nem fér bele az életünkbe, ha sok
a dolgunk. A szeretet túl nagy helyet
foglal el, és időigényes is. Amikor
elutazik, akit szeretünk, hosszasan
integetünk utána, fáj is ott legbelül,
hogy eltűnt a szemünk elől, aztán
egymásra nézünk, beülünk a kocsiba,
és elindulunk hazafelé. Üresség van
bennünk. Vagy inkább könnyűség?
A szeretetnek súlya van. Jólesik
magunkhoz szorítani ezt a láthatatlan
terhet, de legyünk őszinték, időnként
jólesik kiegyenesedni is. A szeretet
legalább annyira nyomaszt minket,
mint a bűn. Rosszul alszunk tőle.
Egész éjjel csak forgolódunk. Kínoz.
Akárcsak egy megoldatlan feladat.
Elvonja a figyelmünket. A szeretet
nem olyan, mint a szerelem. Nem kell
kölcsönösnek lennie. Elegendő,
ha mi szeretjük őt. A gyermekünket.
Anyánkat. Apánkat. Felebarátunkat.
A szeretet rettenetes, mert folyton emészt
minket. Teljesen feléli a tartalékainkat.
Elszívja az energiánkat, amelyet éppen
egy újabb szeretetre akartunk fordítani.
Szeretnünk kellene Jézust is, akivel
nem találkoztunk soha. Sőt, állítólag
Júdást is. Talán. Meg aztán a hazánkat.
A népünket. A múltunkat. Folytatva egy
régi költő gondolatait, „ki géppel száll
fölébe”, hogy egyszerre ölelhesse magához
az egészet, annak meg előbb-utóbb
ki kell dobnia a mindenféle apró-cseprő
szeretetet, egyébként könnyen lezuhanhat.
Meg kell értenünk a mi érdekünkben
munkálkodókat is odafent, hiszen folyton
attól rettegnek, nehogy megszeressenek
minket. Egy egészen parányi szeretet is
megbonthatja az egyensúlyt a repülőgépben,
és az észrevétlenül szivárgó léggömböt is
sziklának sodorhatja. Bár ez csak metafora,
ők természetesen nem utaznak léghajóval.
Nem érnek rá. A hatalom nem szórakozás.
Pedig milyen szép ott fent szállni a fényben.
De a szeretetet csak idelent lehet elviselni.
Igen, ez az igazság. Valamit valamiért.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése