Rosszat nem mondhatsz rám, amit
meg ne tetéznék;
katona vagyok katonák közt
s te vagy a vészfék:
megállitasz, fogsz, hogy megint
gyerek lehessek;
tudom, hogy ma is jó vagyok,
mikor szeretlek.
Hogy még bírok embert szeretni,
magam se értem;
szidtam a szerelmet, mikor
róla beszéltem,
láttam bukásnak, butaságnak,
esküszegésnek,
üzletnek, bűnnek, állati
kényszerüségnek.
S habzsoltam kéjeit s ez a
förtelmes étel
megtöltött annyi csömörrel és
annyi szeméttel,
hogy sírtam: két szájjal eszi
testem az asszony –
(s mégis ellenség volt, aki jött,
hogy visszatartson.)
És most szeretlek, mintha volnék
megint huszéves;
tested és lelked porcikái:
mind kedves-édes;
kiábrándultságom megint
gyermeki hit lett,
mert azzal gyógyitasz, ami
megbetegített.
Amikor bennem legnagyobb
volt már az inség,
akkor mutatta meg szived, hogy
van még segítség:
akármennyi a kín s az undor
akármilyen nagy,
mind-mind elmúlik csendesen,
ha te velem vagy.
A küzdés piszkát nem birom
s te vagy a béke,
háboruimból kivezetsz:
szeretlek érte;
utamon a halál felé
vészfék szerelmed;
melletted mindig jó vagyok,
azért szeretlek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése