Edmund Burke

" A rossz győzelméhez nem kell más, csak az, 

hogy a jók ne tegyenek semmit." 

Dabi István: Gyilkosság

gyakran 

akaratlanul is gyilkolunk 

egy szóval egy hangsúllyal vagy 

egy ügyetlen gesztussal 

és nem értjük 

miért foszlott szét 

a szerelem 

és meredeznek köröttünk 

érzéketlen szürke sziklafalak   

Kántor Péter: Indián

Most annyi idős vagyok,  

amennyi az apám volt, mikor meghalt,  

mondta az apám egy nap.  

Aztán még hozzátette:  

De ő akkor már öreg volt,  

már tíz éve nem dolgozott.  

Hetvenhat, annyi.  

Ültünk egymással szemben  

egy hosszúkás asztal két oldalán,  

mint egy folyó két partján,  

és mosolyogtunk egymásra,  

mosolyogtunk magunk elé,  

ahogy hallgatag indiánok  

szívják a pipájukat és bámulnak a tűzbe.  

És négy év múlva apámat elvitte a rák.  

Most hatvanhét éves vagyok,  

ülök egy hosszúkás asztal mellett,  

mint egy folyó partján  

egy hallgatag indián,  

aki a túlpartot figyeli,  

a füstjeleket,  

hogy van-e valamilyen füstjel.  

Trausch Liza: Gonosz szolga

" Akkor előhívatván őt az ő ura, monda néki: Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem néked. Nem kellett volna néked is könyörülnöd a te szolgatársadon? És megharagudván az ő ura, átadta őt a hóhérok kezébe. Ekképpen cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátjátok, kiki az ő atyjafiának az ő vétkeit." Máté 18,32-35  

Mintha a Miatyánk mondatát hallanánk: " Miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek." Nézd, hogyan bocsátott meg Jézus, és tanuld meg nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer! Úgy, hogy említés sem lesz többet róla. Nem úgy, hogy a szemére veted újra. Nem! Úgy, mintha meg sem történt volna. Úgy, hogy a tenger mélyére veted. Olyan közöttetek a viszony, mint előtte volt. Amit nem felejtettél el, nem bocsátottad meg. Visszaeséseink legfőbb oka, hogy nem tudunk a másik embernek megbocsátani. Kétféle szabályunk van: Istennel kegyelmi viszonyban akarok lenni, a másik emberrel jogviszonyban. A másik fizesse meg nekem, amivel tartozik. Istennél ilyen nincs. Ezért veszítjük el a mennyet, és kerülünk vissza a börtönbe. A börtön, a hóhérok keze: saját természeted, sötét hatalmak, megkötözöttségek, amik belülről gyilkolnak. Egyetlen dolog ránt vissza a régibe: az irgalmatlanság. Ne tartsd magadat nagynak, és ne kritizálj, ne ítélj másokat. " Menthetetlen vagy, óh ember, aki ítélsz!" Menthetetlen vagy addig, amíg nem tudsz bocsánatot adni. Izráelben minden ötvenedik év az elengedés éve volt. Tudd, hogy te is kegyelemből élsz! Egyetlen dolgod van ezen a földön: a hétköznapok aprópénzére váltani azt az óriási kegyelmet, amivel Isten megajándékozott. Légy irgalmas ember!     

*

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

 Trausch Liza igehirdetéseit a http://trauschliza.mbb.hu oldalon lehet elérni.

Szabó Magda: Szonett

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.

Anne Graham: Hogyan engedhette meg ezt Isten

          Sosem fogjuk elfelejteni azt a rettenetes terrortámadást, amely 2001. szeptember 11-én érte az  Amerikai Egyesült Államokat. Az ismert amerikai prédikátor, Billy Graham lánya, Anne Graham egy rádióinterjúban arra a kérdésre, hogyan engedhette ezt meg Isten, ezeket válaszolta.

Anne Graham: Úgy hiszem, Istent nagyon elszomorítja, ami velünk történt, ám évek óta azt mondjuk neki: menj ki az iskoláinkból, menj ki a kormányunkból, és távozz az életünkből. És ő, mint aki tiszteli szabad elhatározásunkat, csendben hátrahúzódott. Miképpen várhatjuk el Istentől, hogy áldását és védelmét adja, ha kizárjuk az életünkből?

A legutóbbi történések fényében.... terrortámadások, iskolai lövöldözések stb., lássuk csak: Azt hiszem, ez akkor kezdődött, mikor Madeline Murray O'Hare panaszkodott, hogy nem akar imádságot az iskoláinkban, és mi azt mondtuk, rendben.

 Aztán valaki azt mondta, jobb, ha nem olvasunk Bibliát az iskolában...- a Bibliát, amely azt mondja: ne ölj, ne lopj és szeresd a felebarátodat, mint magadat. És mi azt mondtuk, rendben.

 Aztán dr. Benjamin Spock az mondta, ne fenekeljük el a gyerekeinket, ha rosszul viselkednek, mert a személyiségük sérül, és lerombolhatjuk az önbecsülésüket. (Spock fia öngyilkos lett) És mi azt mondtuk, egy szakember biztos tudja, miről beszél, és azt mondtuk: rendben.

 Aztán valaki azt mondta, hogy jobb, ha a tanárok és az osztályfőnökök nem fegyelmezik a gyerekeinket, amikor rendetlenül viselkednek. És mi azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki azt mondta, hagyjuk, hogy diáklányaink abortuszt végeztessenek, és nem kell, hogy ezt elmondják a szüleiknek. És azt mondtuk, rendben.

Aztán egy bölcs vezető azt mondta, mivel a fiúk fiúk, és úgyis meg fogják tenni, adjunk fiú diákjainknak annyi óvszert, amennyit akarnak, és nem kell, hogy erről szüleiknek beszámoljanak. És azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki azt mondta, hogy nem számít, mit teszünk a magánéletben, ha elvégezzük a munkánkat. Újból egyetértve velük, azt mondtuk, nem számít, mit tesz valaki - beleértve akár az Elnököt is - a magánéletében, amíg van munkánk, és a gazdaság jól működik.

Aztán valaki azt mondta, nyomtassunk újságokat meztelen nők képeivel és hívjuk ezt a női test szépsége feletti egészséges, természetes örömnek. És azt mondtuk, rendben.

Aztán valaki tovább lépett, és meztelen gyerekek képeit publikálta, majd tett még egy lépést, és ezeket elérhetővé tette az interneten. És mi azt mondtuk: rendben, a szabad szólás joga feljogosítja erre őket.

És jött a szórakoztató ipar, azt mondta, csináljunk TV- műsorokat és mozifilmeket, amelyek az erőszakot, erkölcstelenséget reklámozzák és a tiltott szexet. És készítsünk olyan zenefelvételeket, amelyek bátorítanak a nemi erőszakra, kábítószer- fogyasztásra, gyilkosságra, öngyilkosságra, és különböző sátáni témákat dolgoznak fel. És mi azt mondtuk, ez csak szórakozás, nincs is rossz hatása gyermekeinkre, és különben sem veszi senki komolyan, úgyhogy csak hadd menjenek, ha mindenki megy...

Most pedig feltesszük magunknak a kérdést: miért nincs a gyerekeinknek lelkiismerete, miért nem tudnak különbséget tenni jó és rossz között, és miért nem okoz nekik problémát, hogy megöljék az idegeneket, osztálytársaikat, saját magukat. Talán, ha elég önkritikusan gondolkodunk, ki tudjuk találni. Azt hiszem, azt aratjuk, amit vetettünk.

" Kedves Isten, miért nem mentetted meg azt a kislányt, akit megöltek az osztályában? Tisztelettel, Egy Érintett Tanuló" és a válasz: " Kedves Érintett Tanuló! Ki vagyok tiltva az iskolákból. Tisztelettel, Isten."

Furcsa, milyen egyszerű az emberek számára megvetni, kidobni Istent, zagyvaságnak, értelmetlenségnek tartani üzenetét, aztán csodálkoznak, miért megy pokolra a világ. Furcsa, mennyire elhisszük, amit az újságok írnak, de megkérdőjelezzük, amit a Biblia mond. Furcsa, hogyan mondhatja valaki " Hiszek Istenben ", miközben a Sátánt követi, aki egyébként szintén "hisz" Istenben. Furcsa, milyen gyorsan készek vagyunk az ítélkezésre és mennyire nem a megítéltetésre. Furcsa, milyen gyorsan továbbküldjük viccek ezreit, és bozóttűzként terjednek a köztudatban, de ha az Úrról szóló üzenetekkel tesszük ezt, az emberek kétszer is meggondolják, mielőtt továbbítanák. Furcsa, hogy az erkölcstelen, durva, vulgáris és obszcén dolgok szabadon áramlanak a világhálózaton, miközben az Istenről való nyilvános beszédet elnyomják az iskolában és a munkahelyen. Furcsa, hogyan lehet valaki Krisztusért lánggal lobogó vasárnap, és láthatatlan keresztény a hét további részében.

Furcsa, hogy jobban érdekel, mit mondanak rólam az emberek, mint az, hogy mit mond Isten felőlem!

Tehát Isten a felelős?   

Szabó Magda: Hinni

Hinni szeretnék a kimondott szóban, 

Hinni az emlékekben, egy régi fotóban. 

Hinni szeretnék egy darabka kőben, 

Egy száraz faágban,vagy épp zöldelőben.  

Hinni szeretnék a könyv betűiben, 

A madarak dalában, a tiszta levegőben, 

Hinni a szóban, a segítő kézben, 

Hinni szeretném, hogy van miben hinnem.

Bob Gass: Engedd át Istennek!

„ Vesd az Úrra terhedet, és ő gondot visel rád!” 

(Zsoltárok 55:23) 

       Nehéz teherként nyomaszt egy szeretted helyzete? Sikertelenek a segítségére tett erőfeszítéseid? Engedd el, és hagyd, hogy Isten foglalkozzon vele!  Az elengedés nem azt jelenti, hogy abbahagyod a törődést; csak azt jelenti, hogy vannak dolgok, amiket te nem tudsz megtenni érte. 

       Az elengedés nem azt jelenti, hogy minden kapcsolatot megszakítasz; csak azt, hogy rájöttél, nem te okoztad a problémát, és nem is te tudod helyrehozni, vagy bármilyen módon irányítani a helyzetet. Azt jelenti: hagyod, hogy tanuljon a következményekből. Az elengedéssel elfogadod, hogy a végeredmény nem rajtad múlik. Az elengedés nem a másik hibáztatása, és nem a megváltoztatásával való próbálkozás, hanem az, hogy bölcsen felismered: csak magadon tudsz változtatni.  

       Ez is törődés, csak nem állandó gondoskodás. Ezzel támogatod anélkül, hogy megpróbálnád megjavítani őt, és ítélkezés helyett engeded, hogy ember legyen. Az elengedés azt jelenti, hogy ahelyett, hogy mindig beleavatkoznál a dolgaiba, és megpróbálnál ellenőrzésed alatt tartani minden lehetséges végkifejletet, inkább engeded, hogy a másik ember befolyásolja a saját eredményeit. Az anyáskodás és a túlzott védelem helyett hagyod, hogy szembenézzen a valósággal. Azt jelenti, hogy nem tagadod, hanem elfogadod a helyzetet. Ahelyett, hogy nyaggatnád, szidnád és vitatkoznál vele, megtanulod a saját hiányosságaidat kezelni.  

       Az elengedés azt jelenti, hogy ahelyett, hogy megpróbálnál mindent a saját vágyaidhoz igazítani, minden egyes napot úgy fogadsz, ahogy jön, és örülsz minden egyes pillanatnak. Azt jelenti, hogy kritika és irányítás helyett megtanulsz arra a célra összpontosítani, amelyre Isten elhívott. Azt jelenti, hogy nem kell bánkódva gondolnod a múltra, hanem a növekedésre összpontosíthatsz, és elkezdhetsz a jövőért élni. Az elengedés kevesebb félelmet és több szeretetet jelent.  

       A mai üzenet számodra ez: engedd el, és hagyd Istent dolgozni!

Forrás: www.maiige.hu

Szikszai Béni: Készül a holnap

Ezüstfény csillog az ágak között, 

fejem fölött a holdsarló száguld, 

harmat hintázik a leveleken, 

nincs leheletnyi nesz, 

lábaim zajtalan lépnek. 

Előttem most a tisztás kitárul: 

királyi agancsos kutatva kémlel, 

fejét emelve körültekint. 

Rókafi lohol, lapit a réten, 

fuvallatként suhan 

fejem fölött a macskabagoly. 

Hallgat a hangyaboly, 

szivárvány-lepkék sem lebegnek. 

A Hold sápadt fénye terül a tájra. 

Hallgat az erdő, 

de a csendben millió élet dalol, 

holnapra készül. Értelem nem érti, 

fül nem hallja meg 

a teremtő csendet. 

Csak a hit vallja, 

hogy a csend mélyén 

teremtő kézzel készíti Isten 

a holnapot...

Szikszai Béni: Csak Ő meg én

Mikor magam maradtam, 

bűneimtől vadul marattam 

kétségek között hánykódva, 

a szakadék peremén, 

nem volt ott senki, 

csak Ő meg én.  

Mikor bűnteher alatt roskadoztam, 

a kereszt felé lépni haboztam, 

a hányattatás kínzó éjjelén 

nem volt ott senki csak Ő meg én.  

Mikor felragyogott kegyelme fénye, 

valóság lett váltsága ténye 

a feltámadás reggelén, 

nem volt ott senki, 

csak Ő meg én.  

Ha majd rám borul az álom, 

szemeimet lezárom 

életem utolsó estelén, 

nem lesz ott senki, 

csak Ő meg én.

Károlyi Amy: Szó

Vannak csendek,  

mikor a percet 

átüti a szó. 

Nyiss ki ajtót és ablakot 

Isten a látogató.  

Hagyd minden dolgod, 

a szóra figyelj 

Oly ritkán hallható.  

Átömlik rajtad mint egy ölelés, 

mikor Isten meglátogat, 

Te vagy a hang, 

a szó.

Faludy György: Te azt, ami van…

Te azt, ami van a világon,            

metaforákká emeled,            

míg én itt lent a port szitálom            

s metaforákat keresek.        

                  

Bár nincs ambíciónk raktáron,            

könyvtárunk mégsem kevesebb.       

S ahogy kívánod és kívánom:            

szerelmünk lángja nem remeg.    

                 

Miért nem, kérdem. A papíron            

csak szuggerálom, ha megírom.    

Nem génektől jön a boldogság        

          

s nem a sors hozza el. Talány.            

Az ember ott kezdődik, mondják,            

amikor átlép önmagán.                 

Faludy György: A homlokomon nincs ránc

A homlokomon nincs ránc, pedig nemrég          

lettem hatvanöt. És hány védfalat          

és áttetsző kristálybúrát emeltél          

körém! Csak szétnéztél, s egy pillanat        

            

alatt megvolt. Ha felébredek reggel,          

még hunyt szemmel gondolok arra, hogy         

mily szép nap virrad, mert lelki szerelmed          

árnyéktalan s talán el sose fogy,       

      

s arra, hogy mindezért keveset adtam,         

csak annyit, hogy minden friss gondolattal          

felugrottam s rögtön hozzád szaladtam,      

      

s lelkem erdőszélén az őzeket          

bemutattam egymásután neked,          

de a farkast megtartottam magamnak.               

Serfőző Simon: Onnan hallom

Hányszor kereslek! S szólongatásom 

hangodat hiába hívja. 

Bekiáltok magamba is. Onnan hallom: 

legbensőmből szólsz vissza.

Illyés Gyula: Mert szemben ülsz velem...

Mert szemben ülsz velem s csak a te arcod látom 

s nincs mellette az enyém, 

ahogyan megszoktam a fotografiákon 

és előszobák tükörén;   

mert szemben ülsz s csupán rajtad s nem épp úgy rajtam 

látom az idő nyomait 

s önzésem azt hiszi, én a régi maradtam; 

a szívem elfacsarodik.   

Ha nézne úgy szemem, ahogy huszonöt éve 

s te akkor az vagy, ami ma: 

sose találkozunk! Egymást észre se véve, 

nem lelünk egymásra soha!   

Élünk bár egy időt, ha akkor a hajam már 

olyan, amilyen ma: fehér, 

lakunk bár egy szobát, nem én mellém akarnál 

feküdni, ha leszáll az éj.   

Véletlen ennyi kell - esélyek milliárdja! - 

hogy minden idők végzetes 

egyetlen egyeként birjalak, azt kívánva, 

egyetlen egyedként szeress?   

Mert szemben ülsz - hol is? Míg én itt egymagamban 

nézek vissza és kérdezek 

mint a célzóra, ha a golyó visszapattan, 

sebet én kapok, éleset.   

Mert szemben ülsz… Ne üljünk másképpen mi sosem már, 

csak egymás mellett, szorosan, 

mint a régi nyitott ülésen az utaspár, 

ha jéggel jött a szélroham.   

Üljünk mindvégig úgy, mint - emlékszel még, barátném? - 

akkor, repülve, szánon, ott, 

Sásdon, a hóviharban! tűrjem csak ostorát én, 

mellemre vonva homlokod.   

Szálljunk mindvégig így, hisz a szomj úgy lobog még, 

ha itt, vagy csillag-messze vagy, 

hisz csillag-űrt s időt ma is átkóborolnék, 

hogy megtaláljalak.

Balla D. Károly: Bemutatkozás

- Én az Ember vagyok - 

mondtam én, az Ember, 

de nem nyújtottam kezet.    

- Én a Halál vagyok - 

szólt a Halál, 

és barátságosan meglóbálta kaszáját.    

- Tudom, ismerlek - 

mondtam, 

és megpróbáltam mosolyogni.    

- Én az Élet vagyok - 

szólt az Élet, 

és felém rebbentette galambjait.    

- Örülök, hogy megismerhetlek - 

mondtam kedélyesen, 

de aztán váratlanul felüvöltöttem, 

amikor a galambok a vállamra szálltak.   

Somlyó György: Mellékdal egy szerelmesvershez

a Vers 

nem vallomás 

csak alkotás 

mindenkinek szól 

és senkinek sem 

teneked is és teneked sem 

üzenet sem 

és rejtelem sem 

nem csábítás 

nem ámítás 

nem rábeszélés 

nem kibeszélés 

nem akar semmit 

csak ezt a semmit 

nem kell komolyan venned 

s nem lehet félrevetned 

nem szabad zokon venned 

s nem kéri rokonszenved 

nem lehet szaván fognod 

s nem lehet megtagadnod 

nem is kell rá felelned 

csak nem lehet feledned 

virág 

mit bárki leszakít 

de amiből kinyílt 

a vágy 

a mag 

azért te vagy

László Noémi: Mondd el nekem

Mondd el nekem, 

miért nem vagy idegen, 

mozdulataid 

honnan ismerem, 

miért tudom rólad, 

amit még te sem? 

Mondd, meddig tűröd 

azt, hogy olvasom, 

mit ír a ránc 

tűnődő arcodon, 

hogy szótlanságod 

értem, hallgatom? 

Tanulod-e mi az, 

amitől félek, 

hol nyitott ajtót 

testemen a lélek, 

mit mondanék, 

amikor nem beszélek? 

Végül csak annyit: 

vigyázol-e rám, 

ha nem jut már 

eszembe a szezám, 

leszel-e testvérem, 

anyám, apám? 

Tudod-e, amit én 

nem tudhatok, 

amiről holdtöltekor 

álmodok, 

emlékszel-e, ha 

el vagyok feledve, 

s velem vagy-e, 

amikor nem vagyok? 

Álmomban, egyszer, 

súgva-settenkedve 

eljössz-e velem 

sétálni a csendbe, 

és engeded-e majd, 

ha megfagyok, 

hogy eltemessenek 

a tenyeredbe?   

Rajnai Lencsés Zsolt: Lélek és násztánc

Szavak nélkül nézlek, 

s fürkészlek. 

Csönd a pillantásban, 

érintés a mában, 

és az elmúlásban.   

Pillád ívén lágy tekintet. 

Puhán nézel. 

Nem igézel. 

Vajon mire gondolsz? 

Mily’ gondolat, s mennyi érzés 

(törődés, erény és féltés) 

tolong 

e tekintetkapu mögött, 

lélekrészeid között?   

Csak nézlek, 

s eltűnődöm, 

hogy fészke 

hol leleddz 

a benned szunnyadó vágynak, 

a szerelem-forrásnak, 

és a boldogságnak?   

Mondd, jártadban, hajad libbenése, 

mennyi puha lépést látott? 

S akartad-e felkutatni az Embert s a világot? 

Mosolyod árka hány csók neszezését itta 

úgy, hogy lényed hozzátapadt ama ritka 

“ tiéd-társ férfilényhez ”, 

kiben feloldódott éned titka 

s eggyé forrt a végtelennel?   

Voltál-e már nem “csak úgy”, 

hanem igazán boldog? 

Az izgalomtól repdesett-e szíved vadul, 

s közben kiszáradt-e már a torkod? 

Pillantásod néma titka, 

mondd, mily léthez tapad? 

S vágyad, kéjed 

nektár méze 

mely lény-lélekbe ragad?   

Keltél már remegő combokkal 

forró nászágyból úgy, 

hogy azt érezted 

mindenből kiforgattak, 

de mégis jó volt? 

Mert nem elvettek, hanem csak adtak, 

s szíved az összetartozásban feloldódott? 

Érezted már, hogy ami vagy, 

az nem Te vagy, 

s hogy alig találod a lépést 

és a gondolatot, 

de megmaradt a legfontosabb érzés, 

az, hogy “nagyon boldog vagyok!”?   

Érezted már, mikor összezavarja 

és felbolydítja 

elmédet egy gondolat, 

esetleg egy érzés, 

netán egy váratlan fordulat? 

S érezted, hogy mindeközben 

(izgalomban, s nem közönyben), 

új tere nyílik ki a létnek, 

úgy, mint születő csillag gyúl fel 

lámpásként az éjben?   

Mondd, ujjad selymét mily’ kézbe ejtenéd le, 

s fejed kinek az ölébe hajtanád le? 

Hol találsz bátorítást, és vigaszt, 

amikor elbizonytalanodsz? 

Milyen titkot leltél meg magadban ma, 

s mire döbbensz rá újra meg újra? 

Jött-e már, vagy még várod 

a férfit, aki elvarázsol? 

Ki felnyitja lelked, 

izgalomba hozza vágyad, tested, 

kinek létét egy életen át kerested? 

Kitől repdes szíved, ha rágondolsz, 

s amikor betoppan, a karjaiba omolsz, 

kivel szívvel és ésszel, 

markolással-kézzel, 

combbal és sóhajjal, 

tenyérrel-verítékkel 

ágyékkal-szeméremmel 

össze- és eggyé forrsz végre.   

Vágysz-e arra mondd, 

hogy lüktetése benned dobbanjon? 

Vágysz-e arra, hogy dobbanása együtt lüktessen 

a Te szíved dobbanásával, 

úgy, hogy közben 

nászotok gabaly-ölelése 

fullasztó verítékében 

éltető lélegzetét magadba lélegezd be?   

Vágysz-e arra, hogy együtt remegj vele, 

akkor is, amikor nem fázol? 

S hogy felolvadj benne, 

s elolvadj vele 

a létezésben?   

Mondd, érezted már, 

érezted, hogy egész nap nő vagy? 

Hogy lépéseid ringó-párzó csípőt fogannak 

minden talpletétnél? 

S érezted már minden percben 

a nász belső perzselését, 

úgy, hogy tudtad, ez a hőség 

nem más, mint a nőség?   

S ilyenkor vágytál-e arra, 

ne nyúljanak hozzád, 

hogy átélhesd, 

napokig átélhesd 

a belső tüzek lángját? 

Kívántad-e, hogy 

vágyaid hevét ne oltsák el, 

és ne csillapítsák? 

Még ne! 

El ne siessék! 

Inkább, ama férfi lobogni hagyja, 

mert e tüzek új teret nyitnak 

a vágyban és érzésben, ritka 

titkát a gyönyörnek, 

ami perzsel, de lángjai ölelnek.   

S aztán! 

Mikor már másra nem is tudsz gondolni, 

sem mérlegelni, vagy fontolni, 

hanem napok óta minden percben azt érzed nő vagy, 

gyulladáspontig izzott hő vagy, 

akkor, de csakis akkor 

érhessen hozzád ama férfi, 

ki tudja, és jól érti 

lelked nyitját, 

tested titkát, 

és oltsa el akkor lassan 

a hús hevét, mint a katlant, 

a forró-kifogyhatatlan 

perzselésed, 

amit, ha ügyesen végez, 

nászotok végére új lángra éleszt.   

Mondd, kívántál-e ily létet magadnak, 

miközben a hajnalok hasadnak, 

s az évek szaladnak? 

Kívántál-e ily férfit melléd, 

aki előbb ismer, aztán szeret, 

és vágyik Rád, 

s ha mellőle elsodródsz, keres. 

Ki szellemi társ, 

lelki barát, 

odaadó szerelmes, 

jó szerető, 

ki hozzád mindig hűséges, 

akinek csak Te kellesz és

s aki egészen, csakis a Tied?   

Nos, készülj fel, 

hogy el ne szalaszd, ha érkezik! 

Hogy felismerd! 

De lejjebb ne add a mércét, 

nehogy mást fogadj életedbe, 

hanem csak olyat, aki méltó Rád: 

aki érti és szereti gondolataidat 

ismeri érzéseidet, 

és aki elismer. 

Aki vágyik Rád, 

aki ég és lobban érted, 

akinek nem kell azt mondanod: “érted?” 

Aki jól ért, mert ismer és szeret, 

aki neked és érted teremtetett, 

mint Júliának Rómeó, 

vagy Évának Ádám.

Marsall László: Mondd el szerelmed változásait

még valamikor ma mondd el nekem 

szerelmed változásait, 

ébredéskor moccanásait, 

amikor a tarkódtól meleg 

párna tollában mélyebbre pereg 

az elmúlt napi szerelem-szilánk, 

éles és mégis kristálycukor-szemcse, 

mikro-lencse és benne koponyánk, 

egybegyúrva az álomtollazatban 

gyűszűnyi nap egy kapuboltozatban, 

hol párban álló önmagunkat látva

elalszunk ott fenn, mi gyűszűnyi lámpa, 

mert minek még egy fény oda, 

hol a búcsúzók homloka 

úgy világít a kapuboltozatban, 

mint a holnapi szerelem-szilánk, 

mikro-lencse és benne koponyánk, 

a holnap esti álomtollazatban, 

midőn majd a tarkódtól meleg 

párnád tollában mélyebbre pereg, 

és ha leendő moccanásait, 

szerelmed apró változásait 

már ma valaha elmondtad nekem.

Oláh András: lehet-e

lehet-e újrakezdeni… 

a tilalom és a véletlenek 

borzongató örvényén átkelve 

semmivé szűkíteni a teret 

egyensúlyozni tekintetedáztatta 

tegnapok között fekete kabátban 

sértődékenyen 

s eljutni oda ahol te vagy 

az utolsó – az egyetlen

Lator László: Ki egyre fényesebb vagy

Olajos vizek hömpölyögnek,

füst ezüst zászlói lobognak. 

A folyóparton integetsz, 

ki egyre fényesebb vagy.  

A táj szikrázik, mint a fém, 

éles fény részeire bontja. 

Átlátszó hűvös szél tapad 

viaszszín homlokunkra.  

Szememben lakozol ragyogó 

szomorúsággal övezve. 

Haragos hangok zengenek, 

ha jön az üveges este.  

Jóságodra gondolok. 

Szikár árnyékom egyre hosszabb. 

Olajos vizek hömpölyögnek. 

Csillagok esnek. Fák suhognak.

Lator László: Ragyog a föld

Ragyog a föld, 

a mezők meleg szíve dobban. 

Lehet, hogy így akarja Isten, 

és minden úgy van jól, ahogy van.  

Kék vadszeder. 

Szűk ösvények bozótba futnak. 

Mandulák közt fürdik a fény 

színén a tarka lángra gyúlt nap.  

Helyet csinál 

a völgy borzongó vágyainknak. 

Kék tisztaságba öltözött 

hegyeink hullámzása ringat.  

Feküdj hanyatt, 

már elborult az ég feletted. 

Szemedre bolyhos csillagok, 

sötét, foszló szirmok peregnek.

Rab Zsuzsa: Eső

Vigyázz!

Ne sajnálj – meggyűlöllek! 

Eső! 

Mondom! 

Eső csurog az arcomon.

Kamarás Klára: Félálomban

hol vannak a régi színek, 

meleg barnák, bíborok, 

gyermekkorunk édes íze, 

mesék, álmok, illatok, 

hol van már a tündérkert, hol 

aranyalma ring a fán, 

hol a mesebeli sárkány, 

aki nem is rossz talán, 

lombok árnyán szép királylány 

csókot várva szendereg, 

álmait rég elrabolták, 

feneketlen kútba dobták 

ködös, álmos reggelek, 

hol vannak a fiúk, lányok, 

a sok földi, égi jó, 

szegény Villon se találta, 

hová tűnt a régi hó…

Szabó Magda: Ma még enyém egészen

Ma még enyém egészen, 

mint könny a pilla szélén, 

köd és álom takarja, 

s a titkokon lakat. 

Mint magzatot borítja az 

emlék gyönge burka, 

beszélni nem tanult még, 

gőgös és hallgatag. 

Ma még enyém, de holnap 

a rímek ráomolnak, 

a hangok szertehordják 

száz szomjas szájon át, 

csengős bokák kerengve 

megpörgetik ütemre, 

a fátyla földre zizzen, 

feltárja homlokát. 

Hogy titkolnám, ha hagyna, 

takarnám önmagamba, 

ne tudjam én se, hogy van, 

ne tudja senki se; 

szemembe ül, kibámul, 

részt kíván a világból, 

ott villódzik szavamban 

játékos szelleme. 

A börtönét kitárja, 

megvillan gyenge szárnya, 

ma még enyém, de holnap 

elnyeli a világ, 

és ki magában óvja, 

én leszek árulója, 

dicsekvő, balga szókkal, 

remegő rímen át.

Szabó Magda: Tanú vagy, nem mehetsz el

Hány napja, hogy nem élsz már, s nem hiszem. 

Csak bámulom, mért vagy a kő alatt, 

s mit tétovázik úgy bokád mögött 

a mozdulat, 

hogy nem dob már felém, ha elkiáltom 

neved. 

„ Madár csak – biztatom magam –, madár 

e föld, mely eltemet, 

majd elhessentem, s felröpül.” 

Még visszatartom félénk csontjaid 

között a lelkedet. 

És más sem hiszi, lásd. A hajlékony tavasz 

megtorpant. Az esők 

csak lógnak le az égről, nem mernek kibomolni, 

hogy fel ne lazuljon a föld 

feletted, el ne tömje szád. Nem értem, 

hogy nem mozdulsz. Ágyad, tányérod ép. 

Hogy tudná összetörni az enyészet 

szemed gömbölyű tükörét? 

Tanú vagy, nem mehetsz el. Ki felel 

mellettem, ha te nem? 

Te láttad nőni napjaim, 

s a szőlőt a hegyen. 

Kelj fel! Magamban nem bírok: 

veled védekezem, 

hogy itt lengek kifosztottan, üresen, 

s mégis akkora súllyal, hogy az ág, 

mire pihenni szállnék, eltörik. 

Rád bíztam minden titkomat; 

az volt az ifjúság. 

Másnak ismertél. Igazold a lábam 

hajdani lépteit, holt tarka macska, 

Tanúja voltál, tanusítsd, 

hogy nőttem egykor én is, mint a fák, 

most dagadok csupán, keleszt a rémület, 

s egyre szűkebb e század. Úgy szorít. 

Kelj fel! Keresd velem! Hol a világ? 

A tengerek? 

Nem igaz, hogy kerek 

e föld. Indultam annyiszor, 

s mindig eltévedek. 

Már rég nem pörlök semmivel 

semmiért. S lásd, miattad 

most újra kifenem szavam, 

pörbeszállok riadtan 

vele, akiben egyedül 

hiszek: az elmúlással, 

s birkóznám a fagyott talajjal, 

hogy testedet kiássam. 

Tanú vagy. Nézz fel újra! Nem tudom 

megbocsátani nélküled, 

hogy szerteömlöm jeltelen, 

mint fiatal vizek, 

s magába szív e szomjas évtized.

Arany János

 

" Legnagyobb cél pedig itt, e földi létben: ember lenni mindig, minden körülményben."

Napkelte

Fotó: Ágoston Éva

Rákos Sándor: Reggeli felismerés

Amint meghajló vállamra sugárban 

zuhant a víz – befont és elhagyott, – 

belém sajdult, kuporogván a kádban, 

a testi kín, hogy: egyedül vagyok!  

Hasogatón, mint csúzos fájdalom, 

csontomig átalverve, tört reám; 

külön érezte a kezem, a lábam, 

homlokom, tarkóm, a szemem, a szám.  

Mint egy hirtelen rosszullét, olyan 

váratlanul jött, – fázni kezdtem és 

sovány karommal, mely a csap felé nyúlt, 

játszadozott a finom remegés.  

Ha így látnál – ezt gondoltam riadva – 

reszkető újszülöttként, meztelen, 

amint vakon röpködő ujjaimmal 

a fürdőkád peremét keresem,  

ha így látnál, állati félelemnek 

reflexével kisfius arcomon, 

amíg a biztos zuhanás előtt 

egy pillanatra megkapaszkodom, 

mit éreznél? Talán szánalmat, undort, 

mint vonagló bogár kínja fölött? 

Olyannak néznél, mint az üres fészket, 

melyből a gólya délre költözött?  

Elfordulnál, mintha illetlenül 

viselkednék előtted valaki? 

Megnémulnál, mint ki iszonyatot 

nyelt el s nem mondja ki?  

Vagy megfontolnád, mit régóta tud 

a sorsomat gyökeréig tudó: 

hogy isten lakott egykor bennem is 

s nyelvem hegyén lombosodott a szó, 

a teremtés igéje, a ,,legyen!”; 

s a gazdag vemhü anyag ősködébül, 

világok pontos mértéke szerint 

bordám alatt esthajnalcsillag épült?  

De, jaj, váratlan összeütközés, 

robbanás néma planéták között! 

Pályám íve hirtelen legörbült… 

S most tépett szárnnyal, balul körözök  

és felejtem a kihunyt csillagot, 

a diadalmast, bátort, nagyszerűt; 

fénytelenül, dideregve futom 

a reám-merevülő jeges űrt;  

s bénán, zsibbadtan sajog a szivem. 

Magány borítja, mint rideg kötés. 

Átvérzett pólyámat felmutatom 

a hallgató, üres egeknek és  

néked, egyetlen, ki segíteni 

tudnál rajta, hogy ne légyen ilyen: 

jöjj a szíveddel egészen közel, 

hadd forrjon hozzá én csonka szivem!

Kányádi Sándor: Tünemény

Füstszínű falusi alkonyat vagy. 

Mosolyod illatos kenyerét tétován 

tördeli az emlékezés.  

Hol volt, hol nem volt, volt egy lány … 

Hiába próbálok neveket 

illeszteni a mosolyodhoz.  

Egy fehér-homlokú házra s egy lombos 

eperfára emlékszem, 

s hogy jött a csorda. 

Ránk bámult egy bivaly. – Mozgás, Rigó! – 

húzott rá a napszítta pásztor. 

És Rigó unottan tovább kolompolt. 

Hangoltak a békák a libaúsztatóban;

holdat himbált a szellő a domb fölé észrevétlen. 

Zizegett a nád. 

Mindenre emlékszem, úgy-ahogy, 

- talán még azt a zsámbékot is meglelném -

csak rád, az arcodra, mozdulataidra - nem.

Vagy nem is voltál más, 

csak egy soha-el-nem-felejthető mosoly, 

mely minden nyári alkonyatkor 

a langyos szellővel s a füst illatával 

meg-megkísérti emlékezetem? – 

Néha már-már látlak, érzem, amint hajad 

ujjaim közé omlik, mint akkor. 

De hiába, valami mindig eloroz előlem, 

és alkonyatból alkonyatba menekít.

Kányádi Sándor: Téli erdő…

Téli erdő vagyok. 

Éheznek bennem 

őzek és farkasok.  

Orkán gyötör, vihar 

ropogtat csontos 

ujjaival.  

Minden ágam recseg: 

most gondolom ki 

a rügyeket.

Kányádi Sándor: Titok

Irigyen néztem, napról napra 

irigyebben az ősz 

fantáziás pusztító kedvét, 

ős, erős 

tehetségét, mely sose mímel 

annyi színnel, 

oly élethíven 

festi az elmúlást, 

annyi pompával gazdagon, 

hogy nincs rá szavam, 

nincs hasonlatom. 

Főképpen játszi könnyedségét, 

nagyvonalú 

megoldásait irigyeltem, 

azt ahogyan a bú 

művében lassan, 

valami őrök katharzissal 

deres derűvé szelídül: 

azt ahogyan a szépség 

benne végképp, s másíthatatlanul 

teljessé alakul.  

Hogyan csinálja 

mindezt olyan könnyűszerrel 

a mester, 

az ősz, 

aki nekem már harminc 

hosszú ősz óta ismerős?  

Hogyan csinálja? 

Lázított 

a titok, 

a megismerés hiánya 

nyugtalanított.  

Suta sorokkal, 

ormótlan gondolatokkal 

vesződve, 

napról napra, 

éjről éjre 

irigyebb lettem az őszre.  

Míg egyszer, egy késő éjszakán, 

amint reménytelenül s törten 

a nyitott ablaknál 

levegőztem, 

s néztem, 

hogy nyargalnak a felhők az égen 

s a szél az utcán, 

s hallgattam hogy nyög, gyötrődik, 

igen, hallottam tisztán, 

akár egy ember 

gyötrődött, kínlódott 

a mester.  

És reggel, 

amikor szűkre húzott szemmel, 

tárgyilagosan, 

végignéztem a tájon –

művét mustráltam – 

deres szálak csillogtak hajában.  

Igen, ez a titok, 

ez a szépség ára! – 

Iszonyatosan szép volt 

a pusztítása, 

de pusztítás volt, 

bármilyen remek. – 

Teremtő-szépet formálni 

ennyit ne érne meg?!

Vékony Andor: Fogyunk

Hazatértetek. 

Végtelenhez érkezett 

ami létezett.

Marina Cvetajeva: Én téged elpöröllek

Én téged elpöröllek égtől és földtől, nem menekszel, 

mert a vadon volt bölcsőm, és koporsóm is az lesz egyszer, 

mert úgy járok a földön - csak félig földet érve, 

mert téged senki így nem font még énekébe.  

Én téged elpöröllek koroktól, éjszakáktól, 

aranyos lobogóktól minden kardvillanástól. 

A kulcsot elhajítom, kutyád szélnek eresztem, 

virrasztom földi éjed, házőrző ebnél éberebben.  

Mástól, s attól is, attól az egyetlentől, elpöröllek. 

Nem leszel senkié, magam se nézek másra többet. 

Attól is, kivel Jákob birkózott, elragadlak 

az utolsó vitában - hallgass! - igen, magamnak!  

De amíg nem teszem kezed a melleden keresztbe, 

addig - hiába minden! - a magadé leszel te: 

lendülsz éteri tájra, egekbe bontva szárnyat: 

a mindenség a bölcsőd, a mindenség lesz síri ágyad. 

Rab Zsuzsa fordítása

Pethes Mária: Februári zsoltár

senki nem hallja az olvadó hó hangját 

árnyékok közé bújik a gyengülő szél

a homályból előlibbennek a sötétség 

hírnökei lomha barna lepkék az ablakból

az otthon fénye zuhan az utcára hajamba 

fészkeli magát az éj aromája 

a rólad álmodó kertben alattomban 

elvetik magukat komor évek  

ágyam mellett rotációs gépek sokszorosítják 

a boldogság röplapjait nappalok és éjszakák

között nagy hézag tátong azon át kiszököm 

megtudni miért érzékenyek az utak amik mellől

kivágták a fákat jaj milyen könnyen elsírják 

magukat ha meghallják a favágók teherautóját  

lassan elfáradnak a tél végső napjai 

de késő délután mindent füst sző be 

hidegek még az esték 

telihold bámul bambán a kút vizéből és

 olyan halkan sóhajtozik a remény 

szinte nem is hallani  

délben a nap fényes pallosa lenyakazza 

a lázadó ködöt a tétovázásból mikor bont 

végre szirmot a tavasz hogy virágok 

szelídségével betöltse szívemet 

teli torokból kiáltom ébredj kikelet  

ki szavaz életet a bimbónak ha sáros 

földre veri az eső ki mondja meg 

az árnyékukkal beszélgető fáknak hogy 

itt az idő felszólalni mennyi mindent 

kellett eltűrniük a tél zsarnoksága idején 

és ki lesz méltó szeretettel fogadni 

azt a néhány hazatérő fecskét  

milyen nehéz az út törött horizont alatt 

megyek utánad hogy mezei virág 

illatú leheletedből lélegezzek 

rajtad keresztül a nyárra látok ne menj 

arra ahonnan nem várt rohammal tél közeleg 

sorsunk az amit neked énekelek 

ámen

Pilinszky János: Ki és kit?

Léptek a fűben, a sötétben, 

aztán egy székláb és egy ágy 

a törvénytelen ragyogásban.  

Akár egy kivilágitott 

vesztőhely, leszoritott tarkó, 

oly szép és idegen a látvány. 

Fények és árnyak, 

léptek, bútorok, 

hová kerűltem? 

Ágy és székláb, 

ki is van itt, ki van jelen,

és ki figyel, s kit is figyel?  

Léptek a fűben, a sötétben, 

aztán egy székláb és egy ágy 

a törvénytelen ragyogásban.

Pilinszky János: Ez lesz

Oszlás-foszlás, vánkosok csendje, 

békéje annak, ami kihűlt, hideg lett, 

mindennél egyszerűbb csend, ez lesz.

Pilinszky János: Áll az idő

Áll az idő. Egy forró skatulyában 

valami oly erővel látható, 

hogy láthatatlan. Nézek 

és nem látok.

Bódás János: Dícséret

Meghódolok Uram előtted.  

Hatalmad látom, ismerem.  

Neked köszönhetem, hogy lettem:  

Te vagy teremtő Istenem.   

Neked köszönhetem hogy élek, 

s ezer halálos buktatón  

nem vesztem el, – hiszen Te voltál  

megtartóm és oltalmazóm.   

S mert az ördög zsákmánya lettem,  

és veszni tért az életem, 

– hogy megszerezd, – a véred árán  

megváltóm is lettél nekem.   

Áldásodat meg nem becsültem,  

eltaszítottam kezedet,  

Te türelmesen csak megáldasz,  

mert jóság vagy és szeretet.   

Vigasztalás az is, ha méltán  

meg-megdorgálsz, s ha néha versz,  

mert bíztat a hit: gyermekednek  

tekintesz, s mint Atyám, nevelsz.   

S ha majd az életem kialszik,  

nem zár pokol, se sírhalom. 

Tenálad vár az üdv, az élet,  

mert Irgalom vagy, Irgalom. 

Szent-Gály Kata: Naplemente

Csak annyit kérek, engedd meg nekem, 

hogy megmaradjon a gyerekszemem, 

hogy lássalak, amerre járok, 

feléd nevessek, mint a virágok, 

s mikor elér a nagysötétű este, 

kapaszkodni tudjak a te két kezedbe 

úgy, mint az ősi, mohos törzsű fák 

próbálják fogni bütykös ágaikkal 

az elhanyatló nappal sugarát.