A mű első szavaiban
a szerzőnő megállapítja, hogy kicsi a Föld,
az ég viszont a túlzásig hatalmas,
csillag pedig, idézem: „több van, mint kellene".
Az ég leírásában némi tanácstalanság érezhető,
a szerzőnő elvész a szörnyű határtalanságban,
megindítja, hogy sok a halott bolygó
és (kevéssé egzakt) elméjében hamarosan
elkezd megszületni a kérdés,
hogy nem vagyunk-e egyedül mégis
a nap alatt, a világ összes napjai alatt?
A valószínűségszámítások ellenére!
És a ma elterjedt vélemény ellenére!
A cáfolhatatlan bizonyítékok dacára, amelyek
bármely nap a kezünkbe kerülhetnek! Ó, a költészet.
Látnoknőnk közben visszatér a Földre,
a bolygóra, mely tán „tanúk nélkül forog",
s az egyetlen „Science fiction, melyre a kozmosz képes".
Pascal kétségbeesése (1623-1662, a mi jegyzetünk)
szerzőnőnk szerint vetélytárs nélküli
minden Andromédán és Cassiopeián.
A kizárólagosság naggyá tesz s kötelez,
felmerül tehát a kérdés, hogy éljünk et caetera,
mivelhogy „az űr ezt nem oldja meg helyettünk".
„Istenem, kiált az ember Önmagához,
könyörülj rajtam, világosíts meg"...
A szerzőnőt aggasztja, hogy az életet úgy tékozoljuk,
mintha kimeríthetetlen készletünk volna belőle.
A háborúk, melyeket - szerény véleménye szerint —
mindig mind a két ellenfél elveszít.
Embernek ember fölötti „uraskodása" (sic!)
A művön átdereng a morális célzat.
Kevésbé naiv toll alatt, meglehet, felragyogna.
Mit tehetünk. Az eleve kockázatos tétel
(hogy nem vagyunk-e egyedül mégis
a nap alatt, a világ összes napjai alatt)
és kifejtése keresetlen modorban
(fennkölt és köznapi szavakat váltogatva)
oda vezet, hogy nem hisz benne senki?
Senki, az biztos. És éppen ez az.
Csordás Gábor fordítása
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése