te, álomtalan,
bogárzó szemű asszony,
te, szépfekvésű, hullámos délvidék.
Nagy melledig bármikor keresztüllátok
az éjszakákon.
Ez hát a testi szerelem, a poklokba
sodró paráznaság – csárogták volna régen
vaspapok s kemény szüzek.
Ez, ez! – bólogatok utólag én is,
most amikor a júniusi erdő testszagában
combhajlatodét érzem.
Frontra induló, konok katonákat
temettek annyi hajba,
annyi utolsó éjszakába,
amennyibe te engem betakartál –
Lehet, hogy azt gondoltad rólam: katona vagyok én is
és golyóálló öleléseid megvédenek.
Nem lettél gyűrűs jegyesem soha,
se bárdolt szekrényemen birsalma-emlék –
az októberi esők
mégis veled tudták kisírni magukat igazán.
Olyanok voltak hosszú átázott délutánjaid,
mint amikor Párizsban magának zongorázott Chopin.
Megnyíló, duzzadt szád úgy tárta ki előttem
tested, ahogy egy hírhedt menekülő előtt
álcázott ajtót nyitnak:
zúdult velem beléd napfény és
fekete, éji szeder. A világ tűzmagja
voltam, ha benned voltam.
Csupa remegés, csupa hajlékony mosoly
most is ez a nyáreleji erdő
sétáló emlékedtől.
Látlak: megállsz, leülsz egy kőre.
Megfeszült, szép emlőd az egész égboltot kihívja
s kinyíló szád íze édes szeder a számban.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése