönd jár utánad,
lánya lettél az anyámnak,
új szentsége rossz apámnak,
mint akit a bűn teremtett,
úgy szeretlek, úgy szeretlek.

Mint az elmúlás, kikezdlek,
félelemnek odavetlek,
jársz köröttem körbe-körbe,
botlasz bennem, mint gödörben,
szemembe látsz, vak kutakba,
sehol sem ismersz magadra,
sehol senkire sem ismersz,
bennük jégverés s szivárvány
táncol márvány-habú láván,
ahol rab mind, ami táncol,
s szabad, mint a lélek láncol,
és halálos minden játék,
de játékos a halál még,
mint ki állandóan indul,
de sehonnét sem érkezett meg,
útja van, nincs állomása,
megvetve jár és megáldva,
de ki magát fölajánlja
szeretetnek, szerelemnek,
úgy szeress te! Így szeretlek.

Különleges, szép felhők

Forrás: Pozitív Nap