Bozók Ferenc: Cirenei Simon

Ne már! A műszakom csak épp letellett,
már megragadtak, és cipelni kellett
bús terheit, s Jézust a Golgotáig.
Viszem halálomig? Talán „tovább”-ig?

Én észrevétlenül szerettem élni,
és ott teremni, hol szükség a férfi.
És éltem észrevétlenül. Hiába.
Hogyan kerültem én a Bibliába?

Marge Piercy: Maggid*

A bátorság, elengedni az ajtót, a kilincset,
a bátorság, levetni a meghitt falakat, melyeknek
minden foltja és repedése ismerős, mint anyajegy
a felkaron; foltok, amik egy ünnepet idéznek,
gyerek rosszalkodását, tomboló vihart,
mikor jégverés kopogott az ereszen, és beáztak.

A bátorság, elhagyni a hegyoldalba ásott sírokat,
a gyerekek apró és az öregek törékeny
csontját, akikből a velőt az éhség kilopta;
a bátorság, magára hagyni az alig elültetett fát,
ami épp csak kezd gyümölcsöt hozni; a folyópartot, hol az ígéretek
megformálódtak; az utcát, ahol eltörtek az üres edények.

A bátorság, elhagyni a helyet, amelynek nyelvét
a sajátoddal együtt tanultad meg, amelynek szokásai,
ha veszélyesek vagy megalázók is, kötnek, mint a hám,
amit megtanultál húzni, hogy megmozdítsd a terhed;
a földet, a ráömlött vértől termékenyen;
a túléléshez feltérképezett és lábjegyzeteit utakat.

A bátorság, kisétálni az ismert fájdalomból
az elképzelhetetlen fájdalomba,
térkép nélkül nekivágni a vadonnak, mezítláb
követni egy kantinoskocsit a sivatagban;
egy rothadó hajó bűzlő fogságába zsúfoltan
elhajózni a térképről a sárkányszájakba:

Kína, India, Szibéria, goldeneh medina,**
útközben testeket hagyva el, mint elfeledett kincset.
Így mentek ki Egyiptomból. Így fizették le, hogy kijussanak
Oroszországból, egy rakomány szalma alatt; így szeleitek el
Európa véres füstölgő kriptájából túlzsúfolt,
minden kikötőben betiltott teherhajókon -


fájdalomból halálba vagy szabadságba vagy egy másik
fájdalmas méltóságba, becstelenségbe vagy politikába.
Mi, zsidók született vándorok vagyunk, cipőnkkel
a párnánk alatt, és a vér emlékével, ami a miénk,
és ömlik. Csak azokat a zsidókat becsüljük, akik megváltoztak
ma éjjel, akik a sivatagot választották a szolgaság helyett,

akik elindultak az idegenbe, és idegenekké lettek,
és gyermekeknek adtak életet, akik vállukon
állva lenézhették őket, mert rabszolgák voltak.
Azokat becsüljük, akik mindent elhagytak,
csak a szabadságot nem, akik futottak, lázadtak, harcoltak,
akik önmagukat megmentve lettek mások.

Szlukovényi Katalin fordítása

*
* Maggid: lélekvezető, Isten útmutatást adó angyala, vagy általa vezetett prédikátor.
** Goldeneh medina: arany föld (jiddis).

Lázár Bence András: Az a késő délután

Abban a pontos képben volt
benne minden. Abban a felsővárosi
pontos késő délutánban. Szél volt,
narancssárga ég. Nem szóltam,
nem akartam. Mindent elronthatok.
Abban a pontos képben, tudtam, minden
benne volt.

Minden, ami én, ami te,
ami télből tavasz, ami a létből
egy percre igazán megmarad.
Egy kéz, ahogy kézhez ér, ahogy
egyszerre lüktet, dobban tenyerünkben
a vér, ahogy nem marad belőlünk más,
csak egy ágynemű, csak egy késő délután.

Abban a pontos képben volt benne
minden igazán. Abban a késő délutánban, abban
a szélben, abban a harangzúgásban, abban
a közös messiásban. Abban a pontos képben volt
benne minden. Várni, pihenni, állni, ölelni, csókolni,
kulcsra zárni. Minden, ami én, ami te, ami bármi.

Most már jöhet akármi. Közös messiásunk,
közös tavasz, harangzúgásban, szélben,
narancssárga ég alatt,
narancssárga ég alatt,
abban a pontos képben,
ami a létből egy percre
igazán megmarad.

Kiss Benedek: Boldogítottál, Uram!

Többet éltem, mint kellett volna,
s Uram, még gyönyöröm is telt benne.
Halálom azok örököljék,
kik boldogan caplatnak
ama hegyre.

Szerettem volna bűn nélkül élni,
de ezt nem bírja emberész.
S szerettem volna a bűnt tetézni,
ha már minden örömöt
bűn tetéz.

Amit elvettél, nem sajnálom,
mit adtál, a’la natur veszem.
Boldogítottál, Uram, s nem bánom,
ha túl ezen a szépvilágon
emberien bánsz el velem!

Kiss Benedek: Sejt és sejtelem

Én Istenem, mire teremtettél?
Sejtem, te boldogságom nedűit iszod,
s amikor hátamra tevehát-súlyt tettél,
s mosolyogtam, enyhült bánatod.

Mosolyogva rogytam le, s te kereszted
miccenetnyit jobban felemelted.
Uram, te láttál s én éreztelek,
s örültem, hogy enyhíthetem terhed.

Összejátszunk azóta, mint közös
zsákmányukért eltökélt maffiózók.
Te viseled a világot s én önös
érdekemből teszek rosszat és jót.

Ha mozdulok, te érzel, hisz az őssejt
te vagy, s te adtad, hogy ember legyek.
Mindenséget bíztál rám fönt és itt lent
én vagyok mézelő mindened.

Elvadulunk nélküled, Uram, méhet
kaptár nélkül befogni nem lehet.
Hordozunk halált, élő örökséget,
ám te megosztod örök életed.

Sejt és sejtelem
mibennünk olyan,
mint ház és háztető a házon.
Vagy part és közte eleven folyam.
Te rám találtál s rád kell hogy találjon
lelkünk:
ha fáj,

ne oktalanul fájjon!

Mezey Katalin: Énekeljenek a csillagok

Mint egy leplet, kiterítette az eget,
és kifeszítette, mint a lakósátrat.
Nem készített semmihez vázlatot,
gondolatban tervezte meg a mindenséget.
Amit eltervezett lecsukott szemhéja mögött,
képzeletében pontosan működött.
Lehunyta a szemét, és látta a teret,
utaztak benne a gondolatai,
követték és megelőzték egymást,
és mindegyikből valami született.

Elképzelte a bolygósereget,
és valahány forma eszébe jutott,
képzelt mindenből milliónyi fehér, fekete
és színes, kisebb-nagyobb változatot.
Mindről elgondolta, hogy mire jó,
milyen pályát fut be, mit vonz, és mit taszít.
És hogy legyen, mindnek nevet adott.
Éber gondolatokkal álmodott,
és felébredve a tiszta papírra írta:
„Utasításomra énekeljenek a csillagok.”

Arvo Valton: Hír

Két hullám paskolta csónakom

egyfelől az egyik másfelől a másik

mit akartok tőlem kérdeztem unottan

csak azt hogy tudd

mekkora kín az örökkévalóság

Oláh János fordítása

Oláh András: hétköznapi kudarcaink

nemrég még világot sem kellett
gyújtanom hogy lássalak
magammá öleltelek s mindennap
légszomjjal küszködtünk
mire tarka derűbe fordult a reggel
aztán egyre szűkebb lettél
befelé fordulva bűvészkedtél
feleleteket kerestél én kérdéseket –
csiklandó illat maradtál
kit ha szívem sötétkamrájában előhívlak
bekérezkedsz az álmaimba néha

Takács Zsuzsa: A szereplők itt egymástól elköszönnek

A szereplők itt egymástól elköszönnek.
Lengenek a történet szálai,
a törés nyoma elkopik,
lecsiszolódnak az élek,
szétszóródik a kiáltás,
a félelem szabályozódik,
az elejtett szó és elharapott
mondat nem sejtet semmit,
a könnybe mártott szem
látványa közömbös. A szívnek
tartott elképzelt kés lehullik.

Bob Gass: Uralkodj magadon!

„Vigad a bensőm, ha ajkad őszintén szól.” 

(Példabeszédek 23:16)

Indulataink kezeléséhez a Biblia két fontos alapelvet tanít:

1) Ne hibáztass másokat! Csak azért mutogatunk a másikra, hogy magunkról elhárítsuk a felelősséget. „Ha időben ideértél volna, nem kellene nyaggatnom téged.” Vagy: „Ha nem nyaggatnál folyton, akkor talán elkezdenék jobban odafigyelni az időre.” Az ilyen szavak nem segítenek, csak ellenségessé teszik a másik személyt, fenntartják a haragot, nem a kívánt eredményt hozzák.

2) Ne használd a szavakat fegyverként, vagy eszközként mások leuralására. Fékezd indulataidat, csak egészséges módon fejezd ki érzéseidet! Ne feledd, a célod az, hogy megoldd a problémát, és erősítsd a kapcsolatot, nem az, hogy hagyd elfertőződni a sebet. Könnyen fog menni? Nem. Éppen ezért van szükséged Isten segítségére. A Biblia azt mondja, hogy a szavak összezúzhatják a másik ember lelkét (ld. Példabeszédek 18:14), összetörhetik a szívét (ld. Példabeszédek 15:4), és tönkretehetik a kapcsolatokat (ld. Példabeszédek 18:21). Salamon azt mondta, hogy a bántó szavak zsigerig hatolnak (ld. Példabeszédek 26:22). Amit kimondunk, az talán egész életében végigkíséri a másik személyt, egészen a sírig. Ezt akarod? Biztos nem! Másrészt, a helyesen kezelt harag miatt nem kell, hogy bűntudat kínozzon. Tanulj meg különbséget tenni a harag között, amit érzel, és a szavak között, amiket kimondasz. A harag feltárhatja, hogy min kell változtatni egy kapcsolatban. Ezért kérd Istent, mutassa meg, hol van szükség változásra – először benned, és csak aztán a másikban!

Forrás: Mai Ige

Sajgó Szabolcs: név szerint mindörökre

van ahol neve van
minden falevélnek
s van ahol nincs
még az embereknek sem
csak egy villanás ott
időtlen semmiben
csak egy villanás
minden ami van

benned Jézus
neve van mindeneknek
nevet nekik te adtál
már mielőtt lettek
s élteted őket
időtlen szívedben
élteted őket a teljességig
aminek vége nincs

szólítgatsz minket
hogy ismerjünk magunkra
hogy tegyünk lassan félre
minden más nevet
szólítgatsz a néven
amit az időben
te tudsz időtelen
egyedül te tudsz

Petőcz András: Arc és álarc

Ne beszélj nekem az arcodról, mondod, hiszen
nagyon jól tudod, hogy neked már arcod sincs,
már évek óta csak álarcaid vannak, maszkok,
azokkal pedig nem lehet mit kezdeni, menj be
a fürdőszobába, próbáld lemosni magadról
ezeket a maszkokat, mondod,  mindenkinek ez
lenne a legjobb, neked magadnak is, mondod,
és ezt már nem is mondod, de kiabálod, mint
akinek nagyon elege van valamiből, nyilván
belőlem van eleged, gondolhatnám, mégis azt
feltételezem, hogy önnön magaddal vitatkozol,
nem velem, nézel bele a tükörbe, bámulod sápadt
álarcodat, üres a tekinteted, nem is üres, sokkal
inkább fáradt,
                      belefásultunk a mindennapokba,
valami siker kellene, meg pénz, meg nagy-nagy
futás kellene, lélegzetvételek, valami felszabadult
ölelés, talán ez kellene, gondolom, ne a tükörben
bámuld magad, helyette inkább csinálj valami
rendet végre, például mosogass el, válaszolom
kissé ingerülten, dühösebben, mint szeretném, és
érzem, minden szavam hamis és pontatlan lesz,
alighogy kimondom, a baseball sapkámat a fejembe
nyomom, lemegyek, járok egyet, ezt kiabálom arra,
amerre – a lakásban – sejtelek, a kulcsomat keresem
percekig, nem találunk szavakat, suttogom látszólag
ide-nem-illő módon, aztán csak nyílik az ajtó, a huzat
meglebbenti a függönyt, ahogy becsapódik utánam.

Ady Endre: Beteg ember fohásza

Beteg vagyok, nagyon beteg,
Én Istenem, légy igazságos
S úgy áldj meg, ahogy szenvedek.

Szeretem havas tavaszod
S még szeretem ama döntésed,
Hogy szenvedtetsz és hogy vagyok.

Szeretem, hogy Színed előtt
Ma zavarosan és egyformán
Forrnak az emberi velők.

Szeretem szent döntésidet:
Embereknek teste egyenlő,
Akár forró, akár hideg.

Kisségünkre gondolsz talán,
De lehet, hogy nincs is ott aktánk
Fölségednek az asztalán.

Beteg vagyok, nagyon beteg,
Talán neked rejtett betegség,
Fényed van sok s ragyogja meg.

Csoóri Sándor: Száműzetésem mosolya

Nincs más, csak e hajnali óra,
árnyéktalan, meredek fák
s e fákat fölhangoló némaság.
Csak a szomszédos fenyőerdő, mint lebombázott állomás.
Csak felhők: megduzzadt szemhéjaid;
csak a leheletedből kigyalult padló,
sóhajnyi-vékony deszkaszál;
arcod süllyedő szigete,
száműzetésem mosolya.
Csak a fájdalom, amit majd megcsalok;
esőben szétázott utak,
pocsolyák,
kavicsok.

Gergely Ágnes: Találka

Reflexiók egy Kálnoky-vershez

I

Nem vacsoráztál, kávéra nem volt
pénzed. Előtted egy doboz Kossuth.
A könyvtár antik sírkövei közt
kikopott márványpadlón vitt az út.
Az út s a lépcső nem vitt sehová.
A park hideg. Az utca ködpamacs.
Egy presszó villog. Benn zenés felár.
És nincsen senki, aki kölcsönad.
De átlátszik a gonosz üvegen
a sok egyforma öltöny, ahogy ott
jazzdob-ritmusra egy-egy blúzhoz ér,
s a pincér tálcán visz egy konyakot.
És táncolnak – ó, rút albérletek,
kollégiumok! –, elfedi a füst
a titkos, izzadt remegést, amíg
a zongorista azt nem mondja: „Csüccs”.
Pilvax. Kedves. Muskátli. Paradiso.
Felnőtt Európa. Fények. Fizetés.
Ha majd mindegy lesz a Kájoni-kódex.
Ha majd mindegy lesz egyszer az evés.
Így láttalak egy kirakat előtt.
Arcizmod rángott. Szembejött a rendőr.
Az üres utcán heves fény cikázott.
Védekezőn az arcodhoz emeltél.

II

A Duna-parti tört lépcsők mögött
rozsdásan lóg a víz alá a hídcsonk.
Ha tudta volna, hol van Budapest,
ilyen helyszínt választott volna Hitchcock.
Válladig értem. Behunyt szemmel is
láttam, alattunk elhúz egy uszály.
„Az oroszok ott viszik a szenet.”
„Szép forma.” „Mindig az szép, ami fáj.”
Tudtam, mit gondolsz. A ködben parázslott
az utolsó szál cigarettabél,
és holnap minden kezdődik elölről
a könyvtár antik sírköveinél,
és park és tér és ablak és belátnak,
és vaskályhák és izzadt zuhanyok,
és kölcsönök és elsején megadni,
s a pincér tálcán visz egy konyakot,
és hiába lesz máshogy: nem lesz másképp,
nem jutunk túl a Duna-parti tört
lépcsőkön, hol hídcsonk, uszály a násznép,
s nem tudunk nászt és nem tudunk csömört,
csak azt, hogy a hátgerinc belerokkan,
ha nem viheti felnőttként a terhet.
Zeneszóval közelget Európa.
Védekezőn az arcomhoz emellek.