Sokáig már nem tudnék ebben a világban élni, ahol most újra élek, elszakadva családom tagjaitól, elszakadva barátaimtól, elszakadva a magyar nyelv éltető, lüktető és eleven áramától. Gyönge vagyok és gyámoltalan. Erőforrásaim azonnal kimerülnek. Ha egyedül maradok, azonnal összeroskadok. Az ősemberi lét káprázatai, szorongásai vesznek körül. Lopakodó árnyak. A félelem nyirkos, csatakos szörnypofái. Szükségem van az ismerős szuszogásra, az ólmelegre, a közös akol bűzére, nyomorúságára. A megszokott mozdulatokra és ízekre, a tapintható bizonyosságra, hogy itt vagyok, csakugyan a földön élek. Vannak ismerőseim, akik igazolhatják, hogy Budapesten, a Volkmann utcában lakom. És verseket írok, nemcsak képzelődöm. Ha átmegyek az utca másik oldalára, vannak tanúk, akik látják, s többé-kevésbé tudják, hogy én vagyok ott. S ha hirtelen eltűnnék, ahogy majd eltűnök, ideig-óráig érzékelnék hiányom. És jól esik tudnom, hogy nekik röpke pillanatra hiányozni fogok.
Itt minden más: varázslatos, távoli, idegen. Elviselhetetlenül célszerű vagy rendezetlen, kusza és mégis szabályozott. Mintha elevenen a szegények csillogó mennyországába kerültem volna. Itt élni nem tudnék, rövidesen megőrülnék. Mindig is úgy érezném, hogy ilyen kiváltságokra egyedül méltatlan vagyok. Arra ítéltettem, hogy ismerős emberek között éljek, akik ugyanúgy értik Vörösmarty és Arany, József Attila, Pilinszky és Kálnoky szavát, s akik nem reménykednek semmiféle olcsó, egyéni megoldásban. És csak köztük lehetek boldog vagy boldogtalan. Másutt én, mint a szappanbuborék a szélben, csak egy pillanatig élek, aztán elpusztulok.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése