megannyi emlék-ablakot nyitott.
Göcsörtös évek erezetén
buknak át korhadt csónakok.
Lucskos ez az est.
Még nem adtam át Neked.
Kóbor kutyát játszik a múlt,
hogy énem belülről eméssze meg.
Jó lenne megnyugodni már, magamba kuporodva,
csak csobbanna át az éj e vénséges habokba,
csak hallanám hangod: „Ne félj” -
mert a mindenségnek hangja van.
Őt hallom átlényegülve,
s hallottam egykor – még alaktalan.
Már fölfelé nyújtózom, mint szél tépte fűzfa ágak,
így nyúlnék mohón és fogvacogva
e védtelen éjben utánad.
Virrad már. Távlatokat áttörve érkezel.
A hullámok mind elsimulnak békéd fényeivel
s míg sírok, mint egy gyermek,
Te engeded megint
látni a mindenségen át a Mennybolt színeit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése