Mint betemetett utakon a tél,
egy messzi gyermekkori tájon,
mormolom magamnak vándor utamon,
ha mégis kimondanám – hangosan – ne fájjon:
Én eldobnám tükreid, mert ugyanannak látlak:
Fehér szirom vagy egy örök almafán.
S neved suttogják a szétszaladó évek,
a legszebbet, az elsőt. Édes jó Anyám.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése