2017. június 15., csütörtök

Rakovszky Zsuzsa: Négy sör után

Megint nem állt a lábán, mikor megjött az este –
vagy inkább éjszaka… Névnap volt állítólag
– igen, megint –, utána valahol még bedobtak
egy sört a kollegákkal… Eddig nem említette,

hogy valamelyik kerge tyúkot pont Leonának
hívnák abban az istenverte irodában.
Ki tudja? Én nem. Én be nem teszem a lábam,
sőt az se, hogy csak úgy odatelefonáljak,

olyan sincs! „Értekezlet… Ebédel… Majd talán
kicsit később!” Ilyen gyöngéden fuvoláznak,
jóságos nénik egy ütődött óvodásnak,
csak az a kuncogás, csak azt ne hallanám…

Szóljak neki? Minek? Tudom, hogy mit felelne:
hogy zsarnok szörny vagyok, hogy nincs egy perc nyugta tőlem,
pedig joga van élni neki is, és hogy ő nem
az anyám, akinek nem volt más dolga, persze,

mint kényeztetni engem (naná, a négy gyerekkel!),
és most, mint holmi kényúr, ugyanazt megkívánom
őtőle is… A mocskos harisnyája az ágyon,
a mosatlan edény, ahogy otthagyta reggel…

Valahogy így. De csak próbálnék én meg éjfél
körül állítani haza, vagy hogy jogom van
tudom is én, mihez, ilyennel jönni – nyomban
leszakadna az ég… Hogy mért nem hagyom faképnél?

Jó kérdés. Egyszer (ezt ne mondd el senkinek se,
ezt most tényleg ne: senki nem hallott róla – ő sem),
megtettem. Nem hiszed? Mikor kiküldetésben
voltam egy hétre, akkor. Úgy a harmadik este

egyszerre csak: na és, ha nem mennék vissza többet?
Egész este, ahogy máskor csak két konyaktól,
úgy fel voltam dobódva a puszta gondolattól,
aztán másnap, hajnal felé egyszerre fölvert

a tulajdon szívem dübörgése: mosolygott
holtában – mint a macskánk, az erkélyről esett le –,
és azt a régi, sárga kötöttruhát viselte…
Én meg, mint a bolond, kaptam a telefonhoz…

Aztán? Semmi. Beláttam: fontos ügyeiben nem
dönt szabadon az ember – erről ismerszenek meg.
Akarat, ész, ilyesmik – amiket úgy szeretnek
belékeverni – szép, szép, csak épp a lelked ellen

– vagy nevezd, aminek akarod – nem tehetnek
semmit, vagy szinte semmit. Persze, komoly kísértés
szabadnak lenni… Másrészt nem rabság minden érzés?
Kérdés, kinek mi ér meg mi mást – mindenki vesztes,

ki így, ki úgy… Nekem, mégis, így legalább van
valamim, amiért… Hány óra? Már negyed négy?
Nem, semmi baj, mi volna?… Azért most jobb, ha elmégy:
nem szereti, ha itt benn dohányzunk a lakásban.

2017. június 13., kedd

Ágai Ágnes: Alkonydal




Amikor már az est leszáll,
s a földre langyos pára hull,
az ember búcsúzni készül,
mígnem az éjfél ráborul.

Végigemlékszi életét,
egy-egy paránynál elidőz,
fontolja, mit csinálna másképp,
hogyha nem hullna rá az ősz.

A múltnak színe változik,
kékellőn int a messzeség,
a vérpiros is megfakul,
lilás felhőket küld az ég.

A Föld megáll, már nem forog,
a csend a tájra ráfeszül,
az ember, akár az Isten,
magára marad egyedül.

Baranyi Ferenc: Kései szerenád

A holdsugár melletted oly szegényes,
mert szebben tündökölsz: te vagy a fény,
a bőröd olyan selymes, mint a szellő,
amely tovább suhan a viz színén,
szép vagy, akár a dél, akár az alkony,
vagy mint az éjfél, melynek hűse gyújt –
immár a Balaton is néked hódol,
hisz nézd: a hullám elibéd borult.

És már a Hold is hódol fenn az égen,
a fénye fénylőbb ragyogásba olvad,
eláraszt mindent ez a nagy sugárzás,
már bennem is örömtüzek lobognak,
hatalmas fénnyel világítva lelkem
naptalanságát s fagyát oldva fel,
már a „lidérces, messze fény” is éget –
s hűltnek hitt szívem fölhevülve ver.

Börzsöny Erika: Bennem béke



Addig nézem a vizet, 
s a vízen tükrözõdõ 
napfény csíkját, míg 
felold, eltelít a látvány. 
Bennem béke, köröttem 
csend. Itt, most érzem 
a végtelent.

Ady Endre: Ha tanultunk zsoltárokat

Ha tanultunk zsoltárokat
Hogyha imádkoztunk sokat,
Porba ejtjük
És felejtjük, elfelejtjük.

Ha tetszett az Isten szeme,
Lángoló nap nyári heve,
Porba ejtjük
És felejtjük, elfelejtjük.

Ha volt nehány pohár borunk
Anyánk, frigyesünk, asszonyunk,
Porba ejtjük
És felejtjük, elfelejtjük.

Ha a céda hír fölkapott
Ha láttunk néhány szép napot,
Porba ejtjük
És felejtjük, elfelejtjük.

Ha tetszett balga életünk,
Gondunk, kedvünk, lelkünk, eszünk,
Porba ejtjük
És felejtjük, elfelejtjük.

2017. június 11., vasárnap

Gulyás Pál: Eljött a perc...




Eljött a perc, midőn a Nap
megnyújtja lent az árnyakat.
Az úti fák
pihenni térnek
s egészen a
                             felhőkig érnek.                            
Mi bánt, hogy oly csüggetegen
                merengsz az esti tűz-egen?                

Lelked az éj
álomra hívja,
feléd hajol már
földöntúli hídja.
S a vadvirágok
tarka fénye
visszarepül
némán az égbe.


Juriij Melnyikov: (A parttalan tenger...)

A parttalan tenger, mint ólom,
Hullám hullám hátán -
 támad,
Előttem zúg, háborog folyton,
És fent sötét felhők szállnak.

Éjjeleken, nappalokon át
Megállás nélkül nyugtalan.
Mint a lélek nem lelve honát
Futkos,
       a tenger épp olyan.

Dabi István fordítása

Pilinszky János: Két szonett

 I

Csak fussatok hát, mint veszett ebek,
vonítsatok, ha gyilkos éjszaka
körülkerít a farkasok hada,
hogy fölkoncolja hitvány testetek.

Hát sírjatok csak csípős könnyeket,
a végítélet nektek: harsona
örök pokolra ébresztő szava,
– az ördög fújja, lelketek felett!

Hogy tudjátok meg, mit tesz egyre égni,
és eltaszítva tudni: el nem éri
a bűvös szférát az, ki kárhozott.

És bár lehettél volna, mint az angyal,
időtlen malmot nyomni lesz sorod,
mert földre buktál zúzott, sáros arccal.

II

De nincs még késő! Állj fel, hogyha estél!
S ha könnyed sincs már, sírnak fönn a szentek
a lelkedért, mit olcsó pénzen vett meg
a csábító, – te megcsalt, árva testvér!

Kitárt karokkal várunk, sok keresztény,
a nagy hajóra, melyet egy cél kerget,
és egy szél hajt: a végtelen Lehellet,
ki lángra gyujt, fülünkbe zúgva zengvén:

Ne sírjatok, kiket kivert az élet,
ti rongyba burkolt, fáradt, hű cselédek,
de tartsatok ki, átölelve tartva

a koldusabbat, azt, ki összetépte
az életét, – mert ez segít a partra,
és ez tanít a drága szóra: béke.

2017. június 9., péntek

Rákos Sándor: A senkiföldjén



nem bírunk hazugságban élni
megtépett arcunk zászlaját
az Igazság felé emeljük
             az Igazság kegyetlen
megismerjük s szökünk előle
fölhajtott gallérral didergünk
az árny-szaggatta senkiföldjén


Gergely Ágnes: Öreg szerelmespár

Húsz éve járnak együtt,
húsz álmos, ólmos éve.
Szél szét nem fújja őket,
kötöttek, mint a kéve.

Nincs pénzük, nincs lakásuk,
övék a pesti aszfalt.
Ismernek minden árkot
és kávéházi asztalt.

Ritkán beszélnek; testük
a rebbenést is érti.
A nő borzong (Hideg van)
(Igen) köhint a férfi.

Vasárnap tiszta ingben
két dupla mellett ülnek.
(A széthúzódó szájnak
mindegy: hétköznap, ünnep.)

Ha beteg lesz az egyik,
citromot visz a másik.
Az ágybanfekvő izzad,
a látogató ásít.

Ó, rég nem váltanak már
pillantást, csókot, könyvet.
A szenvedély kiszikkadt,
mint ráncokból a könnyek.

Húsz éve járnak együtt,
húsz álmos, ólmos éve.
Szél szét nem fújja őket,
kötöttek, mint a kéve.

Ballagnak egymás mellett
– egymásról mit se tudva –
csöndes eső szemerkél
elvásott tomporukra.

Rákos Sándor: Emlék ifjúság




egy madár füttye lazán belefűzve
a levegőbe mint a könnyű férc


Gyökössy Endre: Amit mindenki megért

(Fil 2,10–11)


Összekuporodva ült már vagy fél napja a koncentrációs tábor egyik sarkában. A csúcsok felől havas szél fútt, de már nem fázott. Már fázni sem tudott. Tétován bámult maga elé. Zsákrongyba csavart, mállott cipőjét nézte, de nem látta. Körülötte csonttá soványodott alakok ölelgették a felszabadító katonákat. Friss ételszag csapta meg. Nagyot nyelt, szájában összefutott a nyál, de nem volt ereje, hogy fölkeljen. Hazagondolt. Vajon élnek-e? Mi van templomával? Gyülekezetével? Otthonával, ahonnan percek alatt kellett eljönnie azon a nyirkos éjjelen. Kiskabátban. Búcsú nélkül.

Lába előtt két másik rongycsomó állt meg. Nem volt ereje, hogy fölnézzen.

– Herr… Sie sind Pfarrer, nicht wahr?

Nem sokat tudott németül, de ezt megértette. Hogy ő lelkész-e? Tétován felnézett. Egy volt osztrák miniszter állt előtte szakállasan, soványan, aszottan, rongyokban. Igen. Lelkész… az volt… vagy ezer éve… az Alföldön… Abban a nagy faluban… addig a lidérces éjszakáig… De csak ennyit mondott:

– Jawohl.

– Akkor jöjjön – magyarázta fogolytársa –, egy lengyel barátunk éppen a szabadulás órájában halt meg. El kellene temetni. Eddig csak éppen elkaparták, aki már nem bírta tovább. Ezen a temetésen végre pap is legyen.

A lelkész végignézett rongyain, piszkos kezén. Az osztrák elértette:

– Nem baj. Ilyen lesz a gyülekezet is.

Tétován állt meg a gödör előtt. A friss hanton zsákba varrt test pihent.

A sír körül néhány egyenruha és sok-sok szakállas, aszott arc. Ők is „egyenruhában”. Mindnyájan egyformák, lengyelek, magyarok, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák s ki tudja, még hány náció: az elkínzottság, a nélkülözés, az éhség egyenruhájában.

Kezét összekulcsolta:

– Kegyelem néktek, és békesség az Istentől, aki teremtette az eget és a földet. Ámen.

Mit is mondjon… mit is mondjon? Itt, itt… több száz kilométerre hazájától – itt, éppen itt? Hiszen alig van, aki érti. Nyolcan, tízen se, hiszen ő csak magyarul beszél.

– Atyám! Te tudod, mit érzünk mindnyájan… nem tudjuk szavakba foglalni… és nem tudjuk talán soha… Légy áldott, hogy könyörültél rajtunk, köszönjük, hogy irgalmaztál nekünk… Hazatart ez a lélek… bocsásd meg bűneit… és azokét… azokét is, akik nem tudták, mit cselekedtek vele… velünk…

Fölnézett.

Aszott, merev arcok nézték a sírt, vagy túlmeredtek a havas csúcsokon, túl a túlon, túl mindenen, üveges, dúlt szemekkel. Szörnyű panoptikum!

…Uram, irgalmas voltál ehhez az emberhez, hogy hazahívtad, hogy felszabadítottad… Úr Jézus Krisztus… könyörülj és irgalmazz neki, nekünk…

Úr Jézus Krisztus…

Az arcok megrezzentek…

– Ne hagyd ezt az árva, beteg, esett népet, Jézus Krisztus.

Néhányan térdre zökkentek. Csontjuk koppant a fagyos földön. Az ukránok mélyen meghajoltak, és háromszor keresztet vetettek.

Úr Jézus Krisztus…

Ezt mindnyájan értették, lengyelek, szlovákok, ukránok, németek, osztrákok, franciák és minden náció.

A szakállas, mosdatlan arcokon nehéz könnycseppek gördültek végig.

A pap vacogva, dideregve már-már csak ezt az egy nevet mondogatta, szinte öntudatlanul:

– Jézus Krisztus, Úr Jézus Krisztus…

Valaki sírni kezdett, nehéz, fölcsukló férfisírással.

Jézus Krisztus… Jézus Krisztus…

Már nem is volt emberi hangja, inkább csak nyögdelte.

– Oh ma mère! – sírt fel egy francia.

Már mindenki térdelt. Hogy térdeltek!

Csak a katonák álltak még feszesen. Feszesen és homályos szemmel.

Jézus… Jézus Krisztus – kongott a pap hangja…

Az egyik katona letérdelt. Aztán a többiek is. Megrendülten és felszabadultan.

Ha látták ezt az angyalok, és látták, ha érezték a föld alatt valók, és érezniük kellett a föld alatt valóknak is, beteljesült Pál szava: Jézus nevére minden térd meghajoljon, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus az Úr, az Atyaisten dicsőségére.

Ott is.

Itt is.

Akkor is.

Most is.

Mindörökké.

Forrás: Gyökössy Endre Mai példázatok című könyvéből

2017. június 8., csütörtök

Áprily Lajos: Az illanó szín




A derű színe. Eljátszik velem,
finom kék csíkot húz a lelkemen,
múlót, amilyent szajkó szárnya von
völgyünk felett, borongó, hűs napon.

Rákos Sándor: Isten nélkül

nincs isten elcsaptuk
rossz gazda volt
nehéz most élnünk gazda nélkül
magunk uraiként-szolgáiként

Rákos Sándor: Szőttes

szavak szálai közt véres fonál
elő-elővillan eltűnik
vetélő alatt véres fonál
bujkál a szavak szálai közt
a gondolat meg az érzés
az érzés meg a gondolat