Böszörményi Zoltán: Levél

suttogásod oly meleg 

benne van villanó mosolyod 

forró leheleted 

szemed tüzes fénye 

a lángolás 

mely átsegít az idő szakadékain 

az öröm lázas türelmetlensége 

a várakozásteli boldog kapkodás 

a tenger türkizkék remegése 

madarak szabad röpte 

lombok halk zenéje 

önfeledt nevetésed 

ajkad szélén a kimondatlan szó 

vörös rózsák lobogó vére 

kitárulkozó lényed 

a tavasz mely beteljesülésre vár 

az örök igézete 

a halhatatlanság

Karacs Andrea: A villamosvezetékeken túl

Nem értik, miért várakozunk húsz percet, 

mozdonycsere, mondom, meglepődnek, 

dízelre a villanymozdonyt, folytatom, 

innentől nincs vezeték, már csak azt 

nem értik, miért vagyok erre büszke. 

Elindulunk a dízellel, leszállok, rajtam 

kívül még ketten, ők még itt is laknak, 

a forgalmista mindhármunknak bólint, 

én is figyelem őt a sötétben, Anyu meg 

szokta kérdezni, ki volt szolgálatban, 

a csillagok rendben, a Göncölszekér 

a helyén, az egyik utas leelőz, már csak 

sejti, kinek a lánya vagyok, ha egyáltalán 

nem tudná, akkor is köszönne, 

az utcák sötétek, pedig már mindegyikben 

van közvilágítás, gyerekkoromban 

néhányban még zseblámpával jártunk, 

a lépteimmel felverek néhány kutyát. 

Feljebb húzom a kabátom cipzárját, 

hideg van, a levegő mégis melegséggel teli, 

azt hiszem, a villamosvezetékek hiánya miatt. 

Weöres Sándor

„ Saját halálunk sose fáj úgy, 

mint mások halála. 

Ó, könnyű neked, 

elbírod nélkülem a sírt, de 

bírjam, nélküled, az életet?”

Petőcz András: Valahogy minden

              Kukorellynek, a 70. születésnapra 

Valahogy minden megváltozott. 

Nem, nem az idő, és nem is valamiféle 

öregség, nincsen semmi ilyesmi, te 

soha, meg én sem, meg a többiek sem, 

nem az öregség, mert nem tudok arról, 

hogy bárki is közülünk, szóval, 

nem, nem, nem. 

Megváltozott – minden megváltozott. 

Ezernyi seb, sértettség, harag, ezernyi 

nemtudoménmi, ami ott van bennünk, 

körülöttünk, ami ott van a szóban, 

a mozdulatban, ahogy egymásra nézünk, 

nem mi, hanem mi mindannyian, ahogy 

egymásra, bármikor is. 

Valahogy – és talán végleg. 

Azt az időt jó lenne visszahozni, 

amikor, amikor először ültünk, kettesben, szemben, 

egyetem, könyvtárszoba, „kari olvasó”, 

kézirat, versek, talán kissé bizonytalan, 

tétova rácsodálkozás, visszahozni azt, 

az akkori időt, ha lehetne. 

Minden valahogy másképp. 

Az idő romlása bennünk, ez kétségtelen, 

és ez a romlás szétárad mindenütt, miként 

valamiféle gáz, vagy iszap, befedi 

mindazt, ami akkor, negyvenegy éve 

még élő, élettel teli, meg öröm és lendület, 

ami mi voltunk, akkoriban.

Megváltozott minden, valahogyan. 

Úgy hiszem, olykor, tűzharc és lövészárok, 

sorozatvetők mindenfelől, háború, szomorúság, 

rohannék vissza a régi időkbe, nem is tudom, 

nem tudom ma már, hogyan volt, akkor, 

amikor még a jelenlétünk annyira fontos, 

mert közösen, együtt. 

Másképpen – valahogy – manapság. 

Jelenlét, mondtuk, és aztán lezárult valami, 

azt mondtad, ahogy a Szondi utcán végig, 

hogy nem gondoltad, hogy valaha is, és 

én meg örültem akkor, jó volt, hogy siker, 

akkoriban volt még valamiféle, nem is tudom, 

valamiféle friss levegő. 

Valahogy minden megváltozott. 

Negyvenegy éve már, hogy sietsz valahova, 

és én is rohanok egyfolytában, néha nem 

bírom szuflával ezt a nagy-nagy futásunkat, 

jó lenne megállni kicsit, talán csak azért, 

hogy legyen mire, és legyen miért is 

egymásra nézni újra.

Prókai Árpád: A tragikum evangéliuma

Egy írástudó odament, és így szólt hozzá: " Mester, követlek, akárhová mégy." Jézus így válaszolt: "A rókáknak van barlangjuk és az égi madaraknak van fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania." 

(Mt 8,19-20)     

Jézusnak nincs fejét hová lehajtania! Miért mondja ezt Jézus önmagáról, hogy sehol nem lel otthonra? Ez az ige nyugtalanító, felzaklató. Végig kíséri Jézust egész földi útján: nincsen számára hely, nincs fejét hová lehajtania. Gúny tárgyává teszik, összeesküvést szőnek ellene, meg akarják kövezni. Kitaszítottként végzi Jeruzsálemen kívül a Golgotán: nem volt számára hely népe között. Egy hely marad számára, a golgotai kereszt. Ott függ mindenkitől elhagyatva, két nyilvánvalóan bűnös között. Ha Jézus számára valóban nincs máshol hely ezen a világon, csak a bűnösök között, akkor Ő valóban a bűnösök Megváltója. A betlehemi éjszakában a kisded a bűnösök Megváltójául született! Értem jött erre a világra, az én bűnös szívem lehet az Ő szállása! 

Dietrich Bonhoeffer

         

" Ha én határozom meg, hol találom meg Istent, akkor mindig olyan Istent találok majd, aki valamiképpen rám hasonlít, aki a kedvemben jár, aki a saját természetemhez kötődik. Ám ha Isten dönti el, hol lehet megtalálni, akkor ez úgy történik majd, hogy nem fog azonnal tetszeni a természetemnek, és egyáltalán nem felel meg az ízlésemnek. Ez a hely pedig Krisztus keresztje."   

A nap gondolata

Az ima nem valamiféle talizmán vagy kabala, vagy vallási recept, amelyet a kívánt eredmények elérése érdekében elmondasz. Ha imáid összhangban vannak a Szentírással és Isten akaratával, akkor fog Isten válaszolni rájuk. Lehet, hogy ez nem elfogadható vagy népszerű a mai „érezzük jól magunkat” generációnak, akik Isten országának minden előnyét saját feltételeik szerint akarják.

Trausch Liza: Szeress!

" És ha vagyonomat mind felétetem is, és ha testemet tűzre adom is, szeretet pedig nincsen én bennem, semmi hasznom abból." 1Korinthus 13,3  

         Az előző versek leírják, hogy szólhatsz csodálatosan, lehet mindenféle tudományod, adakozhatsz, lehet hatalmas hited, Isten azt mondja rá, hogy semmi. A legnagyobb emberi érték is semmi. Testedet tűzre adhatod, feláldozhatod magad - Isten előtt semmi. Előtte egyetlen érték a szeretet. Jézus parancsa így hangzik: szeress! Kettős ez a parancs: "Szeresd a te Uradat, Istenedet... és a te felebarátodat" (Lk 10,27). Nézzük a parancsolat második felét. Gondolj valakire, akit a világon a legjobban szeretsz. Gondolj a szüleidre, akár élnek, akár nem. Vajon türelmes voltál velük és szerető? Nem voltál fölényes? Nem beszéltél velük úgy, hogy sem türelem, sem szeretet nem volt benne? Nem utasítottad vissza őket? Nem mondtad, hogy régimódiak? Olyan sokszor elmondják gyerekek, ápoltam, mindent megtettem. Biztos? Senki úgy nem gondozta szüleit, mint én. Igazán? Türelmes voltál, amikor feldöntött valamit? Soha nem mondtad, hogy ne válogasson?! Szerettél-e, mint házastárs? Az úrasztala előtt ígérted , hogy szeretem. Aztán jöttek a rigolyák, furcsaságok, nem gondoltad, hogy ilyen. Türelmes vagy hozzá, ha rendes, ha rendetlen? Mit nem tudsz elviselni a másikban? Hogy mindig beszél? Vagy az ellenkezője, hogy mindig hallgat. Nem ismerem igazán, mert nem szól semmit sem. Szeretném, ha ma látnád azt a képet, ami bevésődött a szívedbe, amit szeretnél elfelejteni, de nem tudsz. Hallanád azt a hangot, ahogy beszéltél velük, és látnád azt a tengernyi mulasztást, amit nem tettél meg velük szemben.     

Forrás: Részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből 

Markó Béla: Csak idelent

Már régóta tudom, hogy a szeretet 

nem fér bele az életünkbe, ha sok 

a dolgunk. A szeretet túl nagy helyet 

foglal el, és időigényes is. Amikor 

elutazik, akit szeretünk, hosszasan 

integetünk utána, fáj is ott legbelül, 

hogy eltűnt a szemünk elől, aztán 

egymásra nézünk, beülünk a kocsiba, 

és elindulunk hazafelé. Üresség van 

bennünk. Vagy inkább könnyűség? 

A szeretetnek súlya van. Jólesik 

magunkhoz szorítani ezt a láthatatlan 

terhet, de legyünk őszinték, időnként 

jólesik kiegyenesedni is. A szeretet 

legalább annyira nyomaszt minket, 

mint a bűn. Rosszul alszunk tőle. 

Egész éjjel csak forgolódunk. Kínoz. 

Akárcsak egy megoldatlan feladat. 

Elvonja a figyelmünket. A szeretet 

nem olyan, mint a szerelem. Nem kell

kölcsönösnek lennie. Elegendő, 

ha mi szeretjük őt. A gyermekünket. 

Anyánkat. Apánkat. Felebarátunkat. 

A szeretet rettenetes, mert folyton emészt 

minket. Teljesen feléli a tartalékainkat. 

Elszívja az energiánkat, amelyet éppen 

egy újabb szeretetre akartunk fordítani. 

Szeretnünk kellene Jézust is, akivel 

nem találkoztunk soha. Sőt, állítólag 

Júdást is. Talán. Meg aztán a hazánkat. 

A népünket. A múltunkat. Folytatva egy 

régi költő gondolatait, „ki géppel száll 

fölébe”, hogy egyszerre ölelhesse magához 

az egészet, annak meg előbb-utóbb 

ki kell dobnia a mindenféle apró-cseprő 

szeretetet, egyébként könnyen lezuhanhat. 

Meg kell értenünk a mi érdekünkben 

munkálkodókat is odafent, hiszen folyton 

attól rettegnek, nehogy megszeressenek 

minket. Egy egészen parányi szeretet is 

megbonthatja az egyensúlyt a repülőgépben, 

és az észrevétlenül szivárgó léggömböt is 

sziklának sodorhatja. Bár ez csak metafora, 

ők természetesen nem utaznak léghajóval. 

Nem érnek rá. A hatalom nem szórakozás. 

Pedig milyen szép ott fent szállni a fényben. 

De a szeretetet csak idelent lehet elviselni. 

Igen, ez az igazság. Valamit valamiért.

A nap gondolata

Légy kedves az undok emberekhez, mert nekik van rá a legnagyobb szükségük!  

Markó Béla: Példabeszéd

A halál látszólag nagyságrendi kérdés. 

Békében is, nem csak háborúban. 

Nem mindegy megölni egy elefántot 

vagy esetleg lecsapni egy legyet. 

Most persze nem arra gondolok, 

hogy hány elefánt, hány légy 

él a földön. És nem is arra, hogy 

mennyi örömöt szerez az egyik 

a cirkuszban vagy az állatkertben, 

és mennyi kárt okoz a másik 

mindenütt. Ezek közhelyek. 

De nem egyformán pusztulnak el. 

Úgy képzelem, ha leterítenek 

egy elefántot, a halálhörgése 

mennydörgéshez hasonlít. 

Reng a föld, miközben haldoklik. 

A légy viszont? Csak elhallgat, 

amikor lesújtasz rá. Nagyobb 

halál. Kisebb halál. Egyedülálló 

lehetőség mindannyiunknak. 

Szónoki tehetségünk próbája. 

Lehet úgy kérdezni, hogy hány legyet 

ér egy elefánt. Vagy pedig úgy, 

hogy hány elefántot ér egy légy. 

Ám igazság szerint jobb, ha mégsem 

kérdezünk semmit. A halál az halál. 

Nem több, nem kevesebb. 

Mielőtt megölnéd, ne nézz szembe 

se az elefánttal, se a léggyel! 

Fodor Ákos: Xénia

                                         

                                   Hedvignek 

Adj, adj és még adj! gátlás nélkül, mohón, 

ahogy szeretkezel, adj, ahogy napozol: 

nem tudva, mért vagy, ki vagy, kié s hol vagy. 

Ma add, mit kaptál. Hamispénz a holnap. 

Fodor Ákos: Is

Nagy pohárból is 

lehet kicsit kortyolni. 

– Ez is: szabadság! 

Fodor Ákos: Magán-inferno

akiről rossz jut 

eszembe: sosincs neve 

— csak története 

Fodor Ákos: Benső beszéd egy alexandriai kávéház teraszán

Kiáltsd utána, vagy súgd a fülébe 

annak, ki távozik (vagy csupán távolodik, 

útra készül, vagy haldoklik) — mindenképpen 

kiáltsd ki, vagy suttogd el csak egyetlen jó tettét. 

Egyetlen jó tette ugyan kinek ne volna? 

Helyénvaló, mindenek felett helyénvaló így tenni 

s nem, mintha kikre tartozik, vagy kiket érint, 

nem tudnák: ám ő, éppen ő, az Ismeretlentől 

nyűgözve és remegve, boldogan ocsúdhat, hallván 

és beléfogódzhat az elszakadás pillanatának 

szédítő szakadéka fölé kilépve; beleburkolódzhat 

az elszakadás pillanatának dermesztő fagyától ütve 

— a többi úgyis: csönd. 

                                     Kiáltsd, vagy suttogd: 

egyetlen jó tettét ajándékozd a Nincstelennek, 

a Rémült Indulónak. 

Erre persze készülni kell, meg kell keresni s elől tartani 

kiről-kiről — legalább egy — ilyen történetet. 

S ez még időtöltésnek sem érdektelen. 

Fodor Ákos: Antipátosz

Nincs „jutalom”, nincs 

„büntetés” – csakis 

következmény van. 

Gyurkovics Tibor: Köd

Elmondhatatlan ködben élek
hogy nem tudom már hogy ki vagy
de azt remélem megérintem
a ködben a halántékodat

üvegverőfény bőrpalánta                  
magától elzárt lányalak
de kinyúlok az éjszakába
és megérintem hogy ki vagy.

Biró Botond: Jött, de...

„ Az övéi közé jött, és az övéi nem fogadták be őt.” (Jn.1,11)     

Milyen szomorú az, mikor az tieid között vagy, és mégis olyan idegennek érzed magad, olyan egyedül, mintha nem is egymáshoz tartoznátok. Sokszor érezhetjük így magunkat a családunk, barátaink, munkahelyi, iskolai, gyülekezeti közösségeinkben, ahol nem testvérként, nem barátként, nem szeretetként, hanem inkább ellenségként tekintenek ránk. Ahol valami oknál fogva kiközösítenek, keresztül néznek rajtunk, nincs hely számunkra vagy épp teljesen közömbösek velünk. Amikor a helyedet keresed és valahogy azzal szembesülsz, hogy nincs számodra hely, nincs ki befogadjon, aki melléd álljon, aki azt mondja neked .. jó, hogy vagy; jó, hogy jöttél; hogy itt vagy, megérkeztél.                            

Az övéi közé jött, vagyis azok közé, akiket ismer, s akik ismerniük kellene Őt, akik számára nem kellene idegen legyen, mégis valami akadály, fal van közöttük. Valami oknál fogva nem tudják befogadni, kívül marad az, aki azért jött, hogy épp mi ne maradjunk kívül, távol attól, amit nekünk készített az Úr.  Emberek sokasága vágyik az igazira, aki mindent megváltoztat, akivel minden más lesz, világos, tiszta, békés, egészséges és, aki lehetővé teszi azt, hogy lássuk a valóságot. Mégis azt olvassuk, nem fogadták be, s olyan szomorú mikor azt hallod, valaki kívül marad, nemcsak mint gyermek, hanem mint, aki az Istennek Fia, az, aki által lett a minden, akitől van mindenünk, és mégis számára nincs hely. Nem fogadni be, mert félünk, hogy elvenni akar, miközben adni szeretne; nem fogadni be, mert félünk felkavarja az életünket, pedig, csak újjá akarja formálni, szabaddá tenni, áldottá, jobbá; nem fogadni be, mert félünk, hogy az a változás, amit Ő hoz nem fog tetszeni. Nem fogadjuk be, mert azt mondjuk, nem ismerjük, pedig megismerhető lenne, ha szóba állnánk vele és engednénk közeledni hozzánk; nem fogadjuk be, mert ...te befogadtad? s ha nem, akkor mi az akadálya, hogy befogadd? Akik befogadták, mindent is megtettek azért, hogy még inkább betöltse őket, hiszen azt olvassuk a tanítványok felől, mindent készek voltak otthagyni, odaadni csak vele lehessenek. Sokszor épp azon dolgoktól, személyektől tartjuk távol magunkat, amik a javunkat szolgálnák, épülésünket, hitünket, örök életünket. S mivel az Istent is távol tartjuk magunktól, vagy magunkat tőle, ezért nem is tudjuk felismerni mi az, amit adni szeretne, miről is szól az az élet, amire elhívott, de azt sem, hogy valójában kicsoda Ő. Nem fogadták be, de Ő mégis újra és újra megáll az ember előtt, a nép előtt és zörget, bízva abban, hogy egy napon megnyílik az ajtó és befogadást nyer, s aki befogadja, Ő benne örök életet nyer, mert nem elítélni jött e világot, hanem megmenteni azt.  

Forrás: Napi Ige és gondolat

Simek Valéria: Szalmaszagú nyár

Az udvar végében a zsongó 

nyári csendben a diófa 

alatt üldögélsz. Melletted 

púposan áll a szalmakazal, 

mintha csépléskor a nappalok 

forróságát is belerakták volna. 

Innen kitágul a hullámos 

dombvidék. Itt merészeket és 

nagyokat gondolsz. 

Ide folyik a csend a hegyekről. 

Kutyád tisztességgel megugat, 

alig enged hozzád. 

Meleg öleléssel átfogsz, és 

titkosan egymásra nézünk. 

A nyár ölében a padon 

melléd ülök, és együtt hallgatjuk 

a falu felől érkező harangszót.

Jóna Dávid: Várok

Egész életemben várok, 

egy telefonhívásra, zöld lámpára, napos időre, 

várok egy ismerős arcra, lelkem akarta hőre. 

Várok a gólra, a változásra, egy mozdulatra, egy döntésre, 

arra, hogy elindulhassunk, s várok a megérkezésre. 

A kapásra, a refrénre, a gyógyulásra, 

egy nyitott ajtóra, egy újabb feladatra, 

egy érdekmentes társulásra, 

és végre egy megbukott árulásra, 

ahol meztelenség vár az álruhásra. 

Várok valamire, arra, hogy elkezdődjön, 

hogy vége legyen, 

hogy végre legyen…. 

Várok arra, hogy összegyűljön, hogy elfogyjon, 

hogy megerősödjön, hogy válasszon, hogy elkopjon, 

hogy adjon, hogy megmaradjon, 

hogy álljon meg, hogy szaladjon. 

várok egy újabbat, egy mást, 

mert nem értem, miért ez… 

Ady gazdagságot ígér annak, 

ki várni tud, s várni érez. 

Várok az alkalomra, egy igaz hitre, barátságra, 

egy megálmodott állomásra, 

várok egy bocsánatra, egy vallomásra, 

egy nem felesleges önfeláldozásra, 

egy őszinte találkozásra, 

úgy várok rá, mint fonalra a rokka, 

várok igaz kérdésekre, s igaz válaszokra. 

Baranyi Ferenc: Körözvény

Ezerkilencszázhetvenkilenc 

október tizenharmadikán 

fölegyenesedett a kertben 

és lopva szétnézett az apám. 

Az ásót földbe ütve hagyta, 

mintha csupán a boltba menne, 

s mivel kezén is, homlokán is 

zavarta őt a munka szennye: 

megmosdózott a locsolónál 

– nyitva maradt nyomán a vízcsap – 

s úgy lopakodott ki a kertből, 

mint aki percre távozik csak. 

Aztán – mikor senki se látta – 

egy alacsony felhőre lépett 

és nekivágott kiskabátban 

a magasságos őszi égnek, 

amikor rájöttünk a cselre: 

már nem tudtuk követni szemmel. 

Fogják meg! Ott! A földi létből 

kereket old egy öregember! 

(1979)

Szent-Gály Kata: Krisztus követése

Egészet adni -- sohase felet. 

Vállalni mindent -- bármit is jelent. 

Egészet adni -- mindent, ami van, 

ami csak vagyok -- maradéktalan.

Donkey wans to be a Clydesdale :-)

 

Clydesdales Donkey

*

     Elnézést, hogy egy sör reklámot tettem fel, - nem a sör miatt, - hanem a kedves története miatt szeretném, ha a blogomba lenne. Nagyon régóta a kedvencem ez az amerikai reklám.

Kalló István: Veled

Tenyeredbe ejteném a lelkem,  

Érezzem szívednek dallamát.  

Öledbe hajtanám az arcom,  

Megéljem tested akaratát.   

Fülembe rejteném a hangod,  

Tanuljam sóhajod szólamát.  

Elkérném válladról a gondot,  

Veled repülhessek tovább.

Biblia

" Amit szem nem látott, fül nem hallott, és ember szíve meg sem sejtett, 

azt készítette el az Isten az őt szeretőknek”. 

(1Korinthus 2:9) 

Bella István: Virágvers

Hogy meghalok, hát meghalok!   

De hogy a Föld, a Fény, 

s a Világ is… hát akkor,   

Virág, mért éltem én?!

*

(Ez a vers található a költő síremlékén.)

Bajtai András: Meghátrálni kényszerít

Nem értem, honnan ez a szűnni nem  

akaró vágyakozás bennem, ami arra 

kényszerít, hogy újra meg újra átéljem  

azt, ami akkor történt, hogy mint  

valami filmet, egymás után pörgessem  

végig magamban az eseményeket,  

egészen az elejéről, amikor először  

láttalak meg a vendéglőben, majd  

amikor túrázni mentünk a Mecsekbe,  

és én önfeledten köveket dobáltam 

egy patakba, te pedig csak mosolyogtál  

rajtam, legvégül pedig, amikor búcsúznom  

kellett volna, de én nem tudtam mit  

mondani neked, kisgyerek létemre  

pedig még sírni se mertem előtted – – –     

nem értem, honnan ez a fájdalom bennem,  

a tátongó üresség, ami egyre csak  

növekszik, és meghátrálni kényszerít.   

Reményik Sándor

"... - ha egyszer minden elhagyott, 

S nyitott lelkeddel magadra maradsz, 

Magadra, mint a nyitott Biblia, 

Magas polcon és olvasatlanul: 

Szövétnek légy, ki ég,

Önmagának elég -

S egyedül lenni Istentől tanul."

Bajtai András: Nyugodtan nézni szembe

ez már nem szerelem,  

csak tétova tapogatózás, akár  

egy üres és idegen lakásban,  

hallgatunk, de mégis mintha  

mondani kéne valamit,  

ahogyan ülünk egymás nehéz  

pillantásai közé szorulva,  

bevallani, amit már mindketten  

régóta sejtünk, amiről nem  

akarunk tudomást venni,  

bármily nyilvánvaló is,  

behunyt szemmel gyengéden  

magyarázni, hogy mit és hol  

rontottunk el, halkan bizonygatni  

hogy nem a másik a hibás, 

nyugodtan nézni szembe  

régi önmagunkkal, mintha  

már tudnánk, bárhogy is lesz  

ezután, valami biztosan  

tovább gyűrűzik bennünk, mint  

a vízbe dobott, halkan csobbanó  

kavics után a hullámok,  

mintha még makacsul hinnénk,  

hogy mindent jóvá tehetünk  

egyetlen mosollyal vagy érintéssel,  

pedig mostantól csak mélyebbre  

és távolabbra húzódunk  

egymásban, mint öreg katona  

testében a valamikori gránát  

repeszei és szilánkjai   

A nap gondolata

Leginkább akkor, amikor minden szétesik körülötted és Isten olyan, mintha sehol sem lenne, tapasztalod azokat a helyzeteket, amik leginkább próbára teszik hitedet.   

Dsida Jenő: Panasz gyengülő gyökerekről

Földbe fogóztál, mint terebély fa, keményen, 

mély gyökerekkel a földben, dúsnedvű televényen, 

dacosan álltál, sziklakeményen, vasgyökerekkel a földben.   

Jöttek utánad szellemek, éjjeli törpék. 

Jöttek utánad ezren s törzsedet egyre törték 

zuhogó fejszékkel a törpék s hiába jöttek ezren.   

Szálltak az égből angyalok is seregestül, 

üstöködet cibálták, ki akartak tépni tövestül 

s gígász lombjaidat seregestül hasztalanul cibálták.   

- S íme - ma lelked lassu halálra menendő, 

gyökered, mint a moháé, gyermekkéz elegendő 

kitépni halálra menendő gyökeredet, mely mint a moháé,   

s egy gyerekangyal könnyüdeden tovaszárnyal 

véled a mennyek kékje felé, mint kicsi fecske ha szárnyal 

csőrében szalmaszállal távoli fészke felé.

Trine Andersen: Tisztában vagy azzal hogy milyen szép lehettem volna

tisztában vagy azzal hogy milyen szép lehettem volna
lehettek volna dámszarvas-szemeim
kígyózó tincseim - hattyúnyakam
darázsderekam - gazellalábam
vizsla-szimatom
madártollam és birkagyapjam
lehetett volna gyöngyöző nevetésem
ragályos mosolyom és mérgezett nyíl
a tekintetem

és milyen jó ember lehettem volna
önzetlen
bőkezű nagylelkű
mindig jó tanácsokat osztogató
ne járj a síneken
ne menj át a folyón
ne menj be az erdőbe
ez nehéz dolog

határtalanul okos lehettem volna
minden könyvet elolvashattam volna,
minden tudásra szert tehettem volna
6-szor 6 az 36
7-szer 7 az több

Próbáld csak meg elképzelni hogy milyen okos lehettem volna
szinte beleszédül az ember
tudhattam volna valamit az aerodinamikáról
nehéz helyzetben
idézhettem volna Shakespeare-t
feltalálhattam volna valamit az emberiség javára
és nagyon is tisztában vagy azzal hogy milyen gazdag lehettem volna
tisztában vagy azzal hogy mennyire fiatal lehettem volna
mennyire ismert és mennyire közkedvelt
tudod hogy milyen karcsú lehettem volna
jól tudod
milyen karcsú lehettem volna olyan karcsú olyan karcsú
mint a legkarcsúbb
karcsú
karcsúság

Dabi Istvámn fordítása

Pilinszky János: Fáradtság

csendes a nap ma 

lassan vánszorog 

egyetlen csillagom                                 

úgy érzem   

egy padon ülök a téren 

vállamra madár száll 

fejemben millió vágy és álom 

lassan álomra hajtja fejét   

a cigaretta lassan elég 

az ujjaim között 

és már nem emlékszem 

szemed színére 

a hajad illatára 

nem emlékszem 

szerettelek-e valaha is   

lassú az út hazafelé 

hosszú út síneken 

buszokon és utakon 

de nem tudok 

úgy akár egy métert is megtenni 

hogy ne gondoljak arra a napra 

mikor először átöleltél 

és szívemet befontad   

a gondok és bánat 

jégbe mártja a lelkem 

hol vagy most nem tudom 

de ez a nap is 

lassan véget ér nélküled   

nincs ami felvidítson 

mondják 

ne csüggedj 

nem csüggedek   

fáradt vagyok 

végtelenül fáradt 

tükörbe nézek 

és látom 

„a világ tenyerébe kalapált szeg, 

holtsápadt, 

csurom vér vagyok.”   

Gömöri György: Azok a délutánok...

Azok a lomha, forró nyári délutánok 

amikor csakis fagylaltozni volt kedve 

a ráérős fiúnak, aki el-elballagott 

egy olyan házhoz, ahol a nyitott ablakból 

újra meg újra kiszüremlett a tétova Für Elise 

vagy egy korabeli lagymatag álnépi sláger 

míg a csatornák bűze gőzölgött minden utcasarkon 

– felfütyült ilyenkor a fiú az egyik emeletre 

hogy megkérdezzen egy lányt „Nem jössz ki a Palára?” 

– Akkor még nem volt sem tévé, sem szenvtelen Fészbuk 

a gyerekek hittek a tiszta friss levegőben 

meg abban, ha felnőnek jobb lesz ez a világ 

és nem kell megint aknamezők vagy félelemből font kerítések 

mögé húzódni vagy duplazáras lakásban izzadva remegni

Áprily Lajos: Gyönyörű napok

Sugár-özön, 

a friss szellőt is átitatja fénnyel. 

A fácán minden reggel átköszön; 

"Gyönyörű nap. Hogy aludtál az éjjel?"

Nagy István Attila: Szimfónia

Hiányoztál. 

Mindenütt kerestelek. 

A fák mögött, a felhők haragjában. 

A szemlehunyás ólmos fáradtsága 

eltakart. 

Pedig milyen jó lett volna, 

ha a hangodba burkolózom, 

s megtelik zenével a lelkem, 

szimfónia zeng, ha rád 

gondolok.

Somlyó György: Nyárvégi ég

Nem lehet igaz. 

Hogy olyan messze vannak. 

Ezek a csillagok.

Somlyó György: Ajánlás

(Herceg nincs is mért panaszkodnom) 

(Nem is panaszkodom) 

(Csak úgy mondom – ha eddig még sose mondtam) 

Vagy így vagy úgy vagy amúgy addig amíg 

Az ember akárhol is születik 

Az élet általában eltelik

Somlyó György: Zeitgedicht

Mit kapni húsz forintért Budapesten 

(Kilencvenegy március idusán) 

(Egy jatt egy tankolás benzin után) 

Egy fél kiló jobbféle kenyeret sem 

Két sárga villamosjegyet jutány- 

Osan – ha most még sietve beszerzem 

Egy kávét eszpresszóban közepesben 

Egy feleset itt a sarkon talán 

No meg – ha kedved (éppen erre) szottyan – 

Ott hol eleink ültek a New Yorkban 

Kibámulva álmaik ablakán 

(Ott ahol a hatos – most is – megáll) 

Két percig nézheted ahogy a boxban 

Ezét-amazát riszálja a lány 

(Még fekete gyöngysor sincs a nyakán) 

Hát nem mondhatjuk: megálljunk legottan? 

Mert itt van már eljött a Kánaán

Szentmártoni János: A másik apa

Apa! – szólít lányom, Anna. 

Tessék? – fordulok felé nyíltan. 

Nem te – int le értetlenül –, 

a másik apámat hívtam.    

S játszik tovább, rajzol, énekel, 

mintha mi sem történt volna; 

én meg csak ülök, görbén, és 

homlokom csodálkozás-kotta.    

Szellemek, szeretők kizárva – 

akkor ki lehet az a másik? 

Bort töltök, és elszívom 

cigarettám az utolsó szálig,    

de nem jövök rá, ki lehet, 

hol tartózkodik most éppen, 

itt ül köztünk láthatatlan?, 

vagy eltévedt az emlékeimben?,    

hogy nézhet ki?, és egyáltalán 

van-e némi fogalmam róla?; 

kezd dühíteni a dolog, 

már hívnám bunyózni hóra,    

ismeretlen is felpofozom, 

hiszen mit képzel magáról?, 

mintha már grabancát tépném, 

tombolok, égek a vágytól…    

de sehol senkit nem lelek, 

pedig már éjfél is elmúlt, 

mindenki alszik, csak én 

virrasztok, s rakosgatom feldúlt    

szívem darabjait e lapon… 

nem adom fel mégsem, soha, 

hiszen nem voltam s nem 

lehetek annyira ostoba,    

hogy legalább szagról, ízről, 

tapintásról meg ne állapítsam, 

kiről is van szó, ki a 

főszereplő ebben a kínban.    

Szememet behunyom, 

s elindulok a töksötét lakásban, 

kilincsek, tárgyak, falak, 

megállok e tengermorajlásban    

csempére tapasztott füllel 

hallgatózom, gyufa lobban, 

hátranézek, valaki 

cigarettázik a konyhasarokban,    

csak a parazsat látom tisztán, 

körötte elmosódott alak, 

– Na megállj, te szaros – kiáltok 

s indulok –, most megfogtalak!,    

ütnék, de megbotlom, csörömpölve 

átzuhanok egy konyhaszéken, 

s riadtan lámpát kapcsol 

cigarettázó feleségem,    

– Te mit csinálsz? – segít fel 

csodálkozva a földről. – Adj innom, 

kérlek! – mintha csak vízért jöttem 

volna ki, megőrzöm titkom.    

Hajnalig nem tudok aludni, 

forgolódom, a plafont nézem, 

és e plafon-filmben hosszú, 

hajnalig tartó temetésem…    

aztán egy illat, egy mozdulat, 

ahogyan Anna fölé hajol… 

hogy kicsoda? nem tudom, egy 

ember, valaki, valahol,    

oly közelről nézi álmát, hogy 

lélegzését is hallani, 

szelíd, szótalan, szeretném 

még így sokáig tartani…    

de fordul, kabátja lobban, 

s átugrik az álom kerítésén. 

Ébredek, Anna kezemet 

ringatja csónakos térdén,    

megnyugszom, átölelem, 

mégiscsak én lehetek az a másik?, 

csupán túl közelre néztem, s nem 

láttam el feltámadásáig?  

Reményik Sándor: Világ világossága

Magas állványon nyitott Biblia - 

Mögötte szikár gyertyaláng lobog. 

Ember sehol. 

Ez az Ige - 

Akit talán mindenki elhagyott. 

Ketten vannak csak: a Könyv és a Fény. - 

Ez az Ige - 

Világ végén talán, 

Vagy kezdetén. 

Úgy érzem most: 

Világ végén talán. 

Ez az Ige: 

Társtalan Fölség, fölséges Magány. 

Ki bírja ki? 

Ember nem bírja ki. 

Poéta ki nem bírja. 

Ezt a magányt. - - 

Csak a Világ Költője, 

Ki verseit a végtelenbe írja. 

Ez az Ige. 

Nem a megszokott kép. 

Nincsen gyülekezet. 

A családi kör nem üli körül. 

Nézd, be szikáran lángol, 

Félelmesen világol. 

Önmagának örül. 

Világok tornyosodtak fel Öléből 

S vissza világok hullanak Ölébe. 

S nézd, mily magára van: 

Még egy szerzetes sem hajol fölébe.   

Költő, - ha egyszer minden elhagyott, 

S nyitott lelkeddel magadra maradsz, 

Magadra, mint a nyitott Biblia, 

Magas polcon és olvasatlanul: 

Szövétnek légy, ki ég, Önmagának elég - 

S egyedül lenni Istentől tanul.   

1935 január 5