2016. augusztus 30., kedd

Sebestény-Jáger Orsolya: Virradat

Fűzfákon át sír a szél,
megannyi emlék-ablakot nyitott.
Göcsörtös évek erezetén
buknak át korhadt csónakok.

Lucskos ez az est.
Még nem adtam át Neked.
Kóbor kutyát játszik a múlt,
hogy énem belülről eméssze meg.

Jó lenne megnyugodni már, magamba kuporodva,
csak csobbanna át az éj e vénséges habokba,
csak hallanám hangod: „Ne félj” -
 mert a mindenségnek hangja van.
Őt hallom átlényegülve,
 s hallottam egykor – még alaktalan.

Már fölfelé nyújtózom, mint szél tépte fűzfa ágak,
így nyúlnék mohón és fogvacogva
e védtelen éjben utánad.

Virrad már. Távlatokat áttörve érkezel.
A hullámok mind elsimulnak békéd fényeivel

s míg sírok, mint egy gyermek,
Te engeded megint
látni a mindenségen át a Mennybolt színeit.



2016. augusztus 29., hétfő

Jász Attila: (el)

Amikor annyira kellett volna,
hogy itt legyél és szeress, és
amikor olyan nehéz velem,
fogd a kezem, simogasd fáradt
fakéreghomlokom, amikor nagyon
fel vagyok indulva, hogy

ez nem mehet így tovább, pedig
belehalnék, ha csak egy percig
is lélegzésed gondolata nélkül
kellene élnem, de ím, itt a perc,
épp előttem múlik, és távozik,
nélküled is, veled együtt, el.

Szabó Lőrinc: Titkos párbeszéd
















S ha ígérném, hogy ma odamegyek?
- Számolni kezdeném a perceket.
Örülnél? Hogy örülnél? Mennyire?
- Ha szeretsz, szíved megszakad bele.
S ha mégse lehet, ha nem leszek ott?
- Füst s láng bennem is együtt kavarog.
Képzeld: máris zörgetem bokrodat!
- Nem mozdulok, el ne riasszalak!
Szép az a lugas, az a friss gyep-ágy?
- Nap! Zöld árny! Tücskök! Ezüst éjszakák!
Mit mond majd az első tekinteted?
- Hogy eddig, csak hazudni mert neked.
Szegény fiú, féltél tőlem, ugye?
- Félelmes az isten igézete!
Utad leszek tőle a föld fele.
- Az vagy, ígéret, minden gyönyöré!
Várj! Ma! Talán! Én sem tudom, mi lesz ...
- Még a boldogság is rettenetes!

Ne ítélkezzünk

Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek. (Mt 7,1)

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele: – Milyenek itt az emberek? – tudakolta. – Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs. – Athéni vagyok. – És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg. – Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan. – Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg. A vándor búsan folytatta útját.

Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek. – Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
– Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs. A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.

A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg: – Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy! Az öreg bölcs mosolyogva csillapította: – Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

(Számomra ismeretlen szerző)

2016. augusztus 28., vasárnap

Heltai Jenő: Levél



... Ha el akarna néha jönni hozzám,
Kicsi szobámat szépen rendbe hoznám,
Ha nem is hozhatnám le az eget,
De beszereznék néhány szőnyeget.

A pamlagon, hol álmodozni szoktam,
A sok lyukat megfoldanám titokban,
Rozoga, tintás asztalomon itt
Elhinteném kedves virágait.

Parancsait komorna-módra lesve,
Főznék teát, mikor leszáll az este.
S amire nem volt példa soha még:
Szenet hozatnék és befűtenék.

Az óra járna és a lámpa égne,
S azt mondanám, ha menni készül: "még ne..."
Suttogva kelne ajkamról a szó,
Hogy élni édes és szeretni jó.

Sebestény-Jáger Orsolya: Filemon és Baucis










Ránk szőtt évek fátyola lobban,
ha válladra hajtom a fejem,
pókháló finom ráncaink gyolcsát
tépi szét bennünk e múlatlan szerelem.

Lásd, Filemon és Baucis lettünk
egymásba fonódunk: mint fatörzzsel az ág,
míg víztükör felett, távoli partokon
álmodik bennünk a fiatalság...


Gáspár Aladár: Várakozás












Micsoda csend
és milyen idegenség
szorong
e szobává szűkült térben,
ebben
a falak közé zárt,
sanyarú sötétben.
Csak egy ajtón át
dereng be résnyi fény,
mely szegényes asztalt
rajzol középre,
meg egy megbillent széket
arctalan alakkal.

„Van”, ahogy tán „volt” is
eszmélése óta…
Vár hitetlenül
kóbor vigaszhozókra.

Mészáros Ferenc: Zsoltár az örök nőhöz












Kútszemed időtlen mélységéből
Visszacsillannak az évek és a pillanat,
Amikor megnyílt az óvó fészek,
S jöttél a világra fénynek...

Nem azért fakadt e dal,
Hogy számláljon évet, hónapot,
Ez csak egy merengő sóhaj,
Mely áldja az Istent, hogy adott!

És áldja az Asszonyt, akiből nyíltál,
Mint egy virág a kikeletben,
Küldte a méhéből fények titkát
Örök hitet a szerelemben.

És áldom a forrást szemed mélyén,
Ahol a fényed időtlen csillan,
Ölellek makacs, önző szívvel,
Fürödnék Benned holtomiglan!

2016. augusztus 27., szombat

Sebestény-Jáger Orsolya: Metamorfózis












Ennem adtál. Falatnyi ízed nem felejtem el,
bár rejtőzködve jössz, mint bort rejt hűs kehely.

Újra átemelsz fáradt, nehéz folyók fölött,
hogy porszemmé őrlődnek a kőkemény rögök,

lázas lépteim alatt, mintha szállanék
egy végtelen tenyéren szappanból buborék.

S mert ennem adtál – érzem lélegzetem.
Már elszunnyad szívemben társam: a gyötrelem.

Több vagy mindennél – titkod elkísér -
a végérvényes íz vagy: óbor és kenyér.

Sebestény-Jáger Orsolya: Bábel tornya

(1Móz 11)

Úgy vittünk oda minden követ,
mint kincset visz mind az álmodó,
hogy szerezzünk magunknak hírnevet,
mely határtalan és el nem fogyó.
Magunkkal vittük csöndjeink,
a szótlan és konok némaságot,
mely nem kérdez, nem kér
csak magasba tör  –
tükrében látom a kettétört világot.

Urunk bocsásd meg hallgatásunk,
hogy hallgattunk ott, hol nyílt volna a szánk
és egymás szavába vágva beszéltünk,
hol a csöndben Te szóltál volna hozzánk.

Hans-Guido Klinkner: A csend dala



 Az idő zajában
hol hallhatod
kotta és
szöveg nélkül
a csend dalát?
Magányos úton,
roppanó hóban,
két lépés között
befelé hallgatózva:
egy fuvallatban
szívdobbanásod
és lélegzeted
játszanak neked
egy dallamot.

Bayer Béla fordítása

Csoóri Sándor: Búcsúvers

Te távolodsz?
Vagy én távolodom?
Futnak a vonatok észak felé és dél felé
s erdők nyomulnak közénk,
szigorú vadvizek.
A tanyák fölött hosszan köröz,
levegőt sarabol egy vércse,
mintha a veled összekötő
hajszáldrótokat kaszabolná.

Voltál valaha valakim,
voltam én is világjáró árnyékod neked,
most egy röghözkötött, csonka szélmalom
árnyéka lehetnék csak a perjefűben.

Fürjek, fácánok futkorásznak
közel a töltés mellett,
ezüstnyárfa levele remeg -
Látsz-e még valahol szikrázó, zöld levélfényt,
mely szökésemben is utolérhet?
Látsz-e sást, szitakötőt s gyászoló kutyát
az én szememmel?

Múltadnak múltja leszek,
búcsúzó világtűz
e kiüresedő délutánon.

Ha nem kifosztott testtel halnék meg én is,
talán bűnösnek érezném magam
megrabolt életedért,
de így csak lesütöm szemem
és szökevény homlokomat a szélbe tartom.

Amit elveszek tőled,
visszaadom most gyorsan
árokpartnak és fasoroknak,
vissza az elmaradó nyári síkságoknak: ragyogjanak.
Legyen határtalan újra, amit kezdetben
annak hittünk,
legyen határtalan, de most már nélkülem.

2016. augusztus 25., csütörtök

Mezey Katalin: Új este ez, mindenben új












Meghalt, aki semmit sem értett,
a test, akit mindenben gátolt,
nyűgeitől megszabadult és
most már tud mindent magától.

Tud mindent rólunk is, hiszen
már minden tudás része lett,
nem akadályozza az öregkor,
meszes vér, dermedt ízület.

***

Kilépett a közös időből.
A közös szálat elszakítva,
magunkra hagyott a világgal,
amelynek maga volt a nyitja.

A kapuja volt. Most bezárult,
mi itt vagyunk, ő odaát.
Kevés vagy sok ami elválaszt?
Mint a tükör. Két oldalát

elválasztja az, ami látszik,
attól, ami a kép mögött van:
az egyik van és látható,
a másik van, és láthatatlan.

A gyermekivé fogyott test csak
alabástrom szobra annak
- ahogy előbb még ő feküdt itt -
a legutolsó mozdulatnak.

***

És már többé nem szorul ránk,
tőlünk semmi sem kell neki,
legföljebb az imádságunk,
ami még utolérheti.

Míg minket utolér az este,
az első este nélküle.
Új este ez, mindenben új.
Nem tudjuk, mit kezdünk vele.

Milosava Mijovic: A madár felismerése










A hangjukról ismerem fel a madarakat
Tudni akartam hol van a fészkük
Mikor kelnek ki a fiókák
Mikor repülnek el
Hogyan
Felfelé vagy oldalra
Semmi más nem érdekelt
Tényleg
Nem avatkoztam be a madarak életébe

Ahogyan telik az idő
A röptükből ismerem fel a madarakat
És szeretem amikor a messzeség magába öleli őket

Dabi István ford.

2016. augusztus 24., szerda

Tornay András: Így akarok élni - így akarok halni



megmosva 
megtisztulva 
megbocsátva 
megtalálva 
újrakezdve 
felfedezve 
tenyeredben 
jól elrejtve


Jytte Stauner: Gondoltál rá?

Soha sincs időd
                a szerelemre
                hogy törődj önmagaddal
                egy kis pihenésre
                lelki nyugalomra
                mindenféle jóra
                hogy önmagad légy
Ez azért van mert
                nem tudsz semmit
                nem akarsz semmi
                elfelejtettél mosolyogni
                magadba zárkóztál
                divatban van a stressz
                belehalsz az unalomba

Dabi István ford.




Bella István: Emlékeim

Emlékeim lassan akár a hó

Nem ismerem emlékeimet
emlékeim elfelejtenek engem

Nem ismerem már a növények nevét
elfelejtenek engem

A virágok fák nevét sem ismerem
elfelejtenek engem

Fák-fák
virág-virágok
kő-kövek

De én én akarok maradni
De én egyetlen egy akarok maradni

Idő Griffmadáridő vaskarmaiddal
erősen tarts

El ne zuhanjak

2016. augusztus 23., kedd

Falcsik Mari: Novemberi napfény



 a fény a vízen úgy ragyog
most oly valószerűtlen
nem is biztos hogy meghalok
tátognak ingerülten
halálról szóló kis dalok
munkál az égi katlan
repedt burokban új magot
dajkál az áradatban
faágon csöpp bimbó gagyog
ma nem megfoghatatlan
hogy élek létezem vagyok
pörög még fürge orsó
még sokáig maradhatok
s bár ez volt tán utolsó
engedékeny meleg napunk
még fénybe burkolódzó
áldott időben vígadunk -
de mert a késő kis rügyek
sorjában elvetélnek
utánavágnak vad szelek
az induló levélnek
lassan szállást kell rakni már
az ismeretlen télnek

Falcsik Mari: Keresetlenül

most ilyen korszak van ez már a harctér
nincs nyegle smúzolás nincs antik arcél
most már kisírom semmi nem riaszt el
hogy én szeretlek légy te bárhogy ezzel
a Föld is lakható hely lett miattad
épp csak nem veled - te aztán megadtad
ez van s hogy mennyi tartást várhatsz tőlem
nem tudom: erőm szivárog belőlem
de oly rég tartom ezt a mérlegformát
kezemmel egybeforrt az égő korlát
így te csak nyugodtan értékeld másképp
nem estem még le s nem húzódtam hátrébb
bár mint az öngyilkos cseléd a gangról
hozzád ki mernék lépni önmagamból

Falcsik Mari: Mi lesz a szexszel?

lesz-e megnyugvás enyhülő fátum lesz-e
lesz-e ház terasz vörösbor naplemente
nagy társaságban békülékeny este
szelíden száll-e hangoktól zsongó kertre
hol a vénülő kerti székek
hátát reccsentve feszítő vendégek
emlék könnyű füstjét fújják a tinta égre
s lesz-e majd csönd ha elszéledtek végre
és mi ketten megint magunk maradtunk
lesz-e széles mély csönd amint kezedre lassan ráteszem kezem
szélesebb mint a víz és mélyebb mint a tágas völgy alattunk
mikor testedhez ismét megérkezem
s lesz-e még ágy mi nem csikorgó tagjainkat gyötri
de benne testünk ringása könnyeden lebeg
meglesz-e még az íves szép vonal a csípő fölötti
amivel most ajándékozom meg kezed –
ha végképp öregség kútjába estünk
alabástrom elefántcsont vagy sárga márvány lesz testünk
mit látunk majd az ágyban izzadtan egymásra lesve
vajon miféle anyagból van két szép öreg szerelmes ember teste


Böszörményi Zoltán: Szürke nyári ég

Hozzád igyekszem, vállat vonva, fenn        
a szürke ég oldja bennem énekét.
(Mit ígér, ki naponta jajongva kel,
s ajtót nyit az éjre, mintha értenék.)

Kedvelt szavaimban magamban viszlek,
tervezek veled nyarat, új ölelést,
selymek ragyognak, a fény is felszisszen,
ha szomjas ajkam lángoló ölbe ért.

Esik. Lábadozik a szomorúság,
a félelem törékeny ágára ül,
szívemben elhervad a szó, ború szánt,
miért maradtam ily árván, egyedül?
     
        Míg igyekszem, szavak futnak énelém,
        szürke ég oldja bennem énekét.

2016. augusztus 19., péntek

Boda Magdolna: Regény



Csukott könyvből
széthulló lapok,
s, a könyvjelzőnél
újra és újra elakadok: ez
megint egy rólad szóló gondolat,
a mai első,
az örökké ismétlődő.
Szeretlek.
Ez az egyetlen szó
az első mondat.
Még mindig csak
itt tartok.
Nyitogatom, csukogatom,
így telik el a nap,
mint nappali éjszaka:
nappal-is-rólad-álmodó.
Az első korty kávéba
belesivít az induló troli,
hangtalan puffanással
lehull egy pipacs piros
szirma,
aztán lehull a csönd pirosa,
és csönd újra.
Így borul rám a délután
az asztalon
még mindig csukott
a könyv,
s lap-napjaim
álomvilágában,
szép
hasonlatot találok ki, és
kezemmel kapálódzom
egy metaforába,
hogy segíts ki a
valóság túlsó, tilos partjára.
A könyvjelzőm csak vándorol
mindig csak egy lappal tovább
érzékelteti a múló időt
a történet haladását.
Pedig nem!
Minden csak áll.
Az idő,
a tér és a teret kitöltendő
mozgás;
hiányzol
mondom:
hi-ány-zol.
Talán érted,
amit mondok.
Ha mégis igen,
majd megjössz,
kiszállsz a kocsiból,
napszemüveg lesz rajtad,
kezedben ölelés.
Este pedig kinyitod
a könyved
és betűről betűre
végigolvasol.
Nem is érdekes,
csak egy unalmas regény,
becsukhatod, mert:
szeretlek
lesz az utolsó mondat is.

Boda Magdolna: (csönded vagyok)

dalod és táncod lennék
reggeli zöld-arany
kisszoknyában elsuhanó
téged üdvözlő tánc
mezítelen karral
és szívvel
ágyadba virágot hajító
s lennék én
déli polkád
vörösen lobbanó
mosoly mögül
felcsillanó
csókod
is lennék
és este
lennék neked a
szikrázó sejtelem
pergő vágy
aranypénzes sárga ruhám
fekete tüll lobogó selyem
bokámon holdfény
csípőmön kezed
szoknyám ráncából szerelem hull
eléd öledbe köréd szerteszét
lennék dalod és táncod

de csak éjféli csönd vagyok
és az éjféli csöndedben telis tele kétség





2016. augusztus 18., csütörtök

Takács Zsuzsa: Egy ismeretlen, ballonkabátos férfi jön











Egy ismeretlen, ballonkabátos férfi jön
velem szemben a kihalt, éjszakai utcán
és mosolyog. Ő az tehát, akit szeretek.

Teljes holdfogyatkozás volt tegnap.
Egy hályogborította szem nézte
a szennyes várost és benne minket

egy ablakon át, ahol vele szemben ültem.
Egy társaságban voltunk vagy másfél
óra hosszat és véletlenül magammal

hoztam a kesztyűjét. Az ismeretlen
férfi mosolyogva jön a kihalt utcán.
Elege lett a holdnak a homályból.

Takács Zsuzsa: Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában

Rájöttem, hogy félek a csöndtől mostanában.
Ha csönd, bármikor az eszembe juthatsz,
és hogy számolok el sugárzó homlokú,

lobogó hajú, türelmetlen énemnek
a rólad való szégyenletes lemondással?
Ezért tehát a zene és a beszélgetés másokkal éjjel egyig.

Mért nem hív föl, mért nem beszél meg
találkozót veled, mért nem sürget, mért nem
ébreszt erőszakos, fülsiketítő csöngetéssel?

Lepusztult városában sötét táblákat
olvas a szennyezett levegő. Veszélyesek neki
nélküled az utcák képzeletben is.

Boda Magdolna: (ennyi a különbség)

Mióta elmentél,
úgy,
pontosan úgy tartom a kezem,
mintha tarkódat tartanám.
Mindenki azt hiszi bolond vagyok,
én pedig tudom.
Ennyi a különbség.


Boda Magdolna: (boldog idők)

Azon a reggelen a nap
visszaesett a felhők zsebébe
minden csendes lett és szürke
egy csíkos házú csiga
himbálódzott a fűszálon
és a mágus csak
ült a kopaszágú fa alatt
azt mondta igen
aztán hogy nem
ő volt az egyetlen aki
nem kérdezett azon a
reggelen
mikor mindenki más igen
s amikor ősz
volt vagy tél
és a nap visszaesett
a felhők zsebébe.

Eli Stephenson: Egy szó

Egy szó
és a félelem
Egy gesztus
és a félelem
Egy nevetés
és a félelem
Egy feledés                        
egy tekintet
egy csók
egy tánc
egy dal
A mozdulatok
az ölelkezések
a balettek
a test... a szív végtelensége
és a Félelem
A Félelem
ami gyermekkorunk óta
Belénk ivódott
és mivel félünk
mindig Készen
állunk
lerombolni magunkban
a Csodálatos árnyékát.

Dabi István ford.

László Noémi: Hangok a szomszéd szobából

Miért nem gondolsz rá soha.
Csak élsz, és nem törődsz vele.
Jössz-mész, ezt-azt elolvasol
és eregeted az időt
emlékeid közt nagy hajót,
a szél zúg hozzá altatót
és szemhunyásra sincs erőd
miközben nem nyugszol sehol
miközben mély álomba hullsz
váratlanul egy árva percen
s nem engeded, hogy földre ejtsen
a látás, és nem boldogulsz
a szíveddel, mert nincs helye
e mellkasban, mely otthona.

2016. augusztus 17., szerda

Gyurkovics Tibor: Gyönyörű











De gyönyörű az őszi táj
a sárga nyár is égre száll
feltündököl a láthatár
gyönyörű őszi táj

A felhő csupa buborék
közötte vékony kék az ég
a szél kiáltja szerteszét:
ne még ne még!

Kiröpül az egész határ
– de gyönyörű az őszi ég –
a szél süvítne még: ne még!
amit gyűjtött a sárga nyár
a szél süvítve vitte szét
soha nem adja vissza már
ez a gyönyörű őszi ég
amit röpít a kék határ
soha nem adja vissza már
se ősz se tél se ősz se nyár!

Baranyi Ferenc: Küszöbön









Akihez soha nem futott nő
karját kitáró repeséssel,
az még soha nem érkezett meg,
csak megjött mint az álom éjjel;
akihez nem szaladt, ki várt rá,
amikor a küszöbön feltűnt -
nem érzi, hogy nincs egyedül, csak
azt érzi, hogy magánya megszűnt.
.... Repültél hozzám s felborultak
a székek szinte körülötted,
a tárgyak józan sorfalát szép
suhanásoddal szétsöpörted,
jöttem, dobolt a lázas expressz,
a szívverésem nem kevésbé,
s elémfutásoddal avattad
betoppanásom érkezéssé,
jöttem száz mérföldön keresztül,
de az a két vagy három méter
- amit utamból visszaadtál -
mérföldek ezreivel ért fel,
az a táv, az a semmi - pálya
amivel megröviditetted
utam hozzád, az méri hosszát
lemérhetetlen közelednek

Nadányi Zoltán: Két szemed szeretett legtovább

A két szemed szeretett legtovább.
Be furcsa szerelem.
A szád már néma volt, de a szemed,
az még beszélt velem.

A kezed már hideg volt, jéghideg,
nem is adtál kezet,
de a szemed még megsimogatott,
nálam feledkezett.

És lándzsákat tűztél magad köré
hideg testőrökül,
de a szemed még rámleselkedett
a zord lándzsák mögül.

És ellebegtél és csak a hegyes
lándzsák maradtak ott,
de a szemed mégegyszer visszanézett
és mindent megadott.

A két szemed szeretett legtovább,
még mostan is szeret.
Még éjszakánkint zöldes csillaga
kigyúl ágyam felett.

2016. augusztus 15., hétfő

Rudyard Kipling: Ha

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlöltségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,

ha álmodol s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol; s becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van, összetörve,
silány anyagból építsék azok,

ha mind amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz,
és szíved is, mely nem hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: "Kitartani",

ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked, s te futsz vígan,
tiéd a Föld és minden, ami rajta,
és - ami több -; ember leszel, fiam.

Kosztolányi Dezső fordítása

Kassák Lajos: Megállt az óra








E dalt még neked szánom de nem hízelgő ajándékul
hanem hogy láthattam szemed fogad tíz gyöngyház körmöd
s hogy azokban a pokolszülte feketevörös órákban
nem öltél meg engem és én nem gyilkoltalak meg téged.

Bezárom az ajtót s a falról leakasztom a tükröt.

Papíromon fekete tintafolt. Ez az éjszaka.
A sűrű csöndben volt szeretőim szemei ragyognak.

Bögözi Kádár János: Didereg...

 Didereg a számban a szó,
amíg mások ünnepelnek.
Fehér vagyok, akár a hó,
elevenen eltemetnek.

Letagadnak, míg én élek,
hamis váddal befalaznak.
Hol találok menedéket? –
csak az égre nyílik ablak.

Magunk vagyunk magunk között,
elgyávít az idegenség,
pálcát törünk egymás fölött,
sandán nevet a kevélység.

Feszülőben számban a szó,
amíg mások ünnepelnek.
Forró vagyok, akár a hó,
nem hiszem, hogy eltemetnek.

2016. augusztus 11., csütörtök

Szabó Lőrinc: Melletted








Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.

Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerüségnek.

S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)

És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.

Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.

A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.

Szabó Lőrinc: Piszkosságok

Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;

s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre – mennyi tévedés! –
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.

És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.

És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;

de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi –
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.

Szabó Lőrinc: Naponta


Naponta rájönni, hogy nem vagy, és
hogy ami van is, veled tűnt, s naponta
visszavágyni a mindenbe, a voltba,
a már-semmibe, s tudni, mily kevés
volt az a minden, s hogy csak kérkedés
eget és földet elvetni miatta,
mintha agyamat vakság verte volna:
jaj, naponta nehezebb a nehéz!

Szabó Lőrinc: Téli este


 Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,

és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
s kinéz és szól: – Csak az a baj,

hogy korán kellett hazajönni!
– s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.

Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,

és háború, és védtelenség,
s mindaz, amit hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:

mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.

…Mi lesz, őzike?… A gyerek újra
tapsol: – Apu, de szép a tél! –
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.

2016. augusztus 9., kedd

Gyurkovics Tibor: Öt éve

Öt éve ülsz a nagyszobában,
a díványon öt éve ülsz,
mint egy fehér madár az ágon,
hogy attól félek, elrepülsz,

nem merek közelíteni,
nehogy tekinteted zavarjam,
és itt maradjak isteni
kínok között megint magamban.

Gyurkovics Tibor: Csak

Csak akivel együtt élünk
egy szobában egy homályban
csak az a mi feleségünk
a többi marad magában

Csak akivel együtt mosdunk
egy dézsában egy lavórban
annak átkozzuk a hátát
fennhangon vagy alattomban

Csak akivel cérnatűre
késhegynyire megy a harcunk
annak mondjuk holt szemébe:
– gyilkolni mi nem akartunk.

Makay Ida: Amikor megnémul











Akkor elborít mindent a csönd:
Mélyebb a Sarkok éjfelénél.
Kongóbb a sírboltok kövénél.
És a halottak városánál.
Csönd az agyban és csönd a szívben:
Mikor a végső szó után
elhallgat, megnémul az Isten.

Joe Vermeulen: Megértés

Kényelmesen mint lusta macska az öledben...
Már a nap kerekedett két szemedben
míg az Éj suttog annak jöttéről.

Miután elbődülnek a tehenek... rejtett ígéretek
lángjai lobbannak álnokul.
Látom, kihúny egy csillag - mielőtt a vágyamat
kifejezhetem - és megbotlom benned:
Szád két sarka elevenen elhúzódik és ferdén ott marad lábam fölött.

Tekinteted lelkem szálait rángatja
és a páncélom mintha teljesen leolvadna rólam.

Hétköznapi dobogással kétség csapkod,
hasogat és vág - míg fel nem emelem a fehér zászlót.

Megfordulsz, amint hátat akarok fordítani.
A kabátodba csavarsz.
Szorosan a melledhez ölelsz.
Szimfóniába teljesül ki bensőd ritmusa.
A legszebb zene ez, amit valaha is hallottam.

Dabi István fordítása



Bella István: Nyolc sor

A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
Fénye eltört. Bennem sötét lett.
Árnyteremtmény, azóta félek.
Napom gyűrött, éjem vetetlen.
És úgy fekszem önnön-kezemben,
ahogy lélegzetemben a lélek.

Bella István: Nyolc sor meg egy

A fényeket mindég szerettem.
Gyöngéd gyíkjai az égnek.
Egyszer egyet kezembe vettem.
De kettétört. Bennem sötét lett.
Fényteremtmény, azóta félek.
Nappalom éj, eltemetetlen.
Csak árny és árny. Egyre és egyre.
És úgy fekszem gyilok-kezemben
ahogy lélegzetében a lélek.

2016. augusztus 4., csütörtök

Kányádi Sándor: Téli alkony

Nyírfák közé zuhant a nap.
Vereslik a nyírfa kérge.
Szájuk szélét nyalogató
farkasok gyűlnek a vérre.

Szűggyel törik a nagy havat,
árnyaik a völgybe vesznek:
borzongató
arabeszkek.

Szűkölnek és vonyítanak,
s egymás irhájának esve,
széttépik a vérző napot:
üvöltve száll le az este.



Tamás Tímea: A zenélő bohóc

-részlet-

kék éjszakákon felkelek
olyankor járni tanulok
s elfelejtem amit tudtam
azt az egyetlen szólamot
s elindulok hazafelé
hol hűvösek az éjszakák
s a levegő már rég ismeri
harangok csendes dallamát
bohócsipkámat levetem
nevetős arcom elhagyom
nem dalolok nem könnyezek
piros cipőim eldobom
s varjúseregek övezte
szürkülő láthatár alatt
hazamegyek hol a füvek
éjjel szuszogva alszanak
az őrület előszobája
tudom Uram – az én szobám
egy íróasztalon lakom
egy pók minden kompániám
egy sor dallamot dúdolok
ha szívemhez ér valaki
szürke porszemek szálldosnak
s a levegő démonai
a fákon nem tanyáznak varjak
néha hazaálmodom magam
oda hol magasabb az ég
s a varjúseregnek hangja van
itt lakom mióta tudom
zenélő bohóc a nevem
s tudom máshova tartozom
s volt egy előző életem
itt élek most idefalazva
s nem járt itt Kőmíves Kelemen
ezt a nevet is vajon honnan
vajon mióta ismerem
ha süt a nap hancúroznak
kint a fákon a mókusok
néha kíváncsian néznek
s kocogtatják az ablakot
fehér sipkámat nem vethetem le
két karom nem mozdíthatom
a szám mindörökké nevetős
piros foltok az arcomon
egyetlen dallamot szólhatok
ennyit adtál nekem Uram
csilingelek is ha kérik
idegen kezek – boldogan
be vagyok zárva magamba
tán egyszer majd kiszökhetek
madár leszek vagy rókalány
s szeretem az embereket

2016. augusztus 3., szerda

Juhász Attila: Áldozás



 Ölelkezés után a
legszebb a hangod. Akkor
egymásban csendesül le
a lélegzet s a lélek.
És sejtekig szabad lesz
a két test; ismeretlen
dajkál a földmelegben
a lassú fény, s tovább ölel
a színeváltozással

Ez legtisztább fohászunk
a titkokat sugalló
ártatlan égiekhez.
Halk és nyugodt, akárcsak
a ringató öröklét.

Egymás csöndjében hallgatunk

Juhász Attila: Part és fény

Egekbe nézni –
engedni mind a könnyű
felhőt tovább, szemlélni
arcuk játékait s az
áttetsző paplanok közt
fények szeretkezését

Látatlan érkezel meg,
akár az első hűvös
nyáresti pillanat, de
úgy élsz érzékeimben,
miként az újraéledt
sejtekbe átszivárgó,
örök kavicsmeleg. S az

eszmélet mégsem keres –
megtart csupán, megőriz,
s miként kavicsban él a
zárvány, s lélegzetben
élhet tovább a lélek,
teljes valómban élsz mint
teljes valóság


Lackfi János: Emberszabás

Számonkérő

Mit mondtam neked, kisfiam, mikorra kell a
megállóba érned? Ne beszélj mellé, miben
egyeztünk meg? Tudod te azt nagyon is
pontosan! Én emlékszem, még nem hülyültem
meg, bár lehet, hogy te arra utazol,
és talán sikerül is meghülyítened hosszú távon,
de nem ma még, szóval ötre kellett volna odaérned,
ebben állapodtunk meg. És most hány óra van?
Ott a karodon, nézd csak meg, kivárom,
nekem van időm, tengernyi az időm,
amit nem mindenki mondhat el magáról.
Na látod, öt óra tizenhét, és saját bevallásod szerint
még ki sem tetted a lábad a kapun.
Vagyis megszegted az egyezséget, jól mondom?
Hogyan is számíthatnék rád legközelebb,
hogyan is számíthatnék rád valaha,
hogyan is számíthatna rád bárki, bármikor
ebben az életben vagy egy másikban akár,
ha így eljátszottad az esélyedet?
Az ilyen ember szava, kisfiam, hasonlatos
a szélbe szórt pelyvához, a forró homokra hullott
vízcsepphez, a csenevész füsthöz, amelyet szétkapdos
a szél. Tök mindegy, mivel mentegetőzöl, az ilyen ember
sehova nem ér oda, bárhol van is, sosincs ott, ahol
lennie kellene. Nincs is ott más, mint az ő hűlt helye,
egy fekete lyuk, egy nulla, egy mínusz, még annál is
kevesebb, mínusz végtelen, hát még mindig
nem szégyelled magad?


Megbocsátó


Nem baj, kincsem, tudod, hogy semmi baj nincs,
a legfontosabb, hogy ne ess kétségbe, csak te vagy
nekünk és mi itt vagyunk neked apáddal,
csak érted vagyunk, te vagy életünk egyetlen értelme,
ha nem vesznek fel arra az egyetemre,
hát felvesznek majd egy másikra, vagy kimész külföldre,
és akkor nézhet itt ez a sok okostojás,
majd verik még a fejüket a falba,
kapsz egy fincsi ösztöndíjat euróban,
ott megbecsülik a tehetséget, ha meg nem becsülik meg,
és nem kapsz, majd csak találsz valami munkát,
abból fizeted a rezsit, ha meg nem találsz,
hát azon ne múljon, angyalom, majd mi megbecsülünk apáddal,
van ám a takarékban, ha nem is egy vagyon,
ugyan mire kuporgatnánk, vigyük a sírba talán?
ha meg nem elég, most annyi kölcsönt hirdetnek a tévében,
felvesszük, de fel ám, mire?, mire?, hát a házra,
aztán szépen összetesszük a részletet a nyugdíjból,
ha meg nem bírjuk, legfeljebb eladjuk,
elköltözünk kisebbe, elmegyünk öregek otthonába,
a fennmaradó pénzzel meg majd te gazdálkodhatsz,
ó, ha láttad volna, milyen helyeken laktunk mi,
túléltük a háborút is, az ötvenes éveket,
persze nem vagyunk már fiatalok,
de épp ezért mindegy arra a hátralévő kis időre,
féllábon kiböjtöljük, majd meglátogatsz néha,
szép, okos nagyfiunk, te mindent jobban tudsz,
mire is lenne jó már az életünk,
ha nem tudjuk továbbadni,
ha nem tudjuk a tiédet megtrágyázni vele,
ne szégyenlősködj, jó szívvel adjuk,
fogadd el, kisfiam!

2016. augusztus 2., kedd

Simonyi Imre : Ha jössz, szívem

 Ha jössz, szívem, – a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,
aztán (felém-lejtésű hajlamon)
ereszkedj le a szelíd hajlaton.

Nézd, nem a domb, a kétely meredek –
Ám azon túl már földközel lebeg
az ég – egünk – s a küzdelmes világ:
vásznába törli izzadt homlokát.

Hát arról jöjj – hol ábránd és való
játékekével egybeszántható,
s telekkönyvezettek a mániák…
Ha jössz, szívem, a rozsvetésen át

gyere. – Tudod, ahol a gyalogút
talpunk alól az árokba gurult,
és egyirányú ösztönöd alatt
megnyílt a szerteágazó tudat

benned. S alázuhantál. – Ámde én
fennakadtam egy szilvaág hegyén,
s azóta nyársán – immár nélküled –
forgat az özvegyült önkívület

madárijesztőként. – Lásd, az vagyok. –
Gyűjtsd kosaradba a kendermagot
(a hiányodban elpergett időt),
és szórd elém egy éhes délelőtt:

hadd szemelgessem – jó ízed – hívem.
Ha még egyszer jössz, így gyere szívem.
Meg úgy, hogy mard belém magad erős
foggal – : rögeszmébe az eszelős –

meg úgy, hogy fojtogass olyan puhán,
mint egy nyárvégi lusta délután –
s egy véraláfutásos alkonyon
úgy jöjj, mint az utolsó alkalom –

meg úgy, mint a suhogó sejtelem,
de ön- és közveszélyes éjjelen.
Ha jössz szívem, a réten át gyere,
aztán fordulj a nyárfasor fele,

ám onnét oldódj az időbe át:
terjedj, mint a százados babonák
… s én elhiszlek. – S zúdulj, mint vadvizek
e mosdatlan világra. – Szelídebb

sodrással pedig áradj énfelém,
áradj, mint a jóillatú remény,
mint a nyárfaerdő lehellete:
ha jössz, szívem. De meztelen gyere.









Kassák Lajos: Magányos fa a parton

Ne csapj le rám, fejsze, ne sodorj magaddal szél
egyedül állok itt, akár az elátkozott
s tudom, panaszaimat sem hallja meg senki
miket tagjaim remegései kisérnek.
Valaha erdő állhatott itt és körülvettek
testvéreim, hozzám hasonló valamennyi
örömük és bánatuk olyan, mint az enyém
összedugtuk fejünket s száz erős karjukkal
megsimogattak, miközben bársony rügy fakadt
és illatos virág nyílott rajtuk nevetve.

Miért ily haragot tartó felettem az ég
gyökereim miért tengnek a málló homokban?
Lám, egyik évszak elvonul a másik után
és megvénülök majd anélkül, hogy egyszeris
vőlegény, vagy szép menyasszony lehettem volna.
Milyen lehet a világ e holt partokon túl?
Olykor benézek a ringó folyó tükrébe
s látom nem kellhetek én már többé senkinek
csak állok itt az éhes, zümmögő legyek között
s kegyetlen viharok tépik sárgult fürtjeim.



Szabó Lőrinc: Hasztalan lázadás

Pillám alatt összetört ezer álom
s – szeretlek? nem szeretlek? – nem tudom már.
Túlságosan ragyogsz, eleven álom,
s szerelmedet elbirni nem tudom már.

Gyűlölködve kiáltom: – Idegen kéz,
eressz! ne vezesd utam! megtagadlak! –
Mégis te formálsz ujjá, idegen kéz,
és csak nő az erőd, ha megtagadlak.

Nem tudom, mi történt… Talán az Isten
játszik velem s te vagy a fény szemében.
Ha eldoblak, megjelenik az Isten
s nehéz harag hömpölyög nap-szemében.