Reményik Sándor: Végrendelet

Fáradtságom adom az esti árnynak,
Színeimet vissza a szivárványnak.

Megnyugvásom a tiszta, csöndes égnek,
Mosolygásom az őszi verőfénynek.

Sok sötét titkom rábízom a szélre,
Semmit se várva és semmit se kérve.

Kik üldöztek át tüskén, vad bozóton:
Kétségeim az örvényekbe szórom.

A holtom után ne keressetek,
Leszek sehol - és mindenütt leszek.

Ágai Ágnes: Két kezed

Két kezed
támasztja arcom,
két karod
fogja a vállam,
ha gyöngülsz,
tartalak én is,
de a halál
erősebb nálam.

Gyökössy Endre

" Egyedül jöttünk a világra és egyedül távozunk. És a két nagy egyedüllét között hányszor és hányszor kell egyedül maradnunk - egyszerűen azért, mert vannak megfelezhetetlen percek és órák! Amikor egyedül kell maradnunk!"

" Olykor talán jobb volna, ha semmit sem mondanánk, mert ahol száz szó is kevés, ott egy szó is 

sok."

" Boldogok, akik tudják, hogy másoknak is lehet igaza, mert békesség lesz körülöttük."

 " A hálában összeér az ég a földdel."

 " A szomorú titok az, hogy megtörténhet: párja mellett is halálosan egyedül élhet valaki."

" Az Atya a tenyerén tart minket. A halállal áttesz bennünket a másik tenyerébe - ennyi az egész."

" A halál hozzátartozik az élethez. De azt is tudom, hogy nem pont, hanem kettőspont."

Gál Sándor: azon a napon

1

azon a napon majd csönd lészen
csönd és fehérség akárha havas mező
nem mozdul bizonnyal a szél sem
hiszen semmi dolga nem lesz e tájon
olyan messzeség nyílik önmagából
amely együtt magasság és mélység
nem titok mert akkorra megszűnik
minden ami korábban titoknak tűnt
s minden néven nevezhető történés
olvashatóvá válik magától
az a pillanat fölemeli önmagát
a végső horizont ívének magasára
s arany sugaraiból fon hidat eléd
hihetővé érik a béke nyugalma
s lezárul minden ami lezárható
azon a napon majd csönd lészen
csönd és fehérség akárha havas mező

2

lesz még egy utolsó mozdulat is
egészen kicsi alig is látható
valamit jelez az érintés jogát talán
vagy annak egyetlen rezdülését
valamit ami egykor mindennél
fontosabb volt forróbb és fénylőbb
visszatér külön idejébe e jel
eggyé töri a jövőt a múlttal
s a pillanat örök jelenné árad

3

milyen színe lesz akkor az égnek
ha megtörténik az a történet
az egészből előre mi tudható
valóság lesz-é a másik való
izzó kín vagy csend áradó öröm
valakihez akkor lesz-e még közöm
a szem íriszében utolsóképpen
ki jelenik meg havas-fehérben
s milyen madár száll éjfélt sikongva
a kitakart mellű szajha holdra

4

már bévül az időn
küszöbén az örök magánynak
midőn
eggyé dermednek a tűnő árnyak
felcseng még bizonnyal
a hajdani ének
s a végtelen hajnal
párái ezüstté érnek
könnyeden halkan szépen
miként a vizek árnya
éggé nyílik a mélyben
az idő örök magánya

5

elvész a táj is
se síkság se dombság
és minden szépség ami
együtt volt benne
semmivé enyészik
vizek virágok
varjak és gólyák
mind mind kisuhognak
a felgomolygó sötétségbe
és megnémul a szél is
hangját veszti azon a napon

6

a küldetést beteljesíti a törvény
megvalósul a távolságok tisztasága
minden érintés az élet pecsétje

a mondhatatlan is értelmet nyer
világosságot a magasság trónján
és egésszé tömörül mi volt töredék

mindazt aminek neve volt egykor
körbezárja a várakozás foglalata
mielőtt kinyílnak a föld mélységei

Takács Zsuzsa: A test imádása

Mikor már búcsúzóul szeretkeztek

és nyitott szemmel figyelte a látványt,
kéjesen meg-megvonaglott, eltorzult
az arca, szinte sikoltozott az aktus
gyönyörétől, a pusztítás és a pusztulás,
a rongálás, a hidak fölégetésének
örömétől, az idő kerekének megakasztásától,
a küllők elferdítésétől, a bőrükbe fúródó
fémszilánkok sebző táncától, a kötelékeken
ejtett ezer vágástól, végső szétnyisszantásától,
a testére zuhanó test rokoni idegenségének
fölismerésétől, a mozdulataikból áradó
eltökéltségtől. Sírt örömében testükből
a szeretet sóhajtásszerű távozása miatt,
sírt, mert úgy vélte, az felel, akit most
büntetnek, a hónapok óta érzett,
alattomosan terjedő fájdalomért, a lélek.

Takács Zsuzsa: A tiltás ellenére tudtam

A tiltás ellenére tudtam, hogy te vagy,
mert az, hogy máris a vásznak közt
forgolódunk, álmomban, a gyöngédség

olyan rohamában, mely a könyörülethez
hasonlított leginkább, és hogy a sarokablakok
ki voltak ütve a szobádban, és az ürességet

az utcai holdfény üvegezte be,
az nem lett volna baj, de hogy a karcsú,
ősz hajú, meggyötört arcú férfi te vagy,

tilos lett volna tudnom, vagy ha már
fölismerlek, a megtorlást kockáztatva szinte,
az ölelésedet viszonoznom ennyire hevesen.

Jaan Kaplinski: (Könnyű nehéznek lenni...)

Könnyű nehéznek lenni
nehéz könnyűvé válni
könnyű azokká lenni
akik nem vagyunk
nehéz megtanulni azzá lenni
akik mi valójában vagyunk

Dabi István fordítása

L. Gál Mária: Kettesben

Ő a Király,
én az alattvaló.
Ő igazgatja életemet,
én legyőzöm félelmemet.

Róla beszél...
Az ég valamennyi madara,
a föld valamennyi halandója,
a tenger tajtékzó hulláma.
Róla, ki mindezek
megalkotója.

Látom Őt...
Mindennek gyökerében,
az események hátterében,
az igazságok tisztaságában,
a megőrzött szeretetben.
Látom Őt, betegségben, ínségben.

Keze érint...
Az a kéz, mely
megalkotott engem.
Az a kéz, ha segítségre van szükségem.
Az a kéz, mely óvón terül fölöttem.
Keze érint egész életemben.

Néz rám...
a fényből, mely körülölel.
a sötétségből, melyből kivezet.
a csillagokból, melyek
fenn ragyognak.
a gyermekszemekből, melyek
rám mosolyognak.
Néz rám, s a kételyek elhagynak...

Ölel...
Azzal a szellővel, mely
hajamat érinti.
Azzal a napsugárral, mely
arcomat simogatja.
Azzal a felhővel, mely az
éltető vizet hullatja.
Ölel, ki értem
életét adta.

Ő a Király,
én az alattvaló
Ő igazgatja életemet,
én legyőzöm félelmemet...
...csendben Kettesben.

Robert Schumann

" Ha játszol, ne törődj vele, ki hallgat. Mindig úgy játssz, mintha mestered hallgatna."

Weöres Sándor: Zsoltár

Kínok árnyékaiból,
kínok árnyékaiból
szólok hozzád Istenem.
Kín mar, sujt, temet,
józan eszemet
vak veszélyben,
láncos mélyben
ne hagyd elveszítenem.

Senki sem tör káromra,
Senki sem tör káromra,
bensőm fordul ellenem,
Örök vihart ront,
nincs egy biztos pont
se mögöttem,
se fölöttem,
dög pusztít a lelkemen.

Törd meg kevélységemet,
törd meg kevélységemet,
mély megbánást adj nekem.
Nyársat nyeltem én,
derekam kemény:
mért nem szabad súlyod alatt
meghajolnom Istenem?

Száraz zokogás tipor,
Száraz zokogás tipor
és szemem könnytelen.
Utam hajlatán
Ördög les reám,
Vár nehezen:
a két kezem
tőrrel indul ellenem.

Legyen meg akaratod,
legyen meg akaratod,
ha vesznem kell, jó legyen:
tán kárhozásom
áldás lesz máson –
de ha énrám
kincset bíztál,
ments meg immár,  Istenem.

Kodály Zoltán

" Aki zenével indul az életbe, bearanyozza minden későbbi tevékenységét, az életnek olyan kincsét kapja ezzel, amely átsegíti sok bajon. A zene tápláló, vigasztaló elixír, és az élet szépségét, s ami benne érték, azt mind meghatványozza."

Képes Géza: Egyedül - veled

Forró
júliusi
délután –
Egész
délelőtt
esett.

A levegő
még
nyirkos
és
ólmos
a ködtől
mint a
szem héja
sírás után.

Itt szorongok
toporogva sután:
szemem
kinyitom
és
hallgatok:
hallom a
hangod
pedig
levegő se
rezdül
s egyszerre
látlak
csillanni a
könnyű ködön
keresztül
mint levelen
a harmatot.

Kiss Dénes: Részem lettél

Úgy élsz bennem, akár a vérem,
nyitott szememben a világ,
fájdalmaink a létezésben
vagy ép üvegben a szilánk!
Belőlem már te ki nem válhatsz,
mint halál a születésből,
éjszakáimból az álmok,
élők a múló időkből.

Meliorisz Béla: Vannak

vannak a birtokunkban egyszerű szavak
melyekről nem beszélünk szívesen
talán még tagadnánk is meglétüket

különlegesnek gondolt alkalmakra
váratlan helyzetekre tartalékoljuk őket
amilyen az utolsó óránk lehet

Rakovszky Zsuzsa: Pillanatkép

Augusztus Erkély Este hat
sötétedik Boldog vagyok
és nem vagyok A vízszintes irányok
befagynak röptükben A távlat
lefele szív Boldog vagyok
és nem vagyok A szemközti házsor árnya
az úttesten már átcsúszott
most az innenső falon haladva
jön fölfelé Sorban kioltogatja
a zöld növényi izzást a szomszéd balkonok
kőcsészéiben Boldog vagyok
és nem vagyok És most már hadd ne hadd ne
történjék semmi Összetörne
bennem a féltve egyensúlyozott
vízfelület amely már tükrözni nem kíván csak
szeplőtlen űrt Boldog vagyok
és nem vagyok vagyok és nem vagyok
boldog vagyok és

Várady Szabolcs: „Kulcsok és kérdőjelek”

A kulcscsomót bennhagyom a zárban,
mikor itthon vagyok. Legalább tudom, hol van.
Most viszont nincs benne, tehát nem tudom.
Nem tudom, hol van a kulcscsomó. Ha csönget
valaki, nem tudom beengedni. Bár
nem valószínű, hogy csönget valaki.
Vagy lehet, hogy csönget valaki, de nem akarom beengedni.
Viszont lehet, hogy én akarok elmenni később,
és akkor ki kell nyitnom az ajtót, hogy kimehessek,
és be kell zárnom, miután kinyitottam és kimentem,
hogy más ne jöhessen be. Bár, mondom, nem valószínű,
hogy bárki is be akarna jönni, sőt az se, hogy
én elmenni akarnék.

Erdei-Szabó István: Bizonyosság

Ha mindenható volnék,
mint a Fennvaló,
tudnám mindig mindenről:
mire való.
Akkor nem tűnne el kézen-közön
szó, tett és annyi gondolat,
s ha kérdeznétek:
a leltár is lenne hiánytalan.
Ám így is: az örök remény
s az út nála van.
S mi is majd egykor
színről színre.
Ahogyan írva van.

Hepp Béla: Ha elmegyek

Ha elmegyek, csak egy arcot viszek magammal,
a Tiéd, ahogy csöndes lángra gyújt a hajnal,
kedves orrod, ajkad, szelíd mosolyú szemed,
ezt viszem magammal, ha egyszer majd elmegyek.

Ha elmegyek, csak egy hangot viszek magammal,
ahogy nevetsz, és mesélsz, és a dúdolós dal,
és abban öröm, bánat, mind-mind benne lesznek,
ezt viszem magammal, s benne lesz minden kezdet.

Ha elmegyek, egy érintés jön majd énvelem,
abban benne lesz a tiszta, hűvös végtelen
minden mély bársonya, puhán simító ujjad;
hogyha fázom, pille-érintésedbe bújjak.

Ha elmegyek, a számban csak egy örök íz lesz
legyőzve minden mást, a sóhajom, hogy ízlesz,
újra él a gondolatra most is nyelvemen;
ha elmegyek, ajkad íze ott lesz majd nekem.

Ha elmegyek, magammal viszek egy illatot,
a bőröd, s hajad, ahogy a sátra rám hajolt,
parfümöd, tested… ős-álmom ez az egyveleg.
Ezt elviszem magammal, ha egyszer elmegyek.

Ha elmegyek, semmi mást, csak Téged vinnélek,
lelked lelkembe oltva nincs fájó ítélet,
sötét se rettent, sem léten túli képzetek.
Csak Te leszel velem, ha egyszer majd elmegyek.

Hepp Béla: Könyörgés

Majd magunkra húzzuk barna őszünk,
nem játszunk, már nem kergetőzünk,
mohás odú-sötétbe bújva össze
várjuk, jössz-e,

vergődünk, örök vigyorba dermedt
arccal könyörgünk kis figyelmet,
marunk, amerre sejtünk kezet, lábat,
mint az állat,

világtalannak ha ránk találnál
félelmeink falánk falánál,
ne fordulj el, segíts, hogy újra lássunk,
Messiásunk.

Somlyó György: Mellékdal egy szerelmes vershez

a Vers
nem vallomás
csak alkotás
mindenkinek szól
és senkinek sem
teneked is és teneked sem
üzenet sem
és rejtelem sem
nem csábítás
nem ámítás
nem rábeszélés
nem kibeszélés
nem akar semmit
csak ezt a semmit
nem kell komolyan venned
s nem lehet félrevetned
nem szabad zokon venned
s nem kéri rokonszenved
nem lehet szaván fognod
s nem lehet megtagadnod
nem is kell rá felelned
csak nem lehet feledned
virág
mit bárki leszakít
de amiből kinyílt
a vágy
a mag
azért te vagy

Mario Ángel Marrodán: Hit

Becsukom a szemem, és látok.                  
Kinyitom a szemem, és hiszek.
Mit látok? Azt, amiben nem hiszek.
Miben hiszek? Abban, amit nem látok.

Dabi István fordítása

Gergely Ágnes: A síkság

A végnélküli hómező
hiába nézed nem vagy ott
nincs ki hiányod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok

nem esik jég nem fúj a szél
senkinek foga nem vacog
öles pelyhekben fagy a hó
hiába nézed nem vagy ott

nincs ház ahonnan csüngjenek
kedélyes formás jégcsapok
nincs semmi forma és kedély
senkinek foga nem vacog

hiába nézed hajnalig
hosszú az éjjel nem vagy ott
nincs ki halálod elüvöltse
nincsenek prérifarkasok

Sebestény-Jáger Orsolya: Decemberi égbolt

Lám, elmúlt megint, miről hittük múlhatatlan –

akár csöndes mosoly a száj szögletén,

mint birsalmák magánya a megözvegyült ágon,

mikor száradó levelek közt téblábol a fény.

Még felsajdul fölöttünk a decemberi égbolt,

bőrünket kócos szél szántja a platánfák alatt.

Este gyertyát gyújtunk, a vállunk összeér.

Szeretni tanulunk - még lehet, még szabad.

Sebestény-Jáger Orsolya: Utolsó vacsora (Jn 13)

Földre kuporodott az este,
s az árnyak a pőre porban poroszkáltak.
A mosdótálat kezedbe vetted és középre tetted.
Mint csata előtti csendben,
ültünk körülötted, mind a tizenketten.
Csak vágyaink szálltak szótalanul.
Ó nem lehet, nem lehet az,
hogy Te hajolj hozzánk a porba,
szolgai módra, mint az öröklét egyszeri vándora rég,
hisz az örök Ég mécsese most is csak Veled ég.
Ó nem lehet, hogy lábamat Te mossad meg, s nem pedig én a Tiéd.
Vagy kend meg fejem is olajjal, hát elfogadom –
mert Tiéd az ország, a dicsőség, és tudom – a hatalom.

*

Hát hadd hulljunk Előtted térdre Uram,
ha talpunkat éri kezed, az áldott.
Lényed titkait pergeti a szél,
az egyszeri vándor, az örök zarándok.

Bárdos Attila: Mi lesz?

Mi lesz, ha egyszer elfogy a lélek?
Mi lesz, ha nem lesz, aki simogat?
Mi lesz, ha nem lesz, akire várhatsz?
Mi lesz, ha nem találsz többé vigaszt?

Mi lesz, ha hited már nem segít?
Mi lesz, ha senki se marad melletted?
Mi lesz, ha nem üt többet a szív?
Mi lesz, ha a teremtő elenged?

Wislawa Szymborska: Pillanat

Egy zöldellő domb kaptatóján megyek.
Fű, aprócska virágok a fűben,
akár egy óvodásoknak készült képen.
Az ég ködfátylas, itt-ott már kéklő.
A kilátás a környező halmokra átúszik a csendben.

Mintha sosem lettek volna itt különféle földkorok,
magukban morgó szirtek,
tornyosuló szakadékok,
lángok közt izzó éjek,
sem sötétben gomolygó nappalok.

Mintha sosem torlódtak volna egymásra a mezők,
lüktető lázban,
jeges borzongással.

Mintha valahol máshol háborogtak volna a tengerek,
tépték volna cafatokra a láthatár szélét.

Helyi idő szerint pontosan fél tíz van.
Mind a maga helyén és egyezményes rendben.
A völgyben patak csörgedez, kis patak módjára.
Ösvények húzódnak ösvénymód, öröktől örökké.
Egy erdőnek álcázott erdő örökkön örökké, ámen,
s a magasban madarak szállnak, szálló madarak
szerepében.

Ameddig a szem ellát, a pillanat itt az úr.
Egy eme földi pillanatok közül
fennmaradni rendeltetett.

Zsille Gábor fordítása

Zelk Zoltán: Végrendelet

Arcod a szépség el ne hagyja,
mikor árnyakká válnak a szelek,
mikor a kapukat becsapja
a néma fergeteg,

mikor a csöndnek is csak árnya már,
s mint sürgönydrótokon
ül az utolsó fecskepár
néhány megmaradt rezgő verssoron,

mikor ha nyár is, zúzmara
dereng a béna fán,
mikor a gyász, mint botjával a vak,
kopog az elmúlás falán,
halálom meg ne sértsd! szép arcodat
szét ne zilálja a magány.

Jane Goodall

" Az egyetemen azt mondták, az állatok pusztán dolgok,

nincs személyiségük, nincsenek érzelmeik. De gyerek-

koromban volt egy tanárom, akitől megtanultam, hogy a

professzorok tévednek - ő volt a kutyám."

Kamarás Klára: A 1. levél

Brumi kutya  levele Prézli Alfrédhoz

Kedves Morzsa Frédi!
Ha valaki kérdi,
ki lehet e kutya,
mondd, hogy a kert ura,
Klára kedvenc ebe,
mely nem nyugszik bele,
hogy a mócsingokat
más ebe megegye.
Féltékenyen őrzöm a tálam,
alapvető erkölcsi kérdés ez nálam!
Ha nincs szó kajáról,
szívesen ugatok nagykutyák bajáról,
vagy ha érdekelnek a helybéli pletykák,
neked elmesélem,
ha találkozunk kinn, ott, azon a téren,
amely címen lakom.
Aztán jelet hagyunk egy lámpaoszlopon.
Így, ha keresnének a tüzelő szukák,
kik az ismerkedés más módjához buták,
ne töltsék az időt hasztalan szimattal,
hanem ránk leljenek, mielőtt a hajnal,
és a sintér minket észrevenne,
mikor a kocsmába betér egy felesre.
Látod, a hétvégi program nálunk tuti.
Csahosan üdvözöl új barátod:

Brumi

Kamarás Klára: A 2. levél

Kedves Prézli!

Bocsáss meg nekem kedves Alfréd,
hogy egyből leFrédiztelek nemrég,
de errefelé minden kutya tudja,
sőt gazdám is és minden pereputtya,
hogy a Frédi minden Alfréd beceneve,
s ezért én eleve nem gondoltam arra,
hogy  tán megsértelek vele.
Magyar nevet adni pedig újra divat lehet,
így kerül a levelembe Morzsa: Prézli helyett.

Mint látod kedves csahos kis barátom,
most már minden vakkantásom megvigyázom,
és megadom a módját a levélnek,
bár lenne mondanivalóm temérdek.
Jól tudom, hogy milyen sok a dolgod,
Megvéded a házat s nem csinálsz bolondot
magadból. Itt  minden kutya tudja
hogyan menekült el a vízszámlás futva,
mikor a kiskapun óvatlan belépett…
El tudom képzelni azt a rémült képet!

Nekem nem jutott a vízszámlás bokája,
csupán a plébános elszakadt csuhája,
de nem az én bűnöm, hisz' rablónak látszott,
amikor egy asszony ablakán kimászott,
és ha már a gazda a szobában egyszer
azt ordította, hogy "Elkaplak gazember..."
én, mint kötelességtudó igaz véreb
segítni akartam annak, aki vénebb.
S mert magamat ilyen nagy bajba kevertem,
mostan láncra verve ülök itt a kertben.

Mindezt olvasva már beláthatod,
vendéget egyelőre nem fogadhatok.
Ártatlanul megkötve vonyítok,
de rád csak farkcsóválva gondolok!

Egy csak a reményem, nekem, ki most árva,
hogyha a levelem egy költő meglátja,
a toldalékrímeket mind megbocsájtja.

Brumi

Kamarás Klára: A 3. levél

Kedves barátom Prézli Frédi!

Szép, ha egy kutya azt a kort megéri,
amit máig, mint házőrző megéltem,
de lám, mégis hiába minden érdem,
egy kis hibáért láncra verten
három napig szomorúan hevertem.

Miért csináltak a bűneimről listát?
Megfoltozták már azt a reverendát!

De  közelünkben újabb szörnyű zaj volt.
A paplak előtt három asszony gajdolt,
és azt vetették egymásnak szemére,
ki hívta meg a pátert estebédre,
és múlt vasárnap melyikükre nézett,
miközben elmondta a szentbeszédet.

Összekaptak, és egymás haját tépték,
ettől már én is dühbe jöttem végkép.
Gondoltam kifutok s rendet teszek menten,
de megláncolva, bizony nem mehettem!
Így aztán jó kutyának lettem kikiáltva,
aki nem támad, s nincs szüksége láncra.

Ez ám a furcsa láncolat,
a lánc miatt vették le láncomat!
Így lett büntetésemnek vége,
és kutyatápot is kaptam ebédre.

Most meg vagyok egy kissé keveredve,
egy hű kutyának bizony rossz a kedve,
ha nem tudhatja, mit is várnak tőle:
mint eddig mindig, legyen a rend őre,
vagy hagyja, hadd verje fejét a falba
az a nagyszájú, bolond asszonyfalka..

Soraimat ma azzal zárom, Prézli!
Az embereket a kutya sem érti.

Vau!

Kamarás Klára: A 4. levél

Kedves Alfréd!

Mindenkinek lehet némi múltja.
Aszondom, ne említsük fel újra!
Morrantásom régen korrigálva.
Mindent megtalálhatsz a levéllistádba'.

Viszont! Tudod-e te kedves öleb, Prézli,
hogy amiket írunk, egy macska is nézi...?
Érti, mit ugatok el neked!
Honnan tud egy kandúr nyelveket?

Azt hittem dobok egy hátast:,
ezt úgy képezték ki,
mint három per hármast!
Vagy a Rigó utca talált ki egy újat:
levelező listán macskákat is oktat...?
Aki megfizeti, bármi nagy az ára,
annak macskanyelvét kutyanyelvre váltja!

Üzenem a pletykás kandúrnak kereken,
ha este miatta elverik fenekem,
farkánál fogva egy vödör vízbe mártom,
hogy többé semmilyen kutyának ne ártson!

Ne nyávogja dolgainkat szerteszét,
inkább fogja meg a templom egerét!                                              

                                          Brumi

Marković Radmila: Búcsút inteni

Földi létnek válaszképe

itt hagyni mindent:

örömet, bánatot,

szerelmet, kárhozatot,

Sors-térképén

kusza útvonalakat,

keservesen küszködő szívet,

ésszel teli üres zsebet,

kínos éjek töprengését,

magányát a hajnalhasadásnak,

búcsút inteni ennek a világnak,

lépkedni az élet utáni élet felé.

Kamarás Klára: Ne kérdezz soha

Ne kérdezd a nevem,
ne ismerj meg soha,
ne lehess mostoha
hozzám: azt szeretném!

Csak egy a tömegből,
annyi legyek, több se.
Menj el hát örökre:
ma még én se bánom.

Ne kérdezd a nevem,
mert ha megismernél,
és mégsem szeretnél,
nagyon, nagyon fájna.

Áprily Lajos: Telehold

saját

Ha rossz szíved hiába altatod,

s a halál árnyékot vet rád, sötétet,

a teleholdra nyisd ki ablakod

s hallgasd a zokogó fülemüléket.

Kányádi Sándor: Nyergestető

A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve

Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélyen
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint egy nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész Csíkban a legszebben.

Erdély

Erdély

Áprily Lajos: Költő

„Költő vagy” - szól s komolyan néz reám
hatéves szemmel - leányunokám.
„Láttam: vers volt a gépeden ma. Nem?”
Eltűnődöm minősítésemen.

Költő? Poéta?... Költő Dante volt,
Petőfi és egy sor jövő-herold,
kik jártak fenn az embercsúcsokon,
s lelkük titánokéval volt rokon.

S eszembe jut egy régi ismerős,
borzolt-hajú, ifjú vidéki hős,
ki, ha kimondta hangzatos nevét,
még hozzátette németül: Poet.

Az öntudattal csengő szó hatott:
mosolyogtatott és mulattatott...
A titulusa nem nekem való.
Ember voltam, remegő, daloló.

Áprily Lajos: Vihar előtt

Most menj magas kis tornácodra. Fenn

a földi harcnál van különb tusa.

Villám villámba vágtat fényesen

s zendül a felhők hősi kórusa.

Áprily Lajos: A finále

Öreg leszek, vénebb a téli napnál,
kedvem sötét lesz és hajam fehér.
S mint a csitult patak a torkolatnál,
lankadt szívemben meglassul a vér.

Ha harmat-hűssel ér az este, fázom,
nem melegít az elzúgott tusa,
s ha támadok, az ugrást elhibázom,
mint Akela, a dzsungel farkasa.

Csak csöndre várok és komor követre
s barlang-homályba visszaroskadok.
Míg zeng az erdő s forró ütközetre
rohannak boldog, ifjú farkasok.

Kamarás Klára: Keresgélés

Mióta csak megszülettem,

mindig valamit kerestem.

Keresem, míg nem leszek holt,

de már azt se tudom, mi volt. 

Kamarás Klára: Felmentésül

Nem ott, nem akkor és nem azt

tettem, amit tehettem volna.

De hát ki tudja, csillagok közt

sorsunk melyikre van fölírva?

Oly mindegy, csillagok, vagy gének,

párkák orsója, vagy az isten…

A bizonyosság végül ennyi:

Saját kezünkben semmi nincsen. 

Kálnoky László: Kerüllek már

Kerüllek már. Nem látlak hetek óta.
Nincsen mit mondanom, vagy mondanod.
Egyetlen fényképed asztalfiókba
eltemetett halott.
Mint annyi más harc, meddő ez a harc itt,
föl nem adható s meg nem nyerhető.
Egy arc kiszenved, s megmarad sok arc, mit
nem nyel be temető.
Nem akarlak szeretni. Nem szeretlek.
Gyöngeségemért magamat szidom.
Sohase tudd meg, mily fények lebegnek
képzelt arcaidon!

Nemes Nagy Ágnes: Január

Hová jutottam? Nem tudom.
Szeretni, nem szeretni: vétek.
Ha volna még akáclevél,
azon számlálnám érverésed.
A magamét is számolom,
a csontok közti félsötétet
fél-éjszakán át szaggatom –
ha volna még akáclevél,
felelni tudna értem, érted –
egy alvadt vér a mellkasom.

*

Hogy füstölgött az a folyó,
hogy füstölgött a téli alkonyatban!
Érzett az alvilági hő,
még átsütött a földalatti katlan,
melyből zuhogva dőlt elő –
a zúzmarás, fehér sötétben
egy sor fekete nád, s a gyéren
hófoltos, néma, sík mező –
hogy füstölögne itt a vérem,
az alvilágból felszökő,
hogy füstölögne a félsötétben.

*

Hosszabbodik a nap az évben,
ez szült: téli napforduló.
Most kéne újra megszületni,
mint egy folyó.
Vagy a sötét, magánvaló
természet odvaiba halva,
hol nem nő már akáclevél,
inkább letérdelek a partra,
s a sűrű, alvilági vízzel
míg gyéren szálldogál a hó
keresztet rajzolok magamra.

Csoóri Sándor: Esztergomi nyár

Ott feküdtem veled a puszta padlón
az ideiglenes faházban –
nyár volt, a deszkán átvilágítottak este a margaréták
s a bokros futóka fehér lámpácskái.
Ha bárki csonkának lát és elesettnek téged,
talán megölöm,
hisz tudtál nevetni fakuló sebeiden,
sírni, hogy élsz még,
hogy karnyújtásnyira járhatsz a zsúfolt szilvafáktól,
tudtál egy ország szemében könnycsepp lenni,
ha rég elveszett hegyeire gondolt.
Esztergom felől harangszót himbált a szél
minden ébredéskor,
látlak most is, ahogy belekapaszkodsz
a korai kondulásba
és hintáztatod magad a dombok fölött.

Gámentzy Eduárd: Öregek a kastélykertben

Ha öreg leszek, én is így ülök majd,
Itt a kastély kertben veletek.
Egykedvűen, valamire várva,
Mint villanydróton szürke verebek,

Összebújva, ameddig csak lehet,
Átkozva hideg, metsző szeleket.
Ülök én is összekulcsolt kézzel,
S a jelenből a múltba révedek.

De pillantásom időtlen-időkig
Visszanéz, jegyez minden nyomot!
Ráncaimon összegyűlnek este,
Letűnt korok, a bús évszázadok.

Kezem ügyében a bot, mindig ott lesz,
Faragva jó kemény faágból,
Hogy elbírjon,… hogy segítsen,… s ha kérem,
-Kibotorkál velem a világból.

Sebestény-Jáger Orsolya: Álmodók

Csurrants egy cseppet csendedből Uram.
Látod kiszikkadt immár a szívem,
mit rozsdásan tátongó ősi üst,
nincsen már szavam, csak szalmafüst.

Tudom, ha szólhatnál, elmondanád,
amiről hallgatnak ködbe fúlt hajnalok,
midőn erdők felett megtorpan a tompa éj,
utolsó lépte: a hófehér.

Csurrants egy cseppet csendedből Uram,
hogy halljam hangodat a mélyben is,
ha borzolod szeleddel lomha nagy tavad,
hol szarvasok isznak, és szállnak a madarak.

Majd talán az alkony enyhet ád
ránk boruló, hallgatag fák alatt,
csurrants egy cseppet csendedből Uram,
hogy hallhassam mindörökre, hallhassam szavad.

Makay Ida: Színed előtt

Színed előtt állok naponta.
Csontomon túlra vetkezek.
Nem látsz soha. Mégis a világ
naponta felmutat neked.

Lassú esőkben konok könnyeim.
Napban izzom: kínja a tűznek.
A fák fölnyújtják gyötrött ágaik.
Tehozzád értem könyörögnek.

Csáky Károly: Gyónás kéréssel

Uram, adósod
vagyok
s méltatlan
szolgálatodra.

Ha szakadékok
tátongnak errefelé,
mondd,
miként
közelíthetnék
hozzád?

Uram,
engedd,
hogy naponta
feltekinthessek az égre,
esténként
mennyboltod alá bújhassak,
mint őrzőangyalaid
szárnyai alatt bújtam egykor
anyám puha párnáihoz.

Engedd, Uram,
hogy belelássalak
a holdsugárba,
csillagragyogásba
meg a felhők vonulásába.

Add,
hogy elcsendesedjek
a háborgók közt,
és találkozzam veled
minden ébredésemben,
a nappalok forgatagában
kisírjam könnyeit
a kínak s az
örvendezésnek.

Add
magad
fiadnak,
Atyám,
hogy tied
lehessen
feloldozás után.

Végh Sándor: Rólam

Néma szavak a

csend paripáján ülve

züllenek hanggá.

Sík Sándor: Tedd a jót!

Tekintet nélkül arra, hogy
Másoknak tetszik
Vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy
Látják-e vagy nem,
Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e
Sikere vagy nem,
Tedd a jót!

Tégy minden jót, amit
Megtehetsz,
Ott, ahol vagy,
Úgy, ahogy teheted,
Akkorát, amekkorát tehetsz,
De mindig, szüntelen ez legyen
A programod!

Kálnoky László: Olyan világban éltem

Olyan világban éltem,
hol bárgyú kések szeleteltek
búzacipó-mosolyú arcokat –
hol főzelékszagú homályban
fortyogva pangtak el az eszmék –
hol a sárból gyúrt ember
sárból gyúrta isteneit.

Kálnoky László: Csak mint a fák…

Egyedül állni a nyári délutánban
egy ismeretlen város főterén,
a falnak vetve hátadat,
bámulni a gótikus tornyokat,
testes kupolán a rézrozsda zöldjét,
arcodon érezni a zápor
jótékony, langyos sortüzét,
és hálásan, halkan sóhajtani,
mint a porlepte fák…

Napi Ige és gondolat

"Isten a mi oltalmunk és erősségünk, mindig biztos segítség a nyomorúságban." (Zsoltárok 46:2)


Mindig biztos segítség a nyomorúságban – ez is egy tényszerű megállapítás az Úrról. Kire számítunk a nyomorúságos élethelyzeteinkben? – kérdezi tőlünk az Ige.

Bizonyára mindnyájunknak van olyan családtagja, barátja vagy lelki társa, akire azt mondhatjuk: lehet rá számítani. Mindig. Őt keresem, hívom, ha gond van. Segítsen, adjon tanácsot, vagy csak hallgasson meg. Nagy áldás az, ha van valaki, akire tényleg számíthatunk. De nem csalódtunk még? Nem láttuk még az illetőnek a gyengéit, a határait, azt, hogy olykor a lehető legjobb szándék ellenére sem tud segíteni?

A bethesda tavi, 38 éve beteg ember szavait idézve mondhatjuk, szörnyű, ha nincs emberünk, de még ettől is szörnyűbb, ha nincs Istenünk. Ha emberünk, vagy embereink vannak, de nincs Istenünk, nincs hitünk a hatalmas, élő Úrban. Hiszen igazából egyetlen egy valaki van, aki mindig biztos segítség a nyomorúságban. Az Úr az. Ő mondja: Hívj segítségül engem a nyomorúság idején! Én megszabadítlak, és te dicsőítesz engem. (Zsoltárok 50:15) Az Úr sokszor embereken keresztül segít. De vannak esetek, amikor még emberek sem kellenek hozzá, hiszen előtte semmi sem lehetetlen.

Forrás: Napi Ige és gondolat

Tamás Tímea: Gyévuska verse

                romantikusan

nem lehet beköltözni sehová
a szerelmek nem adnak házat
(sem szobát sem éjjeli menedéket)
csak elvesznek csak várnak elvárnak
számlát írnak kikalkulálják az árat
hogy fizess még mielőtt távoznának

az ár kell nekik mert adós vagy
ára van minden tettnek s szónak
mindennek amit nem akartál
amit magadból mégis adtál
ki kell fizetni részletre lassan
s el kell tűnni egy pirkadatban

öltözni menni vissza se nézni
soha többet nem sírni nem becézni
hagyni a romantikát a nyálast
otthon kipucolni a tálast
sikálni feltörölni élni
soha semmiről nem beszélni
csak fizetni fizetni fizetni
s a mozdulatokba halkan beleveszni

havas mezőkön ácsingózni járni
az eljövendőkre már sohasem várni
visszamenni szépen Szibériába
mint kinek odaköltözött az álma
(úgyis ott lakott
 fagyott lakatok őrizték
 hó volt jó volt
 s a hideg
 őrök nélkül is
 távol tartotta
 a kísértéseket)
s ott alszik csendben ébredéstelen

jó világ az havas meztelen
szikár
1 versbe épp illene
hidegbe bugyolálva várnak a faágak
nem is érzik nem is fáznak
el vannak rontva
kevés fénnyel beérik
(bár a termésük néha késik)

Szibériából nincs visszaút
(vagy lenne csak messze)
20 év alatt apadt csöndesült
az mi szívedet nem engedte
nem fagytál meg és nem égtél
a túlélésnek nincs nagy ára
a szél porhóval lassan betakargat
s maradhatsz kedves Szibériában

Kamarás Klára: Töredék

Hányszor építünk templomot homokra,

s rebegünk benne kéretlen imát...!

Bálványt emelünk őrült oltárunkra,

s szétromboljuk, mikor nem tesz csodát!

Kamarás Klára: A fák alatt

A fák alatt, közel a házhoz
Így szólt a férfi asszonyához:
Tudd meg, te vagy az életem,
Te vagy a sóm , a kenyerem,
Hűs hajnalom, munkás napom,
Hazavezérlő csillagom...
Tövisek között áfonya!

Ha nem lennél, engem ki várna?

Te vagy a lelkem  téli álma,
De Ő ... a tavasz mámora !

Kamarás Klára: Csak Neked...

 Az álom és a költészet szabad.

Az vagy, akinek képzeled magad.

Lehetsz király, vagy koldus, egyre megy.

Anyja után vágyódó kisgyerek,

elestél? Hagyd, hogy felemeljelek,

s ha dalolok, hidd azt, hogy csak Neked! 

Kamarás Klára: Búcsú egy régi baráttól

Meghaltál ? Élsz még ? Mindegy, úgysem értem.
A szél  elfújta léted és neved.
Vagy tán a sors törölt le, mint egy írást.
Barát voltál? Mindegy...Isten veled!

Felrémlik néha-néha kedves arcod
Egy - egy borultas őszi alkonyon
A remény olcsó, a hit drága jószág:
Hogy élsz , remélem, hinni nem tudom.

Ha a vadszőlőt kinn a szél cibálja
S sötéten leng az omladó falon,
Káprázó szemmel  szinte-szinte látom,
Te nézel be hozzám az ablakon.

Te szólsz hozzám a zörrenő levélben,
Bús ködpalástban te jársz kedvesem,
Foszló árnyékod látom átsuhanni
A dérrel hintett, fáradt kerteken.

De lám, az ég oly szürke, szürke egyre
És nem idézi kérdő kék szemed...
Meghaltál? Élsz? Ki tudja, jobb talán így.
Barát voltál? Mindegy. Isten veled!

Kamarás Klára: A perc varázsa

Mint kába lepkét gyertya fénye,

úgy vonzol, s tán lehullok égve,

mert perzselt szárnnyal szállni nem lehet,

csak itthagyni egy semmi életet...

Kamarás Klára: A hetvenhetedik évben

Ó, milyen jó, hogy ilyen szép
az elbúvó szavak tömjénes csöndje,
mikor már alig akad gondolat,
s az értelem behull lassan a ködbe.
Tegnap még fájt, és félszegen nevettem,
hogy nyelvem megbicsaklott és kereste
a mélyre rejtett bűvös hangokat,
s képeket szúrt a tűnt szavak helyére,
hogy ne zuhanjak még  örök sötétbe,
hogy megértsétek, amit akarok,
és lázadoztam, hogy kevés maradt,
hogy nem elég csak nézni a falat!
...de lám, mesél a málló vakolat,
és jó feledni gondot, bajokat.
Ami maradt:  a csendes nyugalom.
Talán elalszom egy derűs napon,
mikor már kimondani se tudom,
hogy "akarom".

Csukás István: Ebben a versben

Ebben a versben, ebben a csendben
kinyújtózkodik az Isten.
Ő tudja már, örömöm mit ér,
vele nyújtózik a fa, a fű, a gyökér,
az örömnek együgyű templomot csinál,
ablaka a fény, kupolája a nyár,
otrombán mozgok:sejtek halmaza,
pedig hív a hang: jer haza!
Én dacosan: tudjuk, mi a kettős spirál!
Ő mosolyogva hellyel kínál.

Szeitz János: Megtérek hozzád gondolatban

Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka,
A kimondatlan gondolat csöndjével,
A magányos szerelem csöndjével,
A nyári virágok kacér csöndjével,
A kiolvasott könyvek fáradt csöndjével,
A megcsalt szerelmek kába csöndjével,
A levelek őszi hervadás csöndjével,
A templomban nyugvó békesség csöndjével,
Az elhagyottak könnyhullása csöndjével,
A már sírni sem tudok béna csöndjével,
A fájdalmukat vesztett holtak csöndjével...
Megtérek hozzád gondolatban
Csillag-csöndben minden éjszaka.

Juhász Gyula: Venit summa dies...

Eljön mindenkinek a pillanat,
Mikor egészen egyedül marad,
Mikor mellette senki, semmi más
És nem segít se átok, sem sirás.

Az élet távol, a halál közel,
Bűnt, balgaságot semmi sem föd el,
Mikor az ember az Írás szerint
Megméretik és megítéltetik.

Eltűnnek a boldog káprázatok,
Minden, mi az életnek színt adott.
Kialszik a remények csillaga
S a lélek van a pusztában maga.

Kántor Péter: Minden időben

És ne vedd komolyan, amit dühömbe mondok,
hiszen nem gondolom komolyan, tudod jól!

De sose hagyd szó nélkül, ha olyat tennék,
ami rám nézve szégyen – s közvetve rád is!

Bár mindenki csak magáért felel:
te nem tehetsz rólam, én se rólad.

Mégis! Valahogy tükrözzük egymást,
ha nem is vagyunk egyformák, nem!

Te – te vagy, én pedig kezdettől – én.
Kérlek, ezt soha ne felejtsd el!

De a győzelmem a te győzelmed is,
és a bukásom, az is részed.

Ahogy minden elfáradásom,
részed minden feltámadásom.

De ne szólj bele a dolgaimba!
Ne írj nekem elő soha semmit!

És ne kérdezgess fölöslegesen,
de közömbös se légy, látszólag se!

Legyen egy mérleg a kezedben,
de ne tégy mérlegre mindig mindent!

Tudd néha behunyni a szemed,
de ne úgy, mintha a cinkosom volnál!

Mindazonáltal ne felejts el törődni velem,
ne felejts el aggódni értem!

Sírj, mert nincs gyógyszer a világra,
s ne vond meg tőlem a bizalmadat!

Mit tehetnél még értem, anyám?
Viselj el minden időben!

És égjen a villany az ablakodban,
mert néha éjszaka fölnézek.

Leonard Cohen: Hallelujah

Hallelujah - Leonard Cohen

Hallelujah - Alexandra Burke

Halleluja - Kulka János

I've heard there was a secret chord
that David played, and it pleased the Lord
But you don't really care for music, Do you?
It goes like this, the fourth, the fifth
The minor Fall, The major lift,
The baffled king composing, hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

Your faith was strong but you needed proof
You saw her bathing on the roof
Her beauty in the moonlight overthrew you
She tied you to a kitchen chair, she broke your throne
she cut your hair and from your lips she drew the halleujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

Maybe I've been here before
I know this room, I've walked this floor
I used to live alone before I knew you
I've seen your flag on the marble arch
love is not a victory march
it's a cold and it's a broken Hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

There was a time you let me know
What's real and going on below
but now you never show it to me, do you?
And remember when I moved in you
the holy dove was moving too
And every breath we drew was Hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

Maybe there's a God above
And all I ever learned from love
Was how to shoot at someone who outdrew you
It's not a cry you can hear at night
It's not somebody who's seen the light
it's a cold and it's a broken Hallelujah

Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah
Hallelujah, Hallelujah

*

Hallom létezett egykor egy titkos akkord,
Amit Dávid játszott és az Úr kedvére volt
S bár téged nem érdekel, elmondom újra.
Az ötös követte a négyeset, egy moll, egy dúr, s máris megszületett
S a király zavarban súgta: Halleluja

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Bizonyság kellett, bár volt hited,
A háztetőn állt, s hosszan nézhetted,
A hold fényében fürdött, kivirulva.
És megbűvölt, és levágta hajad,
Leláncolt, széttörte trónodat,
És ajkadról ellopta végleg: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Tudod, jártam már régen itt,
Ismerem szobádnak sarkait,
Magányon át vitt Hozzád a véletlen útja.
A díszkapun láttam a címeredet,
De a szerelem nem dicső fáklyásmenet,
Csak egy fázós, kicsit fáradt: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

És volt idő, hogy elmondtad még,
Hogy ott, belül milyen a helyzet épp,
De ezt már sose hallom tőled újra.
Pedig úgy költöztem én beléd,
Hogy galambot hoztam, hogy : Nézd, de szép.
És együtt lélegeztük: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Mondod, a nevet csak bitorlom,
S én azt a nevet még csak nem is tudom,
De mit számít neked, ha bárki tudja!?
Mert minden szóban fény ragyog,
És mindegy melyiket hallgatod,
Hogy Szent, vagy összetört a Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Én próbáltam, hát ennyi telt,
Kezemre érintés nem felelt,
Igazat mondok, bármily szép, vagy csúnya
S bár meglehet, hogy tévedek,
A dal ura elé úgy léphetek,
Hogy nyelvemen nincsen más, mint: Halleluja.

Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.
Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.
Halleluja, Halleluja, Halleluja, Halleluja.

Soós László: Várd mindennap!

(Mt 24:23-44; 1Kor 1:4-9)

Hogy lesz majd a végső idők történése? – megkérdezték
Jézustól a tanítványok, s ím, hallották feleletét:
Akkor nemzet nemzet ellen, ország ország ellen támad,
És gyötrik majd éhínségek lakosságát a világnak.
A föld remeg, és romba dől ország-világ sok városa,
Az is, mely a hegyen épült, s melynek partját tenger mossa.

Akkor sokan meggyűlölnek titeket az én nevemér’,
Hit, szeretet vagy barátság a népek közt semmit sem ér.
Lesznek majd kínvallatások, és sokan eltántorodnak,
Hosszú sora sorakozik fel a hamis prófétáknak.
Sokasodik a gonoszság, a szeretet meghidegül,
És csak aki végig kitart, egyedül csak az üdvözül.

Pusztító utálatosság tűnik fel, mint megmondotta
Jövendölésében régen a nagy Dániel próféta.
Lesz akkor nagy nyomorúság, amilyen még sohasem volt,
De az Ige nem hallgat el, hallani, mit az Isten szólt.
Vigyázzatok, hogy titeket akkor meg ne tévesszenek!
Lesznek hamis hirdetői mindenütt az én nevemnek.

Közvetlenül ama napon, a nagy nyomorúság után
A nap elsötétedik, nem jár tovább a maga útján,
A hold sem fénylik már többé ezüstösen fenn az égen,
Nincs, mi világítson éjjel, ráborul az éj sötéten
A földre, és a csillagok az égboltról lehullanak,
Semmi semmit nem tart többé, a nagy erők szétbomlanak.

A föld minden népe jajgat, és kik szabadítót várnak,
Egyszer csak megpillanthatják jelét az Emberfiának.
De hogy ez mikor történik, azt ma senki nem tudhatja.
Az Úr szava az Őt váró népet ekképp vigasztalja:
Hű az Isten, ki elhívott közösségre Szent Fiával,
A mi megváltó Urunkkal, szabadító Krisztusunkkal.

Várod-e Őt minden napon? Mert úgy jő el, mint a tolvaj
Az éjszaka sötétjében, csendben, titkon, nem nagy zajjal.
Nézel-e a fényes égbe, ha ma nincs is ott semmi jel?
De amikor nem is sejted, Jézus Krisztus akkor jön el.
Nem tudhatod, mikor lesz az az utolsó találkozás,
Ha feltűnik az égi jel, s véget ér a várakozás.

Nem az fontos, hogy mikor lesz, hanem az, hogy készen legyél,
Várd mindennap, mert nem tudod, hogy mikor ér véget az éj,
Mikor az Emberfiának jele felragyog az égen.
Vigyázz, figyelj, az a nagy nap váratlanul hogy ne érjen!
Azt ígérte, és ez úgy lesz, akkor véget ér a világ,
Nem lesz már ég, nem lesz már föld, csak az örökkévalóság.

Vár rád Urad otthonodban, melyet neked elkészített.
Ott nem lesz éj, bűn, sötétség, nem lesz sem meleg, sem hideg.
Nem lesz idő, és nem lesz tér, nem lesz anyag, csak a lélek.
Ott fájdalom sem lesz többé. Halál sem lesz ott, csak élet.
Könnyhullatás sem lesz ottan, és láthatod majd az Istent,
Mert Megváltód drága vére eltörölte bűnöd itt lent.