1.
Egyedül voltam otthon, csöngettek,
és belépett a Halál.
Beszélgetni jött, ahogy szokta
– jóban vagyunk, sőt, barátok.
Szeret annyira, hogy fölényesen
el bírjuk kerülni egymás közt
barátságunk sötét foltját,
az egyenlőtlen viszonyt.
Neki erről megvan a maga
elmélete, el is mondta egyszer.
Nem volt könnyű beszélgetés, de aztán
túltettük rajta magunkat.
Így legalább nincs köztünk hazugság,
és tudunk beszélni bármi másról.
Most is, hogy bejött, és a lakás
sötétebb lett, és villanyt kellett gyújtani,
és a kávé, amivel megkínáltam,
megint csak jéggé dermedt,
inkább csak nevettünk,
hogy ezt eljátsszuk minden alkalommal,
és nálam, úgy látszik, nem fog ő már
kávét inni sohasem.
– Nem hoztam semmit a gyerekeknek – mondta.
– Talán jobb is! – vágtam rá bátran.
Nevettünk megint, és máris újra
megvolt köztünk a régi hang.
2.
– Egy idős úrtól jövök – kezdte. –
Ismerted messziről.
Nem hangsúlyozta ki a múlt időt,
a vérem mégis megfagyott, de hagyján,
hogy megfagyott a vérem,
mert egy rossz, silány kis érzés is elfogott:
hű, megint meghalt valaki!
– Ne mondd! – sajnálkoztam, de
fogalmam se volt, kiről beszél, ezért,
hogy részvétlenségemet ne vegye észre,
gyorsan hozzátettem viccesen:
– Na várjál, előbb tisztázzuk: én
haltam meg, vagy ő?
– Ő hát, te hülye! – válaszolta, –
hogy kérdezhetsz ilyet?
– Kicsit megnyomtad a múlt időt –
hazudtam. – Tulajdonképpen
lehettem volna én is, végül is.
– Akkor bocsáss meg, félreérthetően
fogalmaztam. Nekem kéne figyelnem,
de folyton átlépem ezt a vacak
kis határt, én se látok le már
a lábamig… Szóval nyugodj meg,
ő halt meg, sőt, a végén már
ő hívott meg magához engem,
mert nem bírta már a szenvedést,
nagyon beteg volt. A neve idegen,
és nem fog sokat mondani neked,
az utolsó náci volt, na,
ez a lényeg, bizony,
így telik az idő!
– Na erre nem számítottam! –
válaszoltam, és ez őszinte volt.
3.
És azonnal gyanakodni kezdtem,
ahogy egy ilyen kényes témánál
óhatatlan.
– De hogyhogy éppen hozzám
jöttél tőle? Semmi közöm hozzá!
Vagy mondott rólam valaki valamit?
Vállat vont. – Gondoltam,
érdekelni fog. – Ja, persze, hogyne! –
nyugodtam meg kicsit. – De mondd, és
az biztos, hogy ő volt az utolsó?
Nem lehet, hogy még mindig él
egy reszkető vénség valahol délen,
egy montevideói öregek otthonában,
százéves elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen?
Itt el is akadtam, de ő válaszolt.
– Nem, nem él még egy, valahol délen,
reszkető vénség egy montevideói
öregek otthonában, százéves
elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen.
És csúfolkodva tette hozzá:
– De, mint tudjuk, mindig él még egy
valahol délen, reszkető vénség
egy montevideói öregek otthonában,
százéves elmúlt, de meghalni
egyszerűen képtelen.
4.
– Egy furcsa kérdést szeretnék
feltenni neked – folytatta
rövid csend után. – De tényleg
nagyon furcsa lesz, lehet, hogy
ki fogsz belőlem ábrándulni.
(Mosolygott, mosolyogtam én is,
pedig ki nem állom, ha így viccelődik.)
Mi a különbség közte és
mondjuk teközted? Tudom, hogy létezik,
de nem tudom, mi az. Várjál,
kérdezem egyszerűbben: mi a különbség
gyilkos és áldozat között,
hát nem együtt érnek valamit?
Meg vagy lepve, mi? Azt hitted,
ha valakinek illene tudni,
az éppen én vagyok. Hát bizony,
nem tudom. Erkölcsi érzékem nulla,
anélkül dolgozom.
5.
– De úgy látom – folytatta rögtön –, hogy
magyarázattal tartozom. Én már
ott voltam a legelső halottnál. Ezt tudod.
Bólintottam.
– Tapasztalatlan voltam, hiszen
emberhalottat addig
nem látott senki, én se,
ezért még jó sokáig
meg voltam győződve, hogy az,
ami Ábellel történt,
úgy volt természetes.
Később aztán gondolkodóba estem,
mert ott voltam persze máig
minden alkalommal, és bizony
igencsak sok szelíd elalvást
láttam később, többet talán, mint
ahány szörnyűségeset, sőt,
Ádám és Éva pusztulása elméletben
előbb is volt kész, mint Ábelé,
de mindent összevetve én azért
mégiscsak egy gyilkosságról
kaptam a nevem.
6.
– Apropó a nevem… szóljál,
ha irtózol tőle, jó?
(Nem a nevedtől irtózom,
hanem tőled, gondoltam,
de nem mondtam ki persze.
Ilyet az ember az ellenségének
se mond. És közben zavart,
hogy nem jut eszembe semmi,
pedig most le kéne kötnöm,
szórakoztatnom kéne,
ne menjen még tovább. Kutya
kötelességem lenne húzni az időt.)
7.
– Tudod, az az érzésem néha –
folytatta –, hogy az én munkám
szinte fölösleges. Pedig jókedvemben
szinte mindenhatónak
képzelem magam. Munka közben
régi slágereket dúdolok, sőt,
gondolkodom a világ folyásán.
A történelem az élet tanítómestere,
dúdolom, a történelemé pedig az élet,
melyik volt előbb: a tyúk vagy a tojás,
és a végére vajon melyikük marad?
És a nagy háború, ötvenmillió halott
távolabbról nézve már csak két
késő keresztény szekta vitája,
később még az se lesz –
kérdezz ma meg tíz embert: ki
ölte meg Káint? Öt nem is hallott róla,
két díszpinty meg rávágja: Ábel.
Nevetett.
– Szóval nekem jóformán semmi dolgom.
Úgy érzem, mintha ez az egy szem
Káin meg ez az egy birka Ábel
tenné a dolgát vég nélkül,
értelmetlenül. Jókedvemben
ilyesmiken töröm a fejem. Ha lenne
tehetségem hozzá, biztos
megírnám ezt az egészet egyszer –
tette hozzá félig szégyenlősen,
félig fanyarul. – De látod,
már megint csak rólam beszélünk.
Te nagyon hallgatsz. Veled mi van?
8.
– Az a helyzet, hogy félek – folytatta
kelletlen csend után. – Maholnap
száz éve forgatom a fejemben
ezeket a ti dédelgetett
kedvenceiteket, a nácikat…
tudom, mit akarsz mondani,
hallgass végig légy szíves! Nem értem,
mi ez a rajongás bennetek. Én nem
látok bennük se jót, se rosszat,
de ha ők a Rosszak, így, nagybetűvel,
akkor mit szerettek ti bennük ennyire?
– A nácikban? – kérdeztem döbbenten. – Mi?
Bennük? Már a kérdést se értem!
(Pedig értettem bizony.)
– Szerintem érted – vonta meg a vállát –,
de ha akarod, mondhatjuk
hálának is. Mintha elintéztek volna
valamit helytettetek. Vagy tévedek?
– Először is: kik azok a ti? – próbáltam
egy kis időt nyerni. – Mi, emberek?
– Hát persze – válaszolta. – Tudtam,
hogy tudod. Én őszintén bevallom,
eddig alábecsültelek titeket.
Sokáig néztem rátok úgy,
mint egy csapat majomra,
akik ott lökdösődnek mindig
valami tűz körül, amit
nem is ők gyújtottak, és úgyis
magától alszik ki a végén.
De ez a tűz szét lett rugdosva,
el lett taposva, hogy
költőien fejezzem ki magam, és
kiderült, hogy drága az emberélet…
Te mondd: nem estetek ti át
a ló túloldalára?
Véletlenségből nem az öröklét
lett újabban a célotok?
– Csak nem a haláltól félsz? –
kérdeztem elhűlve, és
elnyomtam egy vigyort.
– Mért csodálkozol? Talán igen.
9.
– Hát te bolond vagy! – bátorodtam fel.
(Jólesett, hogy szidhatom, és mégis
szóhoz jut végre egész szolgalelkem.)
– Te félsz a haláltól? Te?!
Ép vagy és egészséges! Erőd teljében!
Ennyi dolgod nem volt még soha!
Ami meg a jövődet illeti, hát
én nem is szívesen gondolok bele,
hogy mi lesz itt nemsokára,
mert úgy felejtünk, mintha
fizetnének érte, és szép csendben
szörnyű idők közelednek.
Ha csak a saját memóriámra
gondolok: hetekre, hónapokra képes
vagyok elfelejteni, hogy tulajdonképpen
mi lakik bennem… Te félsz?
Mit mondjak én? – fejeztem be
szinte lelkesen.
10.
Ideges lett és dühös. Hazug
prófétálásom felháborította.
– Hagyjál már békén a nácikkal! –
mordult rám. – Állandóan
velük jössz elő! Nem róluk van szó,
hanem rólatok! Hogy velem mi lesz,
azzal meg ne törődj, azt majd
megoldom én!
Felcsattant, szinte rikácsolt.
– De ez?! Ez állat! Állat! Ettől
meg kell szabadulnotok! Ez állat,
és akármit csináltok vele,
állat volt, és állat is marad!
Adhattok neki pénzt,
írhattok róla regényt,
beleszerethettek,
belétek szerethet,
akkor is állat, és az is marad!
Éheztessétek, etessétek,
vetkőztessétek, öltöztessétek,
tagadjátok le neki, micsoda,
csináljatok akármit vele,
csak egy kicsit nézzetek félre,
saját lelketekbe vagy a végtelen égre,
az állat kibújik belőle újra:
a keze véres, a pofája rémült,
veszélyt szimatol az orra,
ő maga félelemszagot áraszt –
állat volt, és állat is marad!
Ha valaki, akkor én ismerem,
végigpróbáltam vele
mindent az égvilágon,
de csak annyit fogott fel az égvilágból,
hogy ő halandó. És mint
a rosszul meglőtt állat,
úgy él azóta. Szenved.
Szabaduljatok meg tőle, és
szabadítsátok meg magától!
Irtsátok ki, végezzetek vele! Ne
hagyjátok félbe, amit elkezdtetek!
Magatoknak tartoztok ennyivel –
fejezte be a Halál.
11.
Miután elment, csak ültem
gyávaságomban egyedül.
Jó félóra telt el, mire
a szekrény alól előbújt az élet
egész kisbetűs testében remegve, és
óvatosan visszamászott belém.
– Hát azért mondhattál volna
egy nemet neki – jegyezte meg
óvatosan, de tovább nem
feszítette a húrt – érezte, nincs
túl sok egymás szemére
hányni valónk. Munkához látott inkább.
Megborzongatott, megnevettetett.
A fejemet is megcsóválta párszor.
Kiszellőztettetett velem.
Hazahozta a családomat.
Hazudtatott nekik, meséltetett
velük nekem, szép álmokat
kívántatott velem.
Ébren tartott, az erkélyre állított, egy
majdnem kitelt holdat tett elém,
és azt nézette velem, hiába. De
végül aztán macskát küldött
az udvarra, és a zúzott kavics
megbocsátón csikorgott
a súlyos léptek alatt.
