Szeverényi János: Gondolatok

 A fák szava,
a víz zenéje,
a napsugár tűztánca,
MÁJUSI FELTÁMADÁS –
ti vagytok igaz szerelmeseim.

Elérem a hajnalt,
a szürkés-kék áhítatot.
„Részeg” vagyok a víz illatától,
imádlak Élet-Krisztus!

Virágot csókoltam,
felhőkkel repültem,
heggyel hancúroztam
angyalokkal táncoltam.
Várj, szusszanok egy kicsit…

Széchenyi István imája

Istenem, Te minden jónak, magasztosnak,
tökélynek, teljesnek foglalatja,
töltsd el szívem-keblem Szentlelkeddel! 

Erősíts meg mennyei hatalmaddal,
hogy legyőzhessem földi gyengéimet
és fölemelhessem tehozzád a lelkem! 

Szabadítsd meg érzékeimet mindentől,
ami földi reájuk tapad,
és tisztítsd meg embertermészetem,
hogy a Te műved méltó
lehessen Tehozzád! 

Önts bizodalmat a lelkembe -
és ne hadd, hogy ítélkezzek
a Te tanácsaid felől -
s még annyira sem,
hogy netán valaha is kételkedjek
a Te mindenhatóságodban,
bölcsességedben és könyörületességedben!

(gróf Széchenyi István)

Szeverényi János: A szeretet kiűzi a félelmet

„Retteg a szegénytől a gazdag 

s a gazdagtól fél a szegény. 

Fortélyos félelem igazgat 

minket s nem csalóka remény.”

(József Attila: Hazám)  

Törékenyek vagyunk, mindannyian félünk valamitől. Vannak egyetemes, egzisztenciális félelmeink is, amelyekkel így-úgy próbálunk meg küzdeni: hárítjuk őket, igyekszünk nem foglalkozni velük, vagy elhisszük, hogy a pozitív gondolkodás majd átsegít ezeken is. Pedig a kezeletlen félelem – akár reális, akár irreális – hosszú távon testi és lelki problémákat okoz, ezért is kell foglalkoznunk vele.

Nyilvánvaló, hogy van a félelemnek szükségszerű, életmentő és megtartó funkciója is. Ha nem tartanánk a balesettől, betegségektől, lebukástól, Istentől, az ítélettől, végképp gátlástalanok lennénk. Esendőségünk következtében még ezek tudatában is vétkezünk. Ilyen értelemben Isten mentő ajándéka a bennünk lévő félelem, amelyet nevezhetünk lelkiismeretnek is. A legtöbb emberben működik ez a kis műszer, még azokban is, akik nincsenek élő kapcsolatban Istennel. Ugyanakkor akiknek nincs élő hitük, azok végképp ki vannak szolgáltatva a félelmeiknek.

„A félelem megeszi a lelket” – volt a címe a hetvenes évek egyik jelentős filmalkotásának. Mennyire igaz ez! János apostol így ír erről: „a félelem gyötrelemmel jár”, illetve a Szentírás említést tesz olyanokról, „akik a haláltól való félelem miatt egész életükben rabok voltak”. Fontos tudnunk: a félelemkeltés a Gonosz módszere. Ő az, aki folyton ijesztget és vádol, ő vádolja Isten gyermekeit is. Valóban „fortélyos félelem igazgat” mindent a világban. Bizonyára minden korban volt mitől rettegnie az emberiségnek. Napjainkban is szürke ködként telepszik országunkra és Európára a félelem. Az erre való reakció többféle lehet. Némelyek kivonják magukat az eseményekből, nem hallgatnak híreket, a munkájuknak élnek, esetleg a szenvedélyeikhez fordulnak. Mások szinte megdermednek a reménytelenségtől, a tehetetlenségtől. Fokozza ezt az állapotot a média hisztériakeltő hatása is.

Mi lehet a helyes, biblikus viselkedés ilyen helyzetben? Isten erősítő, bátorító, vigasztaló Igéjére, a Szentlélek által megvilágosított józan észre van szükségünk. Először is ne hergeljük, idegesítsük egymást! Sajnos keresztény közösségekben is szokássá vált ez. Némelyek szinte versenyeznek, hogy ki tud minél rémesebb híreket, információkat megosztani, holott aggodalmaink tárgyai nagyrészt olyasmik, amik nem is biztos, hogy megtörténnek. Gyermekkoromban például ijesztgettek minket az atomháborúval, az olajkészlet kifogyásával, az emberiséget kipusztító járványokkal, egyebekkel. Hála Istennek, egyik sem következett be. Ugyanakkor a józan ész alapján nyilván meg kell tennünk mindent, ami rajtunk áll, amivel csökkenthetjük a ránk leselkedő veszélyeket: táplálkozzunk egészségesen, törekedjünk természetközeli életmódra, mozogjunk sokat, járjunk el a szűrővizsgálatokra, és így tovább. „Árnyék mögött fény ragyog, / Nagyobb mögött még nagyobb, / s amire nézek, az vagyok” – tanította valamikor Gyökössy Bandi bácsi. Ezért javasolja az Ige: nézzünk fel Jézusra! Őt hallgassuk! Ő pontosan azért jött, hogy megszabadítson minket az egészségtelen félelemtől, annak okaitól, a bűntől és az ördög hatalmától.

„Ne féljetek, mert íme, hirdetek nektek nagy örömet” – mondta az angyal is. Mi is ez a nagy öröm? Az, hogy nem vagyunk árvák ebben a hatalmas kozmoszban, van Atyánk, akinek hiányzunk, aki hazavár, és halálosan szeret minket. Naponta, sőt percenként élhetünk Isten irgalmából, szeretetéből, és ha elfogy az erőnk, egészségünk, időnk, akkor is kimondhatjuk: „Atyám, kezedre bízom lelkemet.” Ámen.

Forrás Family Magazin

Márai Sándor: Anya

Amit egy titkos kéz irat:
lágy arcod fonódott redője
bonyolult, fakult kézirat,
nézem, betűzgetem belőle:
mit írtak az évek, az élet?

Ez én vagyok, az én sorsom,
e mély sor a homlokodon:
bocsáss meg,
nem így akartam, ennyi lett,
ki sorsa ez, enyém, tied?
nem tudom.

Szobákban éjjel, idegen
tükrök előtt néha megállok:
nézd anyám, fiad idegen
arcán indulnak már a ráncok,
hasonlók, mint a tieden,

és kopva, elomolva, mállva
két testünk visszaporlik lassan
egy testbe, egy porba, egy anyába.

Csoóri Sándor: Anyám szavai

Köszönjük neked, fiam, hogy hazajöttél,
mert mi már olyan öregek vagyunk,
mint fönt a padláson az a falióra
s a mutatónk már nagyon a temető felé mutat.
Szépszerén azt se tudjuk, csütörtök van-e, kedd-e?
Amikor jössz, az a mi vasárnapunk. 

Apád még csak-csak, ide fut, oda fut,
de nekem már a kisajtóig is ménkű hosszú az út,
hányszor megemlegetem azt a körtefát,
amit a konyhaajtó elől fordított ki a bomba,
meg tudnék benne kapaszkodni, mint most a te karodba.
Talán, ha bottal járnék! No még csak az hiányzik!
Fogom inkább a söprűt, azzal botozgatok el
a ház végéig, a kapuszájig, minthogyha dolgom volna. 

Csak várni ne kéne soha! Várni levélre, híradásra.
Ha kisiklik egy vonat, nem alszom éjjeleket –
A múltkor is, amikor Amerikába mentél,
a szemem belülről kisebesedett:
eljutsz-e? visszajutsz-e? ülsz-e még ide mellém?
mert nekem minden távolság: tenger és tüskebokor
és minden repülő lezuhan, melyen te utazol. 

Mondom is a doktornak: doktor úr, hogyan lehet,
hogy én már a fölröppenő madártól is megijedek?
és annyi havat álmodok össze-vissza: hókazlat, hóhegyet
és mindegyik mögül a fiamat hallom – igen, a köhögésedet,
de fekete puskacsövek és messzelátók figyelik lépteimet. 

Talán, ha én is kelek-forgok a világban amerre te,
nem féltelek a kilengő, magas házaktól
s a krokodilusos tavaktól se,
a mosolygó, késes emberektől, akik bankot rabolnak
vagy csak játszanak,
álarc van rajtuk, mint a szüretibálos ördögökön
s bohócos nagykalap,
de ki szegény: akkor is fél, amikor nevethetne, amikor örül,
ki van az én szívem is verve, hét vassal körös-körül.

Márai Sándor: Hol vagyok?

Ülök a padon, nézem az eget.
A Central Park nem a Margitsziget.
Milyen szép az élet, - kapok, amit kérek.
Milyen furcsa íze van itt a kenyérnek.
Micsoda házak és micsoda utak!
Vajon, hogy hívják most a Károly körutat?
Micsoda nép! - az iramot bírják.
Vajon ki ápolja szegény Mama sírját?
Izzik a levegő, a Nap ragyog.
Szent Isten! - hol vagyok? 

Pilinszky János: Négysoros

Alvó szegek a jéghideg homokban, 

Plakátmagányban ázó éjjelek. 

Égve hagytad a folyosón a villanyt. 

Ma ontják véremet.

Takács Zsuzsa: Vált, új arcokat akar látni

Milyen hamar vége lett! Az előbb még
csokrokat kaptam és forró csókokat -

most vége. Kinyitom az ablakot, ki-
hajolok az utcára. Búcsúhangokat hal-

lok, dudálást, hangos beszédet, a szét-
oszló csoportosulás zajait, mint egy

karnevál végén. Sötét van, az ég komoran
változik, vált, új arcokat akar látni,

unja a régit. Nincs bennem harag; bele-
egyezem. Zúgás közeleg, fölerősödik, csi-

tul, távozik. Mint akit kimentettek egy
folyóból és partra fektettek: új vagyok.

Takács Zsuzsa: Az utolsó gyümölcs

Emlékszel a Sashegyi úton az őszibarackfára?
Engem nem zavart sétánk monotóniája. Egy

izgalmas nő - kérdezted - , hogyan nem unja?
júliusban mindig lehullt egy-egy barack.

A kerítés lécein kiszedtem. Csorgott kezünkön
végig a ragacs. Szomjaztuk mégis elveszetten.

Az utolsó gyümölcs volt a legédesebb. Búcsúnk
már készülődött. Augusztus már vége felé járt.

Méregpohárként ittam ki az érett kelyhet.
Most újra régi kertünk közelébe jártam.

A kerítés alját bedeszkázták. A fa alatt
agyaggolyóvá válva hevert néhány barack.

Dsida Jenő: Amundsen kortársa

Felesége kéri 

- Beteg vagy, fiam, 

ne menj ma hivatalba! - 

Két fia kéri: 

- Láza van, apám, 

ne menjen hivatalba! - 

Dermedt madarak riadoznak: 

- Nagyon hideg van, 

ne menj ma hivatalba - 

Zuzmarás fák közt 

bömböl a szél: 

- Maradj az ágyban! 

Ne menj a hivatalba!  

Ő pedig feleli nékik: 

- Nem lehet, fiaim, 

be kell fejeznem a zárszámadást.  

És fölkel az ágyból, 

Míg dideregve mosdik, 

régi latin szók jutnak eszébe: 

Officium, officii = munka, tisztség, hivatal. 

Debitum, debiti = adósság, kötelesség. 

És titkolja, hogy reszket 

és búcsút vesz és elindul a húszfokos hidegben.  

Nem lelkesedik, nem rajong, 

Nem hajtja feszülő féktelenség, 

nem fűti forró fanatizmus. 

Hírnév, dicsőség, győzelem hármas-igéjét 

nem lengeti rőt lobogón. 

Egyszerű józan és kérlelhetetlen, 

mint a kenyér, 

mint a zárszámadás, 

mint a kötelesség.  

Nézz utána, barátom, 

amint köhögve lép ki az északisarki hidegbe: 

Kishivatalnok. 

Kissé hajlott és deresedő. 

Ötvenéves. 

Amundsen kortársa. 

Hős. 

Az én apám s a te apád, barátom.

Csoóri Sándor: Galilei fejszéje

Sodródom megint, csúnya és fáradt vagyok.
Egy elhagyott asszony káromkodik, ha meglát.
Egy asszony. Egy anya, akit az óceánok
se tudnának már meggyógyítani soha.
Hiába üzenem neki, hogy szerettem valamikor,
de a pókok azóta behálózták a
mindenséget. Hegytől hegyig, Földbe
tört villámoktól föl a Holdig.
Szegény Galilei is fönnakadt már
hasonló szövevényen. „Döntsd el, hogy
ki vagy” – vágták szemébe szigorú papok.
De már késő volt minden válasz.
A dühös lángész magasba dobott egy fejszét,
s a fejsze ott kering azóta is a Nap körül.

Csoóri Sándor: Harangok zúgnak bennem

csonka szonett  

Kinek vagy kiknek bocsáthatnék én meg?
És ki az, aki megbocsáthatna nekem?
Harangok zúgnak bennem össze-vissza
s robog felém az ősz ördögszekereken.
Üssetek meg, hogy magamhoz térhessek!
Öntsetek le, hogy látni kezdjek újra!
Félig vagyok már úgyis csak a földön,
űrbe lebeg kabátom egyik ujja.
Nem voltam pap s nem lettem próféta sem,
csak egy ember, aki még beszélni tudott
a kövekkel és a tűzvészekkel is,
amikor már a szónak sem volt szíve
és a levegő is bűnnel volt tele
s a kényes Hold a föld alá futott.

Csoóri Sándor: Bűnbánó vers

A barátaimnak írom
Már csak magamra figyelek,
mint akit lesnek valahonnan:
padlásablakból, fák mögül,
vagy követnek egy alagútban.
Járkálok tavaszok s telek közt
s köztetek is, ha cipőm orrán
megáll kicsit a Hold pihenni,
vagy hogyha somvirágot szór rám
valamelyik ismerős szél. De
veletek is úgy vagyok csak,
mint akit egy koccanó kés
váratlanul is riadóztat.
Egy kés, egy csonka szó, egy trágár
óraütés jóslatos hangja –
Miféle bűnbe keveredtem,
hogy elveszett szívem hatalma
magam fölött s fölöttetek?
Szelídebb voltam tán, mint Isten
s ostobább, mint a tagadói?
A tüzes nyelvet csak mímeltem?
s a tetoválók hosszú tűit
is csak néztem: hogy táncolnak
mellkasokon és koponyákon
s csúfítanak el mellbimbókat?
Világokat láttam meghalni
elárvult szekerek és tankok
mellől, ülve egy lusta hanton.
De, úgy tetszik, mindez kevés volt!
Kevés a bűn s a bűntelenség.
Ezért kell most füstölgő lécek
között aludnom, fuldokolva,
háttal Istennek, Napnak, égnek.
Hétfő van, kedd van, józan szerda?
Hernyók ünnepe vagy a lassan
fölfelé szálló csontoké
a féregtelenített tavaszban?

Richard Hendrick: Lezárás

Igen, itt van a félelem.
Igen, itt az elszigetelődés.
Igen, itt a pánikszerű felvásárlás.
Igen, itt van a betegség.
Igen, itt van még a halál is.

De,
Azt mondják, annyi zajos év után Vuhanban
Újra lehet hallani a madarak énekét.
Azt mondják, alig pár hét nyugalom után
Az eget már nem borítja sűrű füst,
Hanem kék lett, meg szürke, meg tiszta.
Azt mondják, Assisi utcáin
Az emberek egymásnak énekelnek,
Áténekelnek az üres terek fölött,
A nyitva tartott ablakból,
Hogy akik egyedül vannak,
Azok is halljanak családi hangokat maguk körül.

Azt mondják, hogy Írország nyugati részén egy szálloda
Ingyen ételeket és házhozszállítást nyújt az otthonukhoz kötötteknek.
Ma egy fiatal nő, akit ismerek,
kis szórólapokon saját telefonszámát osztogatta
az egész szomszédságban,
Hogy az öregeknek legyen valakijük, akit felhívhatnak.

Ma a templomok, a zsinagógák és a mecsetek
arra készülnek, hogy üdvözöljék
és befogadják a hajléktalanokat, a betegeket, a megfáradtakat.
Az emberek az egész világon lelassítanak és elgondolkodnak,
Az emberek az egész világon új szemmel néznek a szomszédjukra,
Az emberek az egész világon egy új valóságra ébrednek,
Arra, hogy igazából milyen nagyok is vagyunk,
Arra, hogy mi is fontos igazán.
Szeretetre.

Úgyhogy imádkozunk, és emlékezünk arra, hogy
Igen, itt a félelem.
De nem kell itt legyen a gyűlölet.
Igen, itt az elszigetelődés.
De nem kell itt legyen a magány.
Igen, itt van a pánikszerű bevásárlás.
De nem kell itt legyen a szűkmarkúság.
Igen, itt van a betegség.
De nem kell itt legyen a lélek betegsége.
Igen, itt van még a halál is.
De mindig itt lehet az újjászülető szeretet.
Ébredj rá, hogy mit választasz, hogyan élj most.
Ma vegyél nagy lélegzetet.
Hallgasd csak: a félelmed dübörgése mögött
Újra énekelnek a madarak,
Az ég kitisztul,
És jön a tavasz.
És bennünket mindig körülölel a Szeretet.
Nyisd ki lelked ablakait,
S noha nincs módodban megérteni valakit az üres téren át,
Énekelj.

Solymosi Judit fordítása

Forrás: katolikus.ma

Európa 2020

Európa éjszaka az űrből

Dal - Európa 2020

Rónay György: Ajánlás

                        Nellinek 

Most,
halálom napjaiban
mégegyszer összegyüjtöm,
amit a földön kaptam,
barátságot, szerelmet,
hűséget, örömet,
szeretetet, ragaszkodást,
szépséget, tisztaságot,
jóságot, önfeláldozást –

és egy utolsó lendülettel
fölmutatom az égnek – –

Egyetlen vagyonom –

Fogadjátok szívesen, Mennylakók.

Reményik Sándor: Az én szobám

Nem volt ilyen szobám soha:
Alacsony kis padlásszoba,
De szeme égigérő hegyre néz
S a hegy viszont az ő szemébe.
Benne nehány bútordarab,
Oly durván összerótt, -
De visszadobnék minden földi jót,
Ha ezért kínálnák cserébe.

Ez az én remeteszobácskám.
Körül a falon fenyő, páfrány,
És vadvirág az asztalon.
Szeretteim a nagyvilágban,
Látjátok: én most itt lakom.

Az ablakokon zöld zsalu van:
Nehéz, zöld pilla a szemen,
De a szempillát nem csukom be
Virrasszon örök-éberen.

Nappal lássam, hogy fut a felhő,
Éjjel halljam, mit nyög az erdő,
S mint zúgnak körül a vizek, -

Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.

Hidas Antal: Emberek…

Ha a párhuzamosok  az
       előre –
vagy hátra – végtelenben
       okvetlenül érintkeznek,
akkor mért, hogy a végtelentől
       épp olyan végtelen jelenben
a védtelen emberek
       egymásra találni
képtelenek?

Antal Attila: Ima méltóságért

Tarlott fák bokrok ágain 

fakó Hold fénye ring 

elsápadnom ne hagyj Uram 

ha telem rám fuvint 

szívem ha szunnyadó üszök 

számból ha kór lehel 

nyugalmad járjon át a kínt 

méltón viseljem el 

s időm hurka ha rám szorul 

ne sírjon ki ölel: 

tudja hogy aki távozik 

szabad volt s úgy megy el!

Takács Zsuzsa: Döntés

 Ez hát az óra, amikor kilépsz
a „rejtett összefüggések rendszere" mögül,
ami - mint kiderül egy közönséges, széthúzott,

vörös színházi függöny. Nem álmomban látlak?
Valóban megjelentél? Csak ki kellett, ugye,
várnom az időt? Fejedet félrehajtod,

ettől hozzád hajlok én is, arcunk szinte
összeér. Úgy jössz, mintha engesztelni
akarnál, amiért annyira szerettelek.

Megszületett a döntés - mondod.
De hogy ez mit jelent, és annyira, miért
fehéredtél el, azt elhallgatod előlem.

Fecske Csaba: Hely

az eget habos felhőivel 

mintha álmából keltve 

festette volna valaki 

szép és bizonytalan 

még nem lelte meg valódi színét 

határát a hajnali pára hálóingében 

pihen a szemérmes vidék 

az ismerős otthonos táj 

ahol mintha téged szólítana néven 

minden ösvény poros gyalogút 

a szélben doromboló görbe hátú domb

Reményik Sándor: Versenyen kívül

 Én nem futok. Nincs mért.
Nem kápráztat a pálma-ág.
Útszélen; árokparton,
A versenyen kívül
Szedem a novemberi ibolyát.
Én nem futok,
Távol a sértő zajtól, bántó fénytől
A Janus-arcú dicsőségtől,
Rendezgetem csokorba ibolyámat,
Ha valakit tarlómra fúj a szél,
A vágy, a nyugtalanság, vagy a bánat:
Más virág híján, mutatom neki
Novemberben kinyílott ibolyámat.
Ha kell: jó, ha nem: békesség neki.
Én nem futok.
Én nem akarok senkit utolérni.
Nem hatalomért, csak egy morzsa szívért
Vágyom a virágomat kicserélni.

Bertók László: Sírni szeretnénk, mint az emberek

Majd. megjöttök, hogy melegedjetek,
levetitek a fagyos maskarát,
nem firtatjátok többé, ki a szebb,
ki a gonoszabb, ki az ostobább,

a legnagyobb bűnös is megbocsát,
és nem érti, hogy mitől van meleg,
állati szag tölti be a szobát,
sírni szeretnénk, mint az emberek,

majd megtaláljuk, ami elveszett,
mert mindenki elveszti önmagát,
végtelenben dobog ó egyszeregy,
folyamatos lesz megint a világ,

majd nézzük egymást, mint a katonák,
akik túlélték, amit nem lehet.

Áprily Lajos: Menedék

S mikor völgyünkre tört az áradat 

s már hegy se volt, mely mentő csúccsal intsen, 

egyetlenegy kőszikla megmaradt, 

egyetlen tornyos sziklaszál: az Isten. 

*

Rúzsa Magdi - Most élsz

*

Maradj otthon!

Charles Baudelaire: Az albatrosz

Olykor matrózi nép, kit ily csiny kedvre hangol,
Albatroszt ejt rabúl, vizek nagy madarát,
Mely, egykedvű utas, hajók nyomán csatangol,
Míg sós örvényeken lomhán suhannak át.

Alig teszik le a fedélzet padlatára,
A kéklő lég ura esetlen, bús, beteg,
Leejti kétfelé fehér szárnyát az árva
S mint két nagy evezőt vonszolja csüggeteg.

Szárnyán kalandra szállt, - most sántit suta félsszel,
Még tegnap szép csoda, ma rút s röhejre készt,
Csőrébe egy legény pipát dugdosva élcel,
Egy másik sántikál: hé, így röpűlsz te, nézd!

A költő is ilyen, e légi princnek párja,
Kinek tréfa a nyíl s a vihar dühe szép,
De itt lenn bús rab ő, csak vad hahota várja
S megbotlik óriás két szárnyán, hogyha lép.

Tóth Árpád fordítása

S Nagy István - Máté Péter: Most élsz

Máté Péter - Most élsz


Olvad az idő, mint a halvány jégvirág,
és a tűnő boldogság majd véget ér.
Ott állsz egyedül, falevél a dombtetőn,
álmos holdfény rád köszön, s elfúj a szél.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
Hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
Mert a legapróbb hibád megbosszulja önmagát.
Most élsz, most örülj, hogy szép a nyár,
Most örülj, hogy van ki vár, és a két karjába zár.

Múló örömök sivár létünk színpadán,
Mikor egy szó hallatán dobban a szív.
Sajnos vége lesz, tudjuk már a kezdetén,
Túl az álmaink ködén a semmi hív.
De addig van remény, minden perc ünnepel,
Hisz mindig van remény, hinni kell, ó hidd hát el!

Most élsz, most vigyázz, hogy jól csináld,
Mert a legapróbb hibád megbosszulja…

*

Maradj otthon!

Parancs János: Az alvó nő

Balogh András: Alvó balerina


Combját összeszorítva alszik.
Két keze combjai közt.
Féloldalára dőlve,
magzati pózban,
mint profán látomás.
Ártatlan és kiszolgáltatott,
mint az álmában meglepett,
lemészárolt zarándok
az útmenti fa árnyékában.
Vagy ki tudja? Parázna vágyat
ébreszthet bárkiben, aki látja.
Fátyolfelhő mögött a Nap:
bikavérvörös pára borítja.
Erőszakra ingerel
Mozdulatlan boldogsága,
halk pihegése, mocorgása.
Kirajzolódó, lágy hajlatain
kutakodva siklik a szem.
De nem fenyegeti semmi veszély,
most még óvja az ég.

Háy János: Láttam őket

Láttam őket januárban,
és láttam őket februárban,
és láttam őket egész évben.
Nem voltak se jók, se rosszak,
se kicsik, se nagyok nem voltak.
A markuk tele, a szívük üres,
az üresség lehelte össze őket.
Közülük senki sem keres,
közülük senki nem talál,
közülük senki nem keres,
mert úgy tudja, nem talál.

Láttam őket egész évben.
Nem voltak se jók, se rosszak,
nem mérgezték magukat éjjel,
nem hagytak el feleséget,
maradtak benne az ürességben.
Nem nyüszítettek, nem akarták,
hogy a világ így érjen véget.
Az üresség a szív böjtje, és a szívet
nem táplálták, de enni adtak

a húsnak és enni adtak a vérnek.
Nem vonyítottak, csak hallgattak,
mint a jóllakott vadak,
benne az ürességben.

Volt házuk, autójuk, mindenre biztosítás,
nem érhette őket váratlan kár,
alapelvük volt a biztonság.
Otthonosan mozogtak időben és térben,
mintha nem volna számukra
a mindenségnek pereme és széle.
Nem áldozták föl magukat,
akik áldozatot hoztak, már
meghaltak régen, hogy kik voltak,
ne kérdezd: nem emlékszem.
Nem fájt nekik a bent,
és nem fájt nekik a kint,
nem örültek  se egésznek, se résznek,
ragaszkodtak ahhoz, amiben éltek,
ragaszkodtak az üres térhez.

Láttam őket reggel, este, délben,
épp átszámolták a jövőt pénzre,
és lemondtak valamiről,
egészségtelen ételről, egy új nőről,
szerelem, nem. Ők semmit

nem kezdenének elölről.
Láttam őket a vízparton
derekukról a zsír már nem ég le,
mindennap fürdenek mégis,
rosszabb a szaguk, mint régen.
Egyből lesz kettő, kettőből
a három, háromból a négy lesz.
Ismerik, milyen a világ működése,
minden feladat és kényszer,
a legjobb, ha senki semmit nem érez.

Láttam őket januárban, és
láttam őket februárban, láttam
őket egészen közel hozzám,
hogy szinte már bennük voltak,
és láttam őket egészen messze,
ahonnét már nem látszottam.
Nem voltak se jók, se rosszak,
se kicsik, se nagyok nem voltak.,
nem nyüszítettek, halkan
működtek, mint a korszerű gépek,
mintha a világ, amit látnak,
soha nem érne véget.

Imre Flóra: Ronsard bevallja korát

Nos ifjú nem vagyok, őszül is a fejem
itt fáj ott fáj s bizony nem is mindig a szívem
ma már én kedvesem még neked se ígérem
hogy csak te és csak én és csak a szerelem.

Nem mondhatom, hiszen kacérkodik velem
már az is aki majd lassacskán eljön értem
s akinek nem lehet nemet mondani mégsem
akárhogy is veled van tele a szívem

Ne várass hát soká, hallgasd meg a dalom
ha rá bírsz nézni még egy ilyen vén legényre
féligzárt ajkaid engedd hadd csókolom

Tied az ifjúság szépséges és veszélye
ha nem is érték legalább hatalom
használd s örülj neki de irgalommal élve.

Csepregi János: Gyász

Kinek fáj jobban? 

Engem méhébe föld zár 

Előtted fénykép

Takács Zsuzsa: Tollpihe

A fotelban, ahol ültél, maradt egy tollpihe.
A párnából esett ki, amellyel
megtámasztottad sajgó csigolyáidat.
Nem tudom levenni, szüntelen
visszaszáll, ott virít az élénkzöld
szöveten. Nehéz mint a kő.
Ez az utolsó csepp a pohárban.
Nem bírom tovább a fülsértő csattogást,
ahogy a szövetre szüntelen visszaszáll.

Varga Imre: Jövendölés

Majd ott lebeg 

béna föld és sötét 

                   nap között a fényes arc                   

ami lehetnénk belep 

hullámaival 

és döbbent csöndként 

lángolva ránkzuhan

Mezey Katalin: Látom majd

Látom majd az életemet.
Egyetlen pillanatban,
egyszerre az egészet.
Egyetlen pillanatban
látom, megértem
és szeretném
kétségbeesetten
megtagadni.

Mezey Katalin: Igazság és hamisság

Az igazságra némán,
szinte csak félálomban
bólogatnak.

Aztán jelentékeny,
komoly szavakkal állnak
a hamisság oldalára.

Mezey Katalin: Olyan vagyok

Olyan vagyok, mint a gyerek,
mindent elsőre elhiszek.

Olyan vagyok, mint az ablak,
bárki kinyithat, becsaphat,

A szívem meg, mint az üveg,
ha nem ügyelsz, eltörheted.

Váci Mihály: Mondd, Kedvesem, milyen a tenger?

Mondd, Kedvesem,
milyen, milyen a tenger?
E parttalan zokogás, mely térdet
ölet sosem lel.
Milyen a part, ahol most lábnyomod
kagylóhéj-sora mélyed,
ha elindulsz a végtelenbe, mely lassan
megtelik már Tevéled.
Mondd, Kedvesem, milyen a tenger,
és milyen ott a szél
hízelgése, milyen ott a magány;
szomorú ott az éj,
ha egyedül fuldokolsz a szíveddel,
és milyen ott a sírás?
Vágyik-e ó, hova vágyik onnan az ember,
s ha jön, honnan jön érte hívás?
a szomorúság szalmavirága milyen, s a bánat
lőtt szárnyú madarának
milyen idomító nevet s milyen hessentő
kereplőket találtak?
Hogy mondják ott, ha fáj, - hogy panaszolják
a karba-ölbe bújva: - félek!
Milyen igazolvánnyal bújkál ott a magány, ahol
oly szorosak az ölelések?
Mondd, Kedvesem, ahol a tengernek, a fénynek,
a hitnek nincs határa,
a végtelen partjain gondolnak-e a bennünk fogant,
félve kihordott halálra?
Nem atomrobajok dühére, csak az észrevétlen
is fulladásra, mely magányos,
botló szívünket felveszi ölébe egy éjjel a közösség
hiába ölel szerelmesen magához.
Ne hozz nekem képet a kombinátok
csodálatos lélegzetéről,
ne hozz statisztikát! s ne részegedj a kibernetikus
szörnyek vibráló ihletétől!
A tenger partjaira menj: - a fény, idő,
az emberi lélek
ostromló háborgásaiban fuldokolva a jövő
eszméletére ébredj:
milyen lesz gyönyörű léptű utódunk, ha majd
falánk éheit legyőzi rendre,
milyen csillagokra néz, milyen halált fél,
mi bontja küzdelemre
kitárult szárnyait, - ha nem köti gyáva kín,
sok állati szükséglet,
milyen szél emeli, s merre emelkedik
a súlytalanság állapotában a lélek?!

Levél feleségemnek, Leningrádba, 1960. júl. 20. 

Oláh András: hiány

 és megint – mint akkor 

abban a furcsa télben – 

várok kiszolgáltatottan: 

sorsunk magára hagyva 

vágyaink pusztulóban szívre 

szív alig dobban 

fogoly vagyok hiányodban

Kürti László: kitaposott szőnyeg

ahogy a szüleid hagynak el, s még nem érted,
mit jelent felnőtt ésszel itt maradni árván.
de a halál és közötted már senki nincsen többé
pajzsnak, bizalomnak, csalfa egérútnak.

hagyatékodból elajándékozod a rád
maradt szekrénysort. lemondasz arról
a fontosnak hitt afrikai kunyhóról
és fehérgólyákat ábrázoló festményről
egy távoli rokon javára. de hazacipeled
azt a régi szőnyeget, amit már akkor sem
becsültél sokra, mikor apád megrészegülten
tántorgott vele haza, miután cigaretta-
parázzsal kiégette az elözvegyült nagynénje.

és valahogy neked ez lett a legfontosabb
menedék, erre az előre kitaposott maradék
másfél vagy talán két évtizedre.
most mégis arra az önfeledt rajongásra
gondolsz, meg anyádra, ahogy fejcsóválva
ugyan, de együtt terítik le a nagyobbik
szobában ezt az alig használt, de átlukadt
kézicsomózású, seszínű szőnyeget.

Mezey Katalin: Énekeljenek a csillagok

Mint egy leplet, kiterítette az eget,
és kifeszítette, mint a lakósátrat.
Nem készített semmihez vázlatot,
gondolatban tervezte meg a mindenséget.
Amit eltervezett lecsukott szemhéja mögött,
képzeletében pontosan működött.
Lehunyta a szemét, és látta a teret,
utaztak benne a gondolatai,
követték és megelőzték egymást,
és mindegyikből valami született.

Elképzelte a bolygósereget,
és valahány forma eszébe jutott,
képzelt mindenből milliónyi fehér, fekete
és színes, kisebb-nagyobb változatot.
Mindről elgondolta, hogy mire jó,
milyen pályát fut be, mit vonz, és mit taszít.
És hogy legyen, mindnek nevet adott.
Éber gondolatokkal álmodott,
és felébredve a tiszta papírra írta:
„Utasításomra énekeljenek a csillagok.”

Mezey Katalin: Ha szegényen, ha gazdagon

 (József Attila változat) 

Adj emberséget az embernek,
mert élete nem filmszerep,
amit, ha egyszer eltévesztett,
még másodszorra jó lehet.

Ne járjon a világban kábán,
önmagától mámorosan,
tanítsd: álljon a maga lábán,
és tudja, Isten merre van.

Ne rázza öklét s szórja átkát,
mert szegénynek látja hazáját.
(Lelépek, én ezt itt hagyom!)

Ha szegényen, ha gazdagon,
ne legyünk könnyű préda, gyarmat:
adj magyarságot a magyarnak!

Nemcsák Károly

       „ Én mindig csodáltam a költőket, azért is, mert sokszor éreztem, hogy megfogalmazódik bennem valami és én azt nem tudom olyan szépen szavakba önteni, mint egy költő teszi mindezt. Közben azt is érzem, hogy bennem vannak ezek a gondolatok, de ahogy azokkal a jelzőkkel, azokkal a gondolatmenetekkel, amikkel egy-egy költő helyre tud rakni bennem egy gondolatsort, azzal nagyon jó együtt lenni.”

Oláh András: szerelmeink

többnyire kiesnek emlékezetemből
a legszürreálisabb álmok is
de az a vacogós hajnal
folyton visszatolakszik
ilyenkor asztmatikus fuldoklásban
vergődve keverlek fájdalmaimhoz
nem tudom hány élet kell egy szerelemhez
mennyi alázat titok és önfeladás
de önfeladás-e reggelente
újracsomagolni a vágyat
tudomásul venni a hiányt
keresni bátorságot a hűséghez
ami erősebb a kopottas múlt
minden szerelmi hazárdjátékánál
ahol mindig van egy titkos ösvény
és vannak szavak amik beléd gravírozódtak
ez nem gyengeség nem kiszolgáltatottság
inkább valami szétbonthatatlan
egymásba gabalyodás
amiből egy jut egy életben
s amiben ha megcsörren a telefon
tudod hogy ő lesz az
és minden lélegzetvétel
félreérthetetlenül az ő illatát hozza
elég egy mondat és megszűnik
a hidegfrontos fejgörcs
elég egy szó és új vádalku köttetik
s előcsoszog az a félszeg mosoly is
amely egy szempillantás alatt felissza
a tikkadt lelket kísértő szomjúságot

Biblia

  „ Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, azt készítette el Isten az őt szeretőknek.” 

(1Kor 2,9)

Fenyvesi Ottó: (Elfeledett helyek: Brazília)

Hosszú az idevezető út.
A nyomorúság lakozik errefelé.
A régiek meghaltak mind.
Kapkodjuk csak a fejünket.
Érkeznek a részletek ezerrel.
Látjuk a horizontig beretvált,
sík bácskai semmiket.
Elhagyott tanyák, összedőlt istállók.
A távolban sötét felhők tornyosulnak.

Szerbül Bagremovo, magyarul Brazília.
A környékbelieknek Brazi.
Nem messze van ide Topolya.
Vályogház is van, több. Az egyik
udvarán egy kiszuperált lakókocsi.
A kertben nincsenek madárijesztők.
Egy kis vetemény. Uborka, dinnye.
A lomb között almák függnek,
amolyan férfiúi jelképként.

Templom sincs már a faluban.
A bolt bezárt. A kocsma is félig.
Előtte áll két aggastyán,
cigarettával kínálják egymást.
Már mindent megbeszéltek,
néznek a semmibe.
A postást várják.
Csubrilovity Milorád, a szomszéd faluból jön.
Biciklivel és a nyugdíjjal. Fején tányérsapka.
indig a foga fáj. Senki se tökéletes.

Ez itt Brazi. Nem vagyunk
a világhálón. El vagyunk felejtve.
Hozzánk hűtlen lett mindenki.
Mi meg vagyunk csalatva.
Tudja, felénk nem úgy van az,
hogy csak felnyúlunk a levegőbe,
és hopp ott repül egy kis boldogság,
lekapjuk, és nézegetjük.
Mi nem emlékszünk ilyesmire.

Hosszú az idevezető út. Akácos.
Azt beszélik, valamikor nagyon régen
a falu apraja-nagyja nekiindult az óceánnak.
De aztán visszafordultak, nem jutottak el Brazíliába.
Mi már nem emlékszünk semmire.
Hagyjuk a régieket. Nyugodjanak békében!
Úgyis utat talál magának az elkeseredés.
Tudja, nem lehet ezt csak úgy, mindentől
függetlenül értelmezni. Olyan rég volt!

Talán a Julis néni, a legidősebb asszony a faluban.
Ő tud egy-két dolgot, amit még kell,
de neki is véges az emlékezete.
Ő még látta a kakastollas csendőröket,
ahogy elvonultak Bogaras felé.
Másnap megérkeztek az orosz csapatok.
Látja, így voltak valaha a dolgok.
Béke, háború. Béke, béke,
aztán megint háború.

Utassy József: Erőforrás

Ha nem az enyém 

ha le kell majd mondani róla 

akkor kinek a javára mondok le én 

kié a naprendszer harmadik bolygója 

ha nem az enyém

Utassy József: Hol ifjúságod tűnt el

Hol ifjúságod tűnt el, 

fekszel hanyatt a fűben. 

Hatalmas fellegárnyban, 

heversz az elmúlásban. 

Villanydrót-kotta-hangok 

a fecskék, vadgalambok. 

Dúdolod őket halkan. 

Suhanc vagy. Halhatatlan.

Szent-Györgyi Albert: Psalmus Humanus

Uram, ki vagy Te?
Szigorú apám?
Vagy szerető anyám vagy?
Aki a Mindenséget szülte meg?
Maga a Mindenség?
Törvénye, mely irányít?
Életet teremtettél, hogy visszavedd?
Teremtőm-e, vagy én alkottalak
Megosztani magányom és felelősségemet?

Isten! Nem tudom, hogy ki vagy,
De Tehozzád kiáltok gondjaimban,
Félek magamtól, embertársaimtól!
Lehet, hogy nem érted szavaimat,
De hangjaim szótalan is elérnek.

ELSŐ IMA: ISTEN

Uram!
Te nagyobb vagy, mint teremtett világod,
És a Mindenség a Te lakhelyed.
Saját képemre formáltalak Téged,
Így lettél gonosz, irigy és hiú,
Dicséretre és áldozatra vágyó,
Ki megbosszulja kis vétkeimet,
Azt kívánod, Neked építsem házadat,
Míg embertársaimnak se étke, se lakása.

Isten! Hadd dicsérjelek, javítva a Teremtés
Nekem szánt szögletét, s betöltsem kis világom
Jószándékkal és fénnyel, boldogsággal, meleggel.

MÁSODIK IMA: A VEZETŐK

Uram!
Vezetőket választunk, hogy vezessenek minket,
S Neked szolgákat adunk, Téged szolgáljanak.

De a vezetők nem Hozzád vezetnek,
Békét óhajtó, néma hangunkra nem figyelnek,
Hatalomtól megszálltan űznek emberre embert,
S a Neked adott szolgák már nem Téged szolgálnak,
A hatalmat szolgálják, és megáldják a fegyvert,
Amellyel kínoznak, ölnek a Te nevedben.

Isten!
Oly vezetőket adj, akik a Te szolgáid,
Akik Hozzád vezetik, békében vezetik
Az emberhez az embert.

HARMADIK IMA: A SZÍV ÉS AZ ELME

Uram! Adtál szívet szeretni, szomjazni szeretetre.
Elmét, hogy gondolkodjunk és alkossunk vele.

S én betöltöttem szívem félelmes gyűlölettel,
És a szív az értelmet, hogy megépítsen szörnyű,
Gyilkos szerszámokat.

Széttörni a világot, magam, s társaimat,
Megrontani az élet megszentelt anyagát.

Isten! Tisztítsd meg szívemet, értelmemet emeld fel,
Testvéreimnek testvére legyek.

NEGYEDIK IMA: ENERGIA ÉS SEBESSÉG

Uram!
Az anyag titkos erőit feltártad előttünk,
Hogy nehéz munkánk könnyítsd s felemeld életünk,
Hangunknál sebesebben tanítottál utazni,
Hogy embertől embert ne válasszon el a távol.
Mi kínálódva bombákba préseltük az erőt,
Hogy a föld messzi sarkaiba repüljön,
Nyomort és pusztulást hozzunk az emberekre,
Felperzseljük a földet, hogy üresség legyen.

 Isten! Ne engedd, hogy ledöntsem az élet templomát,
Hadd, hogy tudomásommal magasztaljam a létet,
Legyen rövid életem méltósággal teli.

ÖTÖDIK IMA: A FÖLD

Uram!
Azért adtad a Földet, hogy rajta éljünk,
Megmondhatatlan kincseket halmoztál bensejébe,
Képessé tettél rá, hogy értsük alkotásod,
Könnyítsük munkánkat, megfékezzük az éhezést, a kórt.

Mi meg azért ássuk ki a kincseket, hogy
Elherdáljuk félelmes, pusztító eszközökre,
Leromboljuk velük, mit mások építettek,
És végül ellenünk forduljanak.

Isten! Add, hogy a teremtésben társaiddá legyünk,
Hogy megértsük és tovább jobbítsuk tetteid,
Hogy itt, glóbuszunkon biztos otthonra leljen
A jólét, boldogság és a harmónia.

HATODIK IMA: A GYERMEKEK

Uram!
Elválasztottad a férfit s a nőt, hogy kölcsönös keresésben
A lélek legmélyebb húrjain a legmagasabb harmónia szóljon.
E keresésből jönnek gyermekeink, a kedves gyermekek,
Hozzánk fordulnak tisztán, tapasztalatlan.

S én gyűlölettel, félelemmel, előítélettel töltöm elméjüket,
Bunkeremben az élet sötétjét, hiábavaló törekvést tanulnak,
S ha felnőnek, nemes tettekre készen
Módszeres gyilkosságra késztetem őket,
Erkölcs nélkül leélni legszebb éveiket.

Isten! Mentsd meg a gyermekeimet,
Mentsd meg értelmüket,
Hogy romlásom ne ronthassa meg őket,
Mentsd meg életüket,
Hogy a másra fogott fegyver ne őket érje,
Szüleiknél jobbak lehessenek,
Hogy majd felépíthessék saját világuk,
Szép, tiszta, méltányos, jót akaró világot,
Hol béke és szeretet uralkodik
Örökké.

Beney Zsuzsa fordítása

Utassy József: Hit és valóság

A vágyam: Valóság! 

Hitem még csak álom. 

De tudom és remélem, 

hogy a Valóságban 

egyszer megtalálom.

Dobozi Eszter: kérni-kérni-kérni

hogyan szólhatnék Hozzád,
Te, Szólíthatatlan,
így-úgy mégis beszélek én,
ily s oly fabrikált nevekben
vélem elérni Orcád
ám dicséretedre szánt perceimben
rest vagyok én az áhítatra
mert szólásra kimért
és szűkre szabott az én időm
nem maradt erőm nekem
a Te magasztalásodra
mert csak kérni-kérni-kérni
sürget a kifogyhatatlan sóvárgás
hogy segítsd, oltalmazd
tartsd meg és emeld ki
fájdalmaikból a fájókat
a megszomorítottak fejére
hozz vigasztalást
és tápláld kicsit a szűkölködőket
mert annyi a baj és annyi a bajba jutott
hogy megszámolni se volna mód
ki mindenekért vagyok színed elé járuló
hogy elősoroljam Ábeltől Zsuzsannákig
a megkínzottak, elveszettek
árvák és elfeledettek seregletét hét nap,
hét éjjel egybeszakítva is kevés
a magam keserve pedig
amúgy is ráadás volna minderre csak
ha lenne perc ezért
akkor se nyílna föl már a szám
s ha van, a Te könyörületed
a sokasággal talán
engem is magával sodor
így kérlek ódon fohászkodással
ne hagyd el a Terád szorulókat
ne veszejtsd el az elveszendőt
és hallgass meg engem őhelyettük

Lányi Sarolta: Leégés

Sírni szeretnék - s a szemem száraz,
Mint kiapadt kút árva gödre.
Szomorú ez a szem mindörökre.

Szólni szeretnék - s hallgatok inkább.
A legszebb szó is üresen kong
S nem zengi el, mit a lélek mond.

Szeretni szeretnék - de elment a vágy már.
Nem hevít többet a régi szent láz.
Üres a szívem, mint leégett ház.

Áprily Lajos: Tavaszodik, I

Sáncban a hóviz könnyü hajót visz, 

füstöl a fényben a barna tető. 

Messze határba 

indul az árva, 

lenge madárka: billegető.  

Titkon a Bükkben

moccan a rügyben 

- mint csibe héjban - kandin a lomb, 

s mintha a róna 

kedve dalolna, 

úgy muzsikál, muzsikál a kolomp.  

Indulok. Értem. 

jól tudom: értem, 

értem üzenget a zsenge határ: 

"Szíved, a bomlott, 

ócska kolompot hozd ide,

hozd ide, hozd ide már!"

Mezey Katalin: Akinek álom

Akinek álom nem jön a szemére,
egész éjszaka fáradtan forog,
először érti meg, magas a Kereszt,
alatta zúgva sötétlik a föld.
Hajnali hír jön, torkaszakadtan
kukorít a kakas,
kigyullad az ég és lángba borul.
Tündöklik a Nap.

Utassy József: Utóirat

A városnak szélén, 

hol véget érnek a házak, 

van a kolostor. 

A világnak végén, 

ahol véget érnek a szavak: 

ragyog az Ige! 

Mezey Katalin: Lábnyomok

A friss hóban mély macskalábnyomok,
a tekintetem az ablakig vezették.
Egy fiatal házaspár lakott itt azelőtt,
ezt a vadóc kandúrt is megszerették.
Nyolc éve múlt? És a macska máig
számon tartja, hogy jók voltak hozzá,
simogatták, naponta megetették,
és jön, hogy hátha itt találja őket.
Mi emberek sokszor már napok múlva
sem emlékszünk, hogy ki tett jót velünk.
Talán ezért kuszák lábnyomaink:
azt sem tudjuk, hogy mit keresünk.

Kiss Benedek: Prédikáció 2011 karácsonyán

Jézus nem gitározott,
nem orgonált,
hanem az édes
világhárfán játszott.
Érzelmes és kegyetlen dalokat.
Belérettent és követte, aki hallgatta,
elragadtatott lett tőle,
vagy felháborodott, mint a zsidó papság.
Vajon ma nem feszítenék meg Jézust?
Vajon mit szólnának a papok
s a mai farizeusok,
ha Jézus testi-lelki valóságában
megjelenne köztünk?
Bizony, sokan futnánk mi, emberek
igazságai elől.
De azért szüless meg, kis Jézus, ma éjszaka is,
szegény emberek és hajléktalanok kérik,
kik megváltásra várnak.
Bizony, sokan vagyunk mi.
És elszaporodtak nagyon a kufárok is,
kik áruikat drágán adják,
s bagóért veszik meg lelkünk.
Talán találnál tizenkét apostolt is,
de sok hívet, szívet, tanítványt bizonyosan,
kik nem csak kenyérre éheznek,
hanem balzsamos mennyei szóra,
ami embervoltukat nyilvánvalóan igazolja.
Követnének, istenítenének,
óriás falka követne,
s aztán a zsiványság és manipuláció szavára
megint Barabbást kiáltanának.
S te kezdhetnéd elölről a feltámadást,
és az evangelizációt.

Egyed Emese: Gyűrűk a vízen

Tudod, hogy szép dalok születtek hozzád,
hogy suttogásom bányasípok rejtik,
rejtőző sókristályok visszhangozzák. –

Tudod, hogy nincs remény se, nincs tavasz se,
hogy álmok féltve őrzött álma vagy te,
s hogy sóvárogva vágyom
hozzád

Egyed Emese: Mintha

Azt mondta: holnap.
Holnap.
Víz mélyén gyöngyök.
Fölragyognak.
holnap         
         mintha                   
                   szó
Zuhogásban.

Kedvesem színarany palástban!
Kedvesem bársony-
feketében.

Kar-
nyúj-
tás-
ra.

Csak el nem érem.

Sebestény-Jáger Orsolya: Mint betemetett utakon a tél...

Mint betemetett utakon a tél,
egy messzi gyermekkori tájon,
mormolom magamnak vándor utamon,
ha mégis kimondanám – hangosan – ne fájjon:

Én eldobnám tükreid, mert ugyanannak látlak:
Fehér szirom vagy egy örök almafán.
S neved suttogják a szétszaladó évek,
a legszebbet, az elsőt. Édes jó Anyám.

Trausch Liza: Bűnvetés

 "Mert aki vet az ö testének, a testből arat veszedelmet." Galata 6,8a  

Egy asszony panaszolta: Hallod, hogy beszél velem a lányom? Azt mondtam: hallom. Pontosan úgy, ahogy te beszéltél az anyáddal. A saját eljárásunkban részesülünk. "Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek" (Mt 7,2b). Csak egy kicsit megrázottan. Mindent visszakapunk. Mert aratás nem csak az ítéletkor lesz, hanem már itt is. Ahogy beszéltél a szüleiddel, úgy beszélnek majd veled a gyermekeid. Olyan türelmetlenül, olyan könyörtelenül, olyan rendreutasítóan, ahogy tőled hallották. Mindent visszakapunk, mert nő a vetés. Gondolj arra, hogy beszéltél sokszor az anyósoddal, amikor forgattad a betegágyon. Nem törődtél vele, hogy az neki fáj. Valaki mondta, hogy mindent megcsináltam neki. Na de hogyan? Érezte szegény, hogy mennyi bajt csinál neked, hogy legjobb volna már nem lenni. Egyszer te is foroghatsz még az ágyban. Hiába mondod, hogy egyik gyerekemnél sem akarok megöregedni. Ha valaki megsért, jönnek a magadat igazoló gondolatok. Megtelik a szíved hirtelen haraggal, keserüséggel. Tudod, hogy ki megy bele tönkre? Saját magad! A gyűlölet belül rág. Egy spártai kisfiú rókát lopott. Megfogták, de ő azt mondta: Nincs nálam. Ott volt az ingében, és a róka belemart a lelkébe. A harag beléd mar! Tovább faggatták a fiút, de újra csak azt mondta: Nem láttam, nincs nálam. A róka mindig beljebb mart, egészen a szívéig, és átharapta. Valaki járt ezen a földön, Aki gyógyulást, szabadítást vetett. Soha semmi mást! És aratott könnyet, vért, ostort, töviskoronát, keresztet. Mert Ő bűneid büntetését aratta.     

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Rónay György: A megfáradt Odysseus

Amit nem láttam a világból,
nem érdekel már.

Amit láttam is, lassan elfelejtem.

Sziklán ülök, hálómat bogozom,
hallgatom a hullámok mormolását.

Vagy nézem udvarom zugából
dárdavető ifjak vetélkedését.

Hogy kétannyira dobtam valaha?
Mindegy. – Leég a láng,
füsttel, korommal hamvadnak a fáklyák.

Gyerünk aludni, Penelopé.

Hanem azért az ablakot
hagyd nyitva éjszakára.

Bármelyik pillanatban
szólhat a tengerről a hívás.

Zelk Zoltán: Három sor

Kibírhatatlan kínok 

lángjai sem oltják 

halálfélelmemet! 

Sinka István: Végy karjaidra, idő

Be jó lesz megbékülni
s megbékülten megszépülni.
Úgy, mint a pusztán a messzi
s hanyatló viola, esti.
Mint ég alján őszi kékség,
mint a kunnyói szegénység.
Megbékülni majd a tájban
s megszépülni a halálban …
Végy hát karjaidra, idő!
S míg az estém árnyéka nő,
ringass, mintha fiad lennék,
mintha már békülni mennék.

Mezey Katalin: Ha megnyomják a gombot

Két és fél hónapig hullottak ránk a bombák.
Rázkódtak a falak, kapaszkodtunk,
hogy a légnyomás ki ne szippantson
minket is a szobából. Ha zárva voltak
az ablakok, kirepültek rajta az emberek,
a székek, asztalok, kiszállt a kanapé.
Ha kinyitottuk, minden bent maradt,
de bejött a por, a zaj, a törmelék,
bejött a bomba is. Minden nyitva volt,
és alacsonyan szálltak a repülők,
láttak minket, és mi is láttuk őket,
ahogy nyomják a gombot, meghúzzák
a kart, és máris omlik ránk a fémeső.
Fent voltunk a lakásban.
Eleinte még leszaladt a nép,
de aztán beláttuk, minek?
Senki nem lopott, jók voltak
egymáshoz az emberek.
Az utolsó vizes palackot,
még a dorgójukat is
odaadták, ha kellett.

Máig tele van bombával a Duna,
sok felrobbant a rakparton, a hidakon,
de sok behullt a vízbe és ottmaradt,
ma is sugároz kifelé, mert van bennük
valamiféle szerény atomtöltet is.
Sok volt, nagyon sok volt a halott.
Aki meghalt, csak kihúzták a törmelékből,
 kocsira dobták, tömegsírba tették,
senki nem tudja, hogy ki hova lett?
A karja itt, a teste egy másik gödörben.
Mikor már egy hónapja nem aludtunk,
lementünk anyuhoz, autóra kéredzkedve
és gyalog, mert nem bombázták a falvakat.
Ott egy bombára nem jutott volna elég halott,
nem lett volna elég gazdaságos.

Mezey Katalin: Hála

Hálásan köszönöm, Uram,
hogy hetvennégy évem alatt
csak kétszer kellett
a bombázások elől
hetekre a pincébe bújnom,
és csak egyszer lőtték szét
fejem fölött a házat,
de szerencsére mind megmaradtunk.
Hálásan köszönöm, hogy
tiszta párnára hajtom a fejem,
és kertünkön nem katonák
gázolnak át, csak a feketerigók harcolnak
elszántan a fészkelőhelyért,
előbb a borókafa ágai között,
majd lent, a gyepen.
Furcsán lelóg, majd rebben,
villan a szárnyuk, a csőrük.
Nem tudom, hogy élet-halálra
vívnak vagy megadásig.

Mezey Katalin: Az Istennek készült bejáraton át

Az Istennek készült bejáraton át
belép lelkünkbe a média:
alig várjuk, hogy megszólaljon,
és mondjon, amit akar:
„Csak csönd ne legyen,
mert az olyan idegesítő.”

Az Istennek készült bejáraton át
belép lelkünkbe a média,
ha tartunk a szobánkban készüléket,
amely fogni tudja az adását.
És akkor ahelyett, hogy kiszűrnénk
a csöndből, és beengednénk a lelkünkbe:
a csönddel együtt az Isten adását is
elűzzük, és az őneki készült
bejáraton át a lelkünkbe bebocsátjuk,
szóljon inkább éjjel-nappal a „műsor”,
csak ne legyünk a csöndben egyedül.
Ne legyünk Istennel egyedül.

Petőcz András: Szigligeten, parkban

sétálsz a kedvenc fáid között, Szigligeten, a parkban,
és azt hiszed, ott van veled a macskád is, a macskád,
feketén, dorombolósan, ahogy az egy macskához illik,
azt hiszed, így lesz ez mindörökké

sétálsz a kedvenc fáid között, és azt gondolod, az idő
nem múlik, nem pereg el az idő, sőt, minden változatlan,
csak az évszakok változnak, azok is csak a mulattatásodra,
hogy lehessen olykor-olykor bosszankodni kissé

sétálsz a kedvenc fáid között, a parkban, hallod, ahogy
a fekete macskád puha mancsai alatt megzörren az avar,
ijedten rebbennek fel a madarak a földről, ahogy közelít
feléjük a társad, sötét macskaszeme izzik

eközben egyedül vagy, végtelen magadban, és
a park is, a park is annyira csendes, levél se rezdül,
miként ha álom, miként ha álom lenne mindez, valaha, egyszer,
talán a jövő, talán a jövő hozza a múltat, ide, a jelenbe

végtelen egyedül vagy, és eközben magadban – séta a parkban,
nincsen a macska, de hallod a léptét, zörren az avar a mancsa alatt,
az idő nem múlik, akár az álom, minden mozdulatlan,
Szigliget – fák közt: megáll a szél is

sétálsz a kedvenc fáid között, a parkban, Szigligeten,
olyan az egész, mintha veled lenne a macskád is, a macskád,
dorombolósan és feketén, ahogy az egy macskához illik,
és azt hiszed, így lesz ez mindörökké

Kányádi Sándor: Ahogy

ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre

ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik őszül

ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója

ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek

1994

Mezey Katalin

 "... Hiszen általános, hogy gyarló emberként először mindig másban, másokban keressük a hibát, először mindig a külső körülményekben, a tőlünk független dolgokban: időben, térben keressük balszerencsénk, szerencsétlenségünk okait. Mindenben és mindenkiben sokkal hamarabb észrevesszük a rosszat, a torzultságot, a nevetségességet, az alkalmatlanságot, a bűnt, mint saját magunkban. Jókai Anna – egész életművében benne rejlő, de önéletírásában a legmarkánsabban megnyilatkozó – utolsó tanítása számomra az, hogy ha mindenki először saját magában keresné, és ha megtalálta, igyekezne kigyomlálni a rosszat, kezdve a rosszindulattal, a tehetetlenséggel a mások hibáztatásáig, rágalmazásáig és tovább, akkor jobbá lenne a világ: több lenne benne a megértés, a megbocsátás és a szeretet."