Tornay András: Tudom, hogy mindig velem vagy

A legnagyobb titkod, hogy

rejtőzködsz, s mégis itt vagy

tüzed lángol, s mégsem ég el soha

kezeid csillagokat óvnak pusztuló zuhanástól

csonkaságod megmutatva hívsz teljességedbe

néma minden hangszer, s

mégis szimfóniák születnek színeidből

A hajnal hallgatagságában

Az éjszaka nyugalmában

A múlt idő hibáiban

A jövendő álmaiban

A völgyben, a kanyarban

A földben, a magasban

Közelben és távolban

Könnyben és mosolyban

Tudom, hogy mindig velem vagy.

Szabó Magda: Búcsúzás

Azt hiszed drágám, az a régi dallam
elnémulhat? Többé nem énekel?
Szerettelek. Szerettél. Áll a két szó,
Nincs hatalom, mivel ne bírna el.
Kettőnk testéből két szép fa eredt.
ők mindketten megjegyezték a dalt.
Nem szállt tova, mint langyos fellegek,
s ajkaikon aratnak diadalt.

Most semmi sem fáj. Úszom hűs habok közt.
Víz sodra enyhít. Jó itt. Ne sirass!
Fiaim, rátok nézek holdsugárból,
s nevetek, ha köröz a réti sas.
Amíg szerettek, akárhol kerestek,
én ott leszek: megleltek, így ígérem,
búvár vagyok, elbújtam bú elől,
s nevetésem felcseng, mint egy érem.
Amíg szerettek, ahányszor kerestek
szólítotok, annyiszor nézek vissza,
felelek is az állatok szavával,
a sose múló szeretet szavával,
míg érintésem könnyetek felissza.

Olyan nehéz még nélkületek élnem,
nem ízlelni édeset meg keserűt.
De ott leszek a házban. Láttok engem?
Én szólok, ha a tücsök hegedül.

Puszta Sándor: Bennünk fénylő csillag

Sírásra görbült a szánk
mikor a legszebben akartunk énekelni.

Gyáva lett bennünk az öröm
ahogy boldogok akartunk lenni.

Induljunk szívünk dzsungelében
az embert megkeresni.

A jóságot még ma
el kéne kezdeni.

Óh bennünk fénylő csillag
merj már megszületni.

Puszta Sándor: Hála

Nem lettem hadvezér, sem hős.
Nem ültem tort vad csatákon.
Ha zeng a kürt, győzteseknek
A vivátot nem kiáltom.

Nem voltam emberfeletti,
De ember a borús mákon.
Köszönöm, hogy látom arcod
Megragyogni egy fűszálon!

Puszta Sándor: Agonia humana

a sárkányt ma sem öltük meg
a rák tovább épült bennünk
elesettek feküsznek a csatamezőn
ma sem támasztottuk fel a halottakat
sok miérttől keserűbb a szánk
egy fokkal sötétebb lett
börtönökkel falaztuk el a napot
sok kilométer szögesdrót-rácsot építettünk

megbocsátod-e Uram
hogy elfeledtünk ma is fényleni?

Nemes Nagy Ágnes: Lázár

Amint lassan felült, balválla-tájt
egy teljes élet minden izma fájt.
Halála úgy letépve, mint a géz.
Mert feltámadni éppolyan nehéz.

Ágai Ágnes: Ki nem akar magyar lenni?

Ez egy verscím?
Nem, ez egy kérdés.
Ebben a hazában
ki nem akar magyar lenni?
Minden magyar
magyar akar lenni,
mivelhogy az.
Nincsen nemmagyar magyar,
nincs magyartalan magyar.

No, persze
van kitagadott,
megkérdőjelezett,
bizonytalan,
kiebrudalt,
kikényszerített,
kihátrált magyar.

Ez egy huzatos ország.
Ki ide húz,
ki oda húz,
ki sehova se húz,
kit az ág is húz!

Magyar-Magyar Monarchia.
Sok király,
sok császár,
sok alattvaló
mindössze 93.000 négyzetkilométeren.
Régi dicsőségét
lámpással keresi az éji homályban.

A magyar
mindenütt magyar,
a lelke
és az akcentusa magyar.
Keveri idegen nyelvbe
bele magyar,
mert az neki
volt anya.

Magyarral
teli a nagyvilág.
Á, magyar!
Liszt, Bartók,
Puskas, Rubik!
És dicsőségesen megnyert
vesztes forradalmak!

A magyar viszi magával
a magyarságát!
A lelátókon: Ria, Ria...!
A pubban: Hogy az a jó…!
A magyar szíve
teli búval és bánattal.

Felismerni a magyart
cifra járásáról,
bejárja a Földet
és hazajön meghalni,
mert akkor már szeretik,
és magyarnak tartják,
igazi magyarnak!

Kamarás Klára: Őrizz meg…

Borongós árnyékkal szívemben
járom a kertet őszi csendben..
Búcsút veszek lombtól, virágtól..
maroknyi léttől.. csalfa nyártól..
Tőled még nem.
Kérj, hogy maradjak!
Aki voltam.. s aki vagyok ma,
őrizz meg annak.

Kamarás Klára: Kis szerelmes vers

Szeretlek! – talán mondtam ezerszer is,
ámde szívemből soha ki nem alszik
a láng, mely egyszer érted felcsapott.
Szeretlek, és őrzöm szívemben a lángot,
melyet az ősz ragyogása hozott.

Kamarás Klára: Ha költő vagy

Nem elég szép szavakat összerakni,
hogy hajnal, május, balzsam, kikelet…
Az igazságért tűzbe kell rohanni,
vagy tűrni kell, hogy megfeszítsenek!

Kamarás Klára: Mint fák a szélben

A dombtetőn, a ház előtt
két roskatag fa. Összenőtt,
hatalmas kettős korona,
mint életünk sok ág-boga…

Milyen szél tűzte őket egy halomra?
A csíraébresztő tavaszi pompa
ideje véget ért.
Ki nő nagyobbra, virít szebben?
Vívtak együtt és egymás ellen
fényért, esélyért, életért.
… És ág törött, gallyak szakadtak,
mikor viharban összecsaptak…
… de mégis támasz, mégis társ az,
akit a sorsod melléd választ…

Most mintha azt zúgnák a szélben:
– Vigyázz!
 – Vigyázok…
– Érted s értem!
 – Ha te kidőlsz, nekem is végem…

Kamarás Klára: Búcsú egy régi baráttól

Meghaltál? Élsz még? Mindegy, úgysem értem.
A szél elfújta léted és neved.
Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást.
Barát voltál? Mindegy… Isten veled!

Felrémlik néha-néha kedves arcod
Egy-egy borultas őszi alkonyon.
A remény olcsó, a hit drága jószág:
Hogy élsz, remélem, hinni nem tudom.

Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
S sötéten leng az omladó falon,
Káprázó szemmel szinte-szinte látom,
 Te nézel be hozzám az ablakon.

Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
Bús ködpalástban te jársz kedvesem,
Foszló árnyékod látom átsuhanni
A dérrel hintett, fáradt kerteken.

De lám, az ég oly szürke, szürke egyre,
És nem idézi kérdő kék szemed…
Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
Barát voltál? Mindegy. Isten veled!

Pilinszky János: Minden lélekzetvétel

Minden lélekzetvétel megsebez,
és leterít valahány szívverés.
Különös, hogy a tenger halhatatlan,
holott minden hulláma végitélet.

Hogyan is igazítja sorsát,
az öröklétet, Isten, a teremtés
mindörökre veszendő mezejében?

Mint a füvek lemondó élete,
mint a halandók egy-egy szívütése,
olyan lehet végülis a dicsőség,
Isten nyugalmas boldogsága.

Nemes Nagy Ágnes: [ Szeretlek. Milyen kínos ez a szó]

Szeretlek. Milyen kínos ez a szó.
Minden tagom úgy húzza, mint a görcs.
Messze vagy. Isten tudja, mikor látlak.
Megszakadok, és te is összetörsz.

Ki lehet bírni. Hogyne, ki lehet.
Ma például igen jól vacsoráztam.
Te vajjon ettél? Vagy még gyalogolsz?
Csúszik a láb az összefagyott sárban.

Lehet az is, hogy lefagy majd a lábad,
és fiú-tested vajjon hova rokkan?
amelyet látva, a gyönyörüségtől,
emlékszem, hogy gyakran sírvafakadtam.

Pedig szeretnék egy vászon-ruhát,
s rántott halat szeretnék sütni este,
kihajtott ingben írnál a verandán,
ánizs-szagú süteményt csipegetve.

A szomszéd kertben hársfa is lapulna,
mint mézdarab, ikrás, sötét csomókban,
de júniusban délfelé megolvad,
s a falon át, langyos kezedre csorran.

Szeretlek. Mégsem merem ezt a szót,
most tapogatni, mint húsban a vázat,
mert görcsbe rándul egy-egy ízület –
elnyúlok hát, mint akit épp csigáznak.

Nemes Nagy Ágnes: Párbeszéd

– Engedj, zászlórúd! Mért markolsz vissza a széltől?

– Rongy lennél egyedül. Így lobogó, lobogó.

William Carlos Williams: A fiatal macska és a krizantémok

 Kényeskedve surransz
kis kerülőkkel –
felkunkorodó farokkal
kószálsz a törékeny,
súlyos-virágú szárak
közt.

Bájos vagy, igen,
modorod behízelgő,
csillámlik oldalad, és
kis fehér mancsod van, de
bárcsak ne jöttél volna
ide.

Eörsi István fordítása

E. J. Pratt: A díjnyertes macska

Fajtiszta állat, szavatolt,
Dorombolása dallamos,
A szalagján: őse ki volt,
A bundája pompázatos.

Hátát nem húzza föl soha,
Minden lépése oly finom -
És talpa, a bársony-puha
Rég nem jár leopárd-nyomon.

S az Idő kiirtotta benne
A dzsungel-ösztön sejteket,
S az ember keze megnevelte,
Hol múlt veszély leselkedett.

Láttam: a forrás tükre mellett
Hogy elhaladtak emberöltők,
A fűben madár szárnya rebbent,
A macska karmai megölték.

E titkos-vad ugrás mögött
Felgyulladt valami sugár,
Úgy tűnt: egy abesszin kölyök
Hangján sikolt föl a madár.

Képes Júlia fordítása

Harold Monro: A cica tejet kap

Ha ötkor beviszik a teát
s elfüggönyöződik a szoba,
dorombol a zöldszemű,
tűzszemű fekete cica.

Először úgy tesz, mint akit
nem érdekel, csak a tűz közele,
de késhet a tea, megalhat a tej,
ő nem késik sose.

Lassankint tejszínű, nagy puha köd
üli meg achát szemeit
és szabadon föl-fölfigyelő
tekintete megkeményedik.

Aztán füle, karma remegni kezd,
farka mozog és a csodás
karcsú test már egyetlenegy
élő dorombolás.

A gyerekek esznek, a két
öreg hölgy selyemben suhog:
de a cica a nagy vágyban egész
kicsire zsugorodott.

A tányér holdja az asztali
felhőkből végre alálebeg:
s ő csupa sóhaj, izgalom,
álom és szeretet.

Odahajlik a fénylő kör fölé,
a krém-tenger fölé s iszik,
farkát elereszti, altató
gyönyör oldozza térdeit.

Nagy, lankadt mámor fogja el:
világa végtelen és fehér:
még egy szent csöpp, - fölnyalja és
érzi, hogy száll le rá az éj:

a karosszékben álmosan
felpúposodik és kinyúl
és magába temetve pihen
éjfélig öntudatlanul.

Szabó Lőrinc fordítása

William Carlos Williams: Zsuzsanna

Bátyám, Pál! Nézd csak!
- de ő egy másik
ablakhoz rohan.
A hold!

Sikolyokat hallok:
Mi lehet ez?

Nicsak, ez Zsuzsanna,
a holdhoz beszél!
Az ablakra csap
két ököllel:

    Pál!    Pál!

- s a holdhoz beszél.
Sikoltva
veri az üveget
két ököllel!

Bátyám, Pál! A hold!

Eörsi István  fordítása

William Carlos Williams: A tett

Rózsák nyíltak az esőben.
Könyörögtem, hogy ne vágd le őket.
Elhervadnak úgy is, azt felelted.
De olyan szépek
ott, ahol vannak.
Oh, valaha mind szépek voltunk,
mondta,
S levágta őket, és a kezembe
adta.

Tímár Laura fordítása

Káli László: Tudod, Kedves

Tudod, Kedves, az éjszaka nem attól szép,
hogy kigyúlnak a fények, és mégis a sötét
telepszik meg halkan a fák sűrű lombjain,
utcák kövén, letűnt hű szerelmek romjain.
Hanem hogy előtte még sugárzó vérvörösbe
öltözik az ég, s a Napot magába ölelve,
mint szerető a kedvesét, a Föld nyugodni tér.
Előtte lángcsókkal elköszön, s milliónyi fehér
csillaglámpást varázsol az égbolt köpenyére.
Tudod, Kedves, nem attól lesz szép az élet,
hogy: mi volt. Hanem, hogy ami jön, hogyan
éled. Az idő-vonat úgyis gyorsan elrohan.

Pardi Anna: Szavak

a lényeges szavakat sohsem mertük kimondani
azok a szavak megmentettek volna mindkettőnket
azok a szavak úgy csillogtak
mint a halálra szomjaztatottak előtt
pohárban a tiszta víz
azok a szavak kivételesek
mint az emberi élet ünnepei
és csak azok ismerik őket akik nagyon szeretnek

ki tudja hová érkezünk el
milyen romolhatatlan növényzetű földekre
ha azokat a szavakat kimondjuk
ki tudja hogyan oldódott volna meg
négy keresztbetett kar két ikszű rejtvénye

de eláztatta a márciusi eső a földeket
november követte augusztust
kinyíltak sorra az ősz aktatáskái
kihulldostak belőle egymásnak címzett leveleink

és azok a szavak egyre késtek
egyre fogytak
egyre koptak
kikoptunk egymásból mi is

de néha a legzajosabb társaságban is
mintha szólni akarnék valakihez aki nincs jelen
megremeg a szám

Pardi Anna: Ragozás

Én elmentem. Te elmentél.
S már örökké menni fogunk.
Távolodva és közeledve.
Ódákban és szatírában bántjuk meg
egymást, vagy azt,
ami az időben a legkiismerhetetlenebb.

Bonyolult rekviem, röppenő galambraj,
napsütésnek induló fellegek;
vagy bevehetetlen ragyogása egy tengernek
az idegrendszerben.
Nem tudod. Nem tudom. Csak beleveszünk
a páros élet pártalan szenvedéseibe.

Kovács Gábor: Majd fúj a szél

 Majd fúj a szél és lobog, leng a fű,
majd verdes a szív kismadár-szerű
verdeséssel, és tölcsérek forognak
tengermélyén egy forró torkolatnak.

Az lesz az ébredés, az egyszerű
ragyogásában végleges derű,
áldás, mit elnyernek az átkozottak
és szerelem, melytől az ég leroskad.

Majd fúj a szél keletről és nyugatról,
és a hegyek völgyekké lesznek akkor
és szörnyek lépnek ki az alkonyatból.

Majd fúj a szél észak és dél felől,
miközben lassan bezárul a kör
s a lét falán a végtelen betör.

Kassák Lajos: Ígéret és tehetetlenség

Álarc nélkül álarc nélkül

a felzaklatott hangszeren játszom neked

és érzed az élet mély árama habzik körülötted.

Ne a sejtelmek az értelem fénye vezéreljen.

Milyen szép ahogy fiatalságod szirmai

kinyílnak a vándor előtt aki a partok

vad bozótosain át közeledik.

Ne a hátad arcodat mutasd felém

mosolyodat amint ragyog a sötétben.

Magammal viszlek egyszer kedvesem

saját kezemmel épített hazámba

ahol a farkas nem öli meg a bárányt

napsugárhintán ringatja magát a gerle

s te nyújtod felé az aranyszínű kölest.

Kassák Lajos: Elvétett találka

Elmennék hozzád éjszakára
de az áradó vizek másfelé sodornak
a forgó szelek mély gödörbe löknek.

Eljönnél hozzám éjszakára
de nem találsz rám
a szél hasított vásznai alatt
a halál fogaival bélelt gödörben.

Kereslek téged s te engem keresel
de az alkony parazsa már kihunyt
mezők virágai meghaltak az esőben
s az utak ó a mészfehér utak
az erdő sűrűjébe menekültek.

Weöres Sándor: Egysoros versek IV.

                     Isten rajtad: végtelen könny; Isten benned: végtelen mosoly.

    Weöres Sándor: Egysoros versek IV. (elmondja Eperjes Károly)

Károlyi Amy: Tárgyeset

A szeretet csak van és vár.
Ül lomb-árnyban,
ül fellegekben.
A szeretet csak van és vár,
hogy tárgya legyen,
kit szeressen.

Marianna Bocian: (kezded érteni...)

kezded érteni
hogy nem volt egyetlen utad sem
amit megrajzoltak volna a történelem órákon
hogy nincs filozófián át
hirdetett menekvésed

saját éveid keresztjére feszítve
elveszetten leled meg önmagad
még nincs mennyed
még nem a pokol a honod
mintha középen vonaglanál
félig magadon át élve
félig magadon át holtan
félig nem vidámít a nappal
félig nem tragikus az éjed

közöttünk itt
a mi meleg delünk
hiszed vagy nem
fél magaddal
közelebb leszel ehhez a világhoz
ami te vagy
és ő - te
teljesen
vagy emberi teljességgel?

kezded tudni
visszaemlékezel
igyekszel támpontot találni
a talpadnak és a tenyerednek

Dabi István fordítása

József Attila: A kutya

József Attila: A kutya

Oly lompos volt és lucskos,

A szőre sárga láng,

Éhségtől karcsú,

Vágytól girhes,

Szomorú derekáról

Messze lobogott

A hűvös éji szél.

Futott, könyörgött.

Tömött, sóhajtó templomok

Laktak a szemében

S kenyérhéját, miegymást

Keresgélt.

Úgy megsajnáltam, mintha

Belőlem szaladt volna

Elő szegény kutya.

S a világból nyüvötten

Ekkor mindent láttam ott.

Lefekszünk, mert így kell,

Mert lefektet az este

S elalszunk, mert elaltat

Végül a nyomorúság.

De elalvás előtt még,

Feküdvén, mint a város,

Fáradtság, tisztaság

Hűs boltja alatt némán,

Egyszer csak előbúvik

Nappali rejtekéből,

Belőlünk,

Az az oly-igen éhes,

Lompos, lucskos kutya

És Istenhulladékot,

Istendarabkákat

Keresgél.

Nemes Nagy Ágnes: Hajnal

Az égbolt frissen pírkadó,

A zöld fűillat írt adó

Amint a rétről fellebeg,

S gyöngyszínűek a fellegek.

Oly jó, oly jó a hajnali

A lenge szélre hajlani

S csodálni, mely már halkan int

Az első sárga kankalint;

A rét fölött kék lelke reng.

– A nap, a nap már feldereng,

És minden szinnel ó, felér,

Mert hófehér, jaj, hófehér!

Ágai Ágnes: Utazás

Elmentél az előző vonattal,
És nem mondtad meg,
Hol szállsz le, hol vársz.
De ne félj, megtaláljuk egymást.
Holtbiztosan.

Gyászom
Lesz egyetlen
Poggyászom.

Szigeti György: Kereslek

Kereslek Uram mindenütt,
mikor az óra egyet üt,
negyed kettőt vagy hatot,
míg lélegzetem hallgatod.
Kereslek rövid álmaim
elmosódott tájain,
az ugrándozó verebek
csipogásában, gyerekek
riadt szemében, fájdalom
mögött, a borzalom
vicsorgásában sejtelek,
mint láthatatlan rejtjelek
lapulsz a lélek gyűrt felén,
feneketlen fenekén.

Jól láthatod, itt vagyok,
előled el nem bújhatok.
Közös a cél, mutasd magad!
Keress, hogy megtaláljalak!

Egyed Emese: Akkor

a homályban megszületett a figyelem.
Született az emlékezés,
az álom és a képzelet.

Az isteni szándékból
ember-szín, ember-forma, ember-méret,
ember-történet született!

De bölcsessége: mint az Istené.
De végtelen derűje, biztonsága,
teljessége, megszüntetett magánya
nem hasonló: valóban Istené.

Nyugodj, leányka: ép az újszülötted.
Egészséges fiúcska.
Higgy. Remélj.
Sürgő-forgó figyelem körülötted.
Fény született, hogy többé már ne félj
csoda született, vágyainkból gyermek.

Ki vélte volna kínra születettnek?

Egyed Emese: A vers

kút messzi ligetekben.
A hang madár: elhalkul, tovalebben,
s ideje jöttén szent erdőbe fészkel,

szent csöndbe, titokba temetkezik.

Az ember versbe mártja kezeit.
Hamuba? Friss vizekbe?
Minden fölöslegeset elveszít,
emelkedő vagy zuhanó a kedve,
imádság jön, dal vagy elmélkedés,
elhangzó szólamok, elfeledett nyelv -

Ha nem hagyott is el: messze van Isten.

Messze vagy, Isten.

Vers fölé hajolva kereslek.

Egyed Emese: Térdre

Adtál erőt is, nem hagysz cserben
segítesz lépnem, továbbmennem.
Nem vagy hiába, önmagadnak.
Elpusztul, akit veszni hagynak.

Emlékszem tenger homokjára,
semmibe veszett óhazára,
emlékszem szárnyas álmainkra,
formátlan lélekjavainkra.

Te jó közel vagy, de a dolgok
felé rossz grádicson bolyongok!
Megtelt a világod lépcsőkkel,
könyörtelen emelkedőkkel.

Nem pihenni küldtél a földre,
síkon sétálni örömödre;
hajolj le hozzám, hogy erős legyek.

Tegnap felmentem, ma is felmegyek.

Egyed Emese: Memoriale

mert nem kérdezted, hogy vagyok,
hogy megy sorom az erdőn innen,
merre fordulnak álmaim,
van-e béke, ami segítsen,
ötlet, játék, ami feloldjon
vas vizek kútjai között;

nem firtattad, mi nő a kertben,
mi fogy a polcon, mi a szívben:
kisarjadt bennem a harag,
hogy méltatlanul vártalak,
hogy elsiettem a jövendőt,
mint horgonyvetést a hajó,
hogy lombját vesztett percet erdőt
faggathatnék, de mire jó,
de mire, de kire, hová -

nem kérdezlek, te sem kérdeztél.
Elindultál karom közül,
és lám a szóvivő szél megtér,
a bú hegye egeret szül,
a bú forrása szökni próbál -

visszanéztél a fordulónál,
mire gondoltál, mire nem?

(Csönd gyűl felmagzó füveken,
kérdések kalászai érnek,
küldöm a holdat, ha eléred,
ha megérted... Vitorla vásik
jó kikötők jó fároszáig.)

Kassák Lajos: A szerelem vonzásában

A pallóra lépek hogy elérjem a hajót.
Viharzón sodródik alattam a víz
és megugatja árnyékom.
Visszanézek a földre hol összesöpörték a múltam
és szemétre vetették.
Pénzem jobb ruháim őrangyalom is odaveszett.
Elindulok hát pucéran
üres zsebekkel
lesoványodott testtel.
De rendületlenül hiszem hogy megérkezem hozzád.
Bizonyára este lesz akkor
s te ott állsz előttem
a csillagok fényében.

Magyar Költészet Napja

A Magyar Költészet Napja alkalmából, néhány szívemhez közel álló vers.

Csoóri Sándor: A harmadik nap esni kezdett a hó

Az első nap arra volt jó,
           hogy mindent elfelejtsek;
a második arra, hogy mindenre emlékezzek.
S a harmadik nap esni kezdett a hó.
          És megszületett a sejtelem,
          hogy mostmár mindig esni fog,
          homlokodtól a szádig,
          szádtól az ágyékodig,
          végig a tested hosszán,
          végig az életemen.
Havazni fog a mennyezet, a telefonkagyló,
          ha fölemelem,
az elmosódó gyerekkori ég, ha hátranézek.
Megrekedt fák és megrekedt kazlak közt is
          csak a hó kísértete kószál,
          az elsötétített földeken megül,            
          a háborús menekülőket megkoronázza.
És tudtam már, hogy nem leszek egyedül,                
elkísér ez a hóesés, ahova megyek,
leül mellém a vonatba,                                  
átkel velem a tengeren,
füstölgő autógumik s levegőtlen városok
          éjszakájában
          megszólít anyanyelvemen
          s országokat hódít nekem,
          mert országot hódítani
          te akartál
s ha már hazám se lesz, mert nem lesz erőm
          vallani róla,
bezárkózom ebbe a havazásba,
mint aki fehér inget vesz föl,
fehér inget az utolsó napon.

Kányádi Sándor: Festmény

egy lány a napsütésben

egy barna lány

kezében szál virág

egy szál sárga virág

csak áll a fényben

árnyék és háttér nélkül

áll és mosolyog

árnyék és háttér nélkül

Kányádi Sándor: Folytonosság

áldozóhely volt szentély
pogány templom később keresztény
mutatja még egy-két mohos darab
a hajdani falat

most csak hely fű fa és bokor
tenyészget csöndjében élni akar
lábod ősi ösvényre ismer
akármikor jössz itthon van az isten.

Kányádi Sándor: Majd

nyelv nélküli
nagy harang
lesz a csönd
s valaki lassan
leborít vele

Kányádi Sándor: Volna még

pedig volna még
volna még valami
mondanivalóm
a nyíló nárcisz-
mezőkről például
az alkonyi szélben
riadtan lobogó
hegyi füvekről
a hegyekről a folyókról
égről és földről
a tengerekről
az óceánok alatt
vergődő tűzhányókról
a szerelem végtelen
napéjegyenlőségeiről
amikor az idő is
ellankad mint a patak
ha szomját oltja
benne a szarvas
egyszóval kettőnk
dolgáról az emberiség
nevében volna még
talán volna még

Kányádi Sándor: Vágy

az esti folyó illatát
aratás idején
a küküllő esti illatát
aratás idején

s egy marék vizet
hogy arcom visszamosdjam

Kányádi Sándor: Prométheusz

               Latinovits Zoltánnak

nem a lánc
nem az óraműpontossággal
visszajáró sas
csőre karma

az árulás füstje fáj
a fuldoklás szégyene
miért kellett körém
gyújtanotok az erdőt

Kányádi Sándor: Noé bárkája felé

              a Nagy Imre-festmény hátára

Be kell hordanunk, hajtanunk mindent.
A szavakat is. Egyetlen szó,
egy tájszó se maradjon kint.
Semmi sem fölösleges.

Zuhoghat akár negyvenezer nap
és negyvenezer éjjel, ha egy
buboréknyi lelkiismeret-
furdalás sem követi a bárkát.

Mert leapad majd a víz.
És fölszárad majd a sár.

És akkor majd a megőrzött,
a meglévő szóból újra-
teremthetjük magát
az első búzaszemet
ha már igével élnünk
tovább nem lehet.

Eötvös József

" Az élet viharaival szemben olyan légy, mint a madár, 

amely, ha a fát kivágják alóla, nem a mélybe zuhan, hanem a magasba száll."

Kassák Lajos: A rab éneke

Hogy melletted vagyok, érzem, a végtelenben bolyongok
s nem fáj semmi és nem is vonz többé már semmi
a körön túl, melybe szerelmeddel bezártál.

Oly tiszta fehér itt minden és oly elmozdíthatatlan
mint ez a kőoszlop, amelyre rávésem neved
s azt is, hogy enyém vagy és igazán szeretlek.

Ágai Ágnes: Nők kora

Változás. Az egész élet a változás önkényesen
és törvényszerűen felosztott periódusaiból áll.
Amikor egy nő a tükör előtt ül, még reméli,
hogy csak kívülről öregszik, és a jelek eltüntethetők.
Egyszerre vadul kívánja a fiatalságot,
akár egy habos indiánert.
Falánk lesz és követelőző. A jussát akarja.
Pattanásos fiatal lány akar lenni,
keskeny csípővel, lapos mellel,
aki fél, hogy nem tud csókolózni,
és a fiú elhagyja egy bomba nőért.

Kezdeni akar, a kezdés stresszével és távlatával,
gyűlöli okos tapasztaltságát,
és a könyörtelen biológiát, amely az utakat lezárja.
Mindennap veszít valamit magából,
és mindennap gyarapszik valami újjal,
egy szőrszállal, egy szemölccsel,
egy fintorral, egy kinövéssel.
A tükörből az apja néz rá,                  
ugyanaz az arc, ugyanaz a tekintet,
vagy mint szegény jó Zsófi néni,
könnybelábadó, táskás szemekkel.
A sarkon túl az öregség vicsorít rá,
fogatlan ínyét a szesz kimarta,
téblábol s megbotlik önmagában.

H. Túri Klára: A csend lelke

Megállították az angyalok

s mint nyílt pályán mozdonyvezető

               ha pirosat kapott

áll a szívem fegyelmezetten

              alig-alig dobog

Kerülni ütközéseket meg-

              állították az angyalok

s benne a Csendnek Lelke

sok zöldre váltó indulatot

pihentet

az elszabadult

              Időben

H. Túri Klára: Angyali szóval

Üvegről lassan olvad a jég
enged a fagy és csurran a hó
mennyei fénnyel éled az Ég
s fent valahol egy angyal szól:

földön hol eddig emberek fáztak?
november múltán víg idők járnak
- szétnéz az Isten Szeme a tájon
s tér- s időkön át a lét-határon;

és álló évig elég a kegyelem
mit szertehintett még decemberben
- csak gondolt egyet karácsonykor Ő,
s gondolta: legyen jobb jövő;

hogy rosszabb legyen? - azt nem engedi!
s...a Föld év végén örömmel teli,
elpihennek mind a nemzetek,
mert világra jön a Szeretet.

H. Túri Klára: Átváltozás

lét s nemlét közt gazverte mesgyék
 s klorofiltesttel ecsetel a reggel
 atomjaira hullt korunk turista-jelével
 pointilista piktorom tekintetével
 Mindenek Ura Szent Ösvényét járom
 s kérdésekkel zaklatott magányom
belém gyanakvással festi önarcképét
érdemes-e embernek lenni
folyton folyvást harcosan szeretni
adni ki tegnap pofon vágott annak
kenyered magad mondva gondtalannak
szakadatlan megbocsátani
semmit felróni senkinek ártani
és juhar szil hárs s kőris között
kietlen sorsodon ilymód merengni

 mikor nincs miről beszélgetni
 nem vár este semmi sejtelem
 másnak világol másé a nyár
 s kilátásod sincs arra hogy kiált
 az útról valaki és int
 mehetnénk együtt is tovább
 mert hosszú az út s rá az éjszakák
 gyötrően hidegek s perzselőbb mint pokol
 tűnt ifjúságra a kora öregkor

Szil juhar hárs és kőris mellett
Mindenek Ura szent ösvényén járva
hol képzelni sem lehet mást mint embert
és háromszor szent szent szent halált
 mit Ember Fia tanított egykor
 mégis emlékezz a régi Miatyánkra
 Memento mori !- emlékezz Egy Halálra
 az Ember Fiára és m a g á n y á r a