Kányádi Sándor: Valaki jár a fák hegyén

valaki jár a fák hegyén
ki gyújtja s oltja csillagod
csak az nem fél kit a remény
már végképp magára hagyott

én félek még reménykedem
ez a megtartó irgalom
a gondviselő félelem
kísért eddigi utamon

valaki jár a fák hegyén
vajon amikor zuhanok
meggyújt-e akkor még az én
tüzemnél egy új csillagot

vagy engem is egyetlenegy
sötétlő maggá összenyom
s nem villantja föl lelkemet
egy megszülető csillagon

valaki jár a fák hegyén
mondják úr minden porszemen
mondják hogy maga a remény
mondják maga a félelem

1994

Pálos Rozita: Fohász

találj magadra bennem Uram 

hogy létezzem 

mielőtt leszáll az alkony 

Gyurkovics Tibor: Nyári szerelem

Az emberi mozdulatokból
fölépített közös falak
és üres mosolyok törékeny
ráncai közt is védd magad,

a vállak üvegpalotája
mögött a lélek idegen,
ha betörik az ölelésben
karcol és sért minden elem.

A forró homokon hevernek
a tagjaink, mint az arany,
de oroszlánok és szerelmek
között mindenki maga van.

Külön a homok, a homokszem,
külön a test, külön az arc,
külön a jobb, a bal, az árnyék
és a valóság. Mit akarsz?

Gyurkovics Tibor: Húzd rá cigány…

Húzd rá cigány te millió tücsök
és szépítsétek meg az éjszakát
miben az ember sose lát
csak feketeséget csak ördögöt

adjatok hitet annak kinek nincs
emeljétek égig hegedűtök
hallja Isten ha ablakán kitekint
akkor is ha már nem hegedülök.

Petőcz András: Hajnali csoda

Ajándék minden nap. A homokban, vagy a kavicsok
között ott lapul az aznapi termés. Táskával, zacskóval
lépdel, siet, szedi, amit talál, ha fémdarab, annál jobb,
ha csak kagyló, meghúzódva a kövek közötti apró
tavakban, az is sokat ér. Szeptemberi pirkadat. A fény
balról érkezik, szemben a tenger. Az elhagyatott strandon
még működik a zuhany, egy hajléktalan mosakodik éppen:
pulóverét, nadrágját mossa, meg önmagát is. Nincs idő
a szárítkozásra. Frissen kimosott ruháját amúgy vizesen
kapkodja fel, mindeközben élénk karmozgásokat végez,
láthatóan szeretne túlesni a reggeli szertartáson.
A távolban felkelt a napkorong. Vörös, ereje nincs.

Ajándék minden nap. És ajándék a partra vetett termés,
amit az éjjel valami jókedvű isten küldhetett. Sok-sok
gyönyörű alma hever mindenfelé, végig a parton. Táskával,
zacskóval siet tehát, szedi a jonatánt, a starkingot, golden is
van jócskán, alig-alig kell válogatnia, hibátlan mind. Végig
a parton, a homokos, kavicsos, kagylószilánktól tarkított
tengerparton ott vannak az almák. Almaszemek. Hajladozik.
Siet a termés betakarításával, nehogy elvegyék tőle, ami az övé.
Liheg. Van egy titkos barlangja a part menti sziklába vájva,
oda hordja be a mindennapi tengeri termést. És a szertelen
isten csak gurítja egyre a partra a semmiből előbújt
almaszemeket! A láthatáron a napkorong. Hajnali csoda.

Kiss Benedek: Én is és én se

1.

Nem félek Istentől, hisz ő az én Atyám.
Szomorú az, ha atyjától fél a gyermek.
Az emberektől tartok én, mert
homo homini lupus. Én is.

2.

Istennel semmi más dolgom,
halálaimat neki megvallom.
De ember ember nélkül
nem élhet, bárha fölfalják is. Én se.

Bárdosi Németh János: Elégia

Emlékeidet kaszáld halomba,
hogyha a fáradt, lomha
betegség szétrág,
legyenek előtted fák,
füvek, legelők,
a gyermekkor szép édene,
nyájas családi kör,
tűnt ifjúságod tájai,
versek varázsa
vagy szerelem szivárvány havasán
holdak, csillagok,
csalóka álmok,
munka, gond
és az embertelenség vadona,
véres háborúk
s te ezek előtt
emeld magad magasba,
soha ne hagyd abba,
hogy a gonoszok
ellened rontsanak,
mindig legyen partiok
amin kiköthetsz,
egyetlen perc
a fájdalmas iszonyatban
és ember maradsz abban,
ki tudja végzetét,
hogy jön, megy a végtelenből
de előbb
elvégzi kimért dolgát,
mit istened bízott rád,
szántást, vetést,
egy tisztes fővetést
vagy egy gyönyörű füttyszót,
szívedből messze-hangzót!

Gyurkovics Tibor: Király

Nekem az élet minden perce fáj

hogy nem vagyok bíborfényű király

csak rejtett úr és halk lépésű herceg

és csak az tesz királlyá hogy szeretlek.

Seléndy Balázs: Korosodás

Úgy gondoltad, hogy a „korosodás” szó azt jelenti,
hogy néhány ránncal gazdagabb leszel és hajad megőszül,
de máskülönben megmaradsz többé kevésbé annak,
aki felnőtt életed zömében voltál.
Hát igen... engedd meg, hogy
mondjak neked valamit fimoman sejtető, gyengéd szavakkal:

GYÖKERESEN TÉVEDTÉL!

Az öregedés nem az, nem az egyáltalán!
A szó alatt az értendő, hogy
egy szerv hirtelen kijelenti, neki ebből elege van és mielőtt a hirből felocsúdsz
már itt a második, a harmadik,
s ha nem is mondják fel teljesen a szolgálatot, olyan kevés erő marad bennük,
hogy az élet a korlátozások
hosszú listája lesz,

tested olyan részei kezdenek fájni, amelyekről soha nem gondoltad volna,
hogy ezek fájni is képesek,

barátaid a föld alá potyognak, egyik a másik után,
a világ kiürül ismert dolgokból
és megtelik vad idegenséggel,
annyira, hogy úgy érzed, s joggal,
hogy egy tizenkétéves gyerek is többet tud róla,
mint te nagy tudásoddal és tapasztalataid özönével,

öregnek lenni azt jelenti, hogy megtanulsz egyedül élni
úgy, hogy ne érezd elhagyatottnak magad,
azt jelenti, hogy tanulsz alázatot, ha sok éved ellenére
még mindig nem tetted magadévá ezt,
az élet első fontosabb leckéjét,

igen,
de sokunk számára az öregedés
örömteljes várakozás is egy találkozásra Valakivel,
akinek Jósága
minden dolog és minden ember jóságát felülmúlja,

öregnek lenni azt jelenti, hogy tiszteled a jelent
és nézel a jövőbe ajkaidon a minden kor
ártatlanjainak
bizakodó mosolyával.

Károlyi Amy: Barátságos arcot kérek

Ha víz fullaszt,
ha tűz éget,
magánügy végkép,
ki mit érez.
Lángoló hajjal,
szemöldig vízben:
barátságos arcot kérek.

Gyurkovics Tibor: A város pillanata

Fölszállanak a szívembe a színek
ahogy Veszprém tetőit bámulom
csontváry-kék egekre kifeszítve
lebeg könnyedén a nehéz Bakony

És percről percre változik a kép
a kékvörös most ólilába vált át
a kétméteres kis kőbalkonon
ki-ki siratja önnön ifjuságát

Egy lánnyal állok itt örömösen
szeretem őt bár nem is ismerem
ő azt siratja ami még lehet
magam meg azt ami már elveszett

Egymást siratjuk Egy madár huz át
talán ez is maga az ifjuság
a lány meg nézi a vörös eget
ahogy föllángol – mivel este lett

Aztán csak állunk mint a kőkirályok
Fölöttünk István és Gizella hallgat
siratjuk a leendő ifjuságot
siratjuk az elveszett birodalmat.

Gellén-Miklós Gábor: Mélységes mély

a magány kútja.

Belezuhansz.

Újra meg újra.

Bárdosi Németh János: Kezed simítva

Egy terített asztal a nyári verandán
betűző napfény a kertből
fák arany lombjai közt,
intés a távozó barátnak
a vonatfüst fehér fellegébe,
fillérek közt is a boldog élet,
a rokonság meleg ölelése,
szád szamóca-íze,
nyarak és szelíd őszök
gyümölcsös tálak teljessége
aztán a tél, mint álomi táj,
kék hó az ablak alatt
emlékek köd-subáival,
versek ünnepi muzsikája
a mazsolás fehér kalácshoz,
ez tör föl, ahogy húnyt szemem mögött
kezed simítva emlékezem .

László Noémi: Édes Erdély

Az én falumban dombon van a temető.
Fehéren száll a mennyekbe a kő.
Fekete asszony húz az úton szekeret.
Kikericsek alatt pihen a szeretet.
A szépség az, amit az alkalom kíván.
Szorosra kötözik a lányok derekán.
Cifrázzák mellen, háton, kalapon.
Itt nem nőhet a gyom.

Az én falumban gólyák jönnek, fecske száll.
Fészket rak, mint a korán érkező halál.
Fiait naptól szédült léggyel eteti.
Tudjuk: ki alszegi, ki felszegi.
Vasárnap templomba megy a pocak.
Messziről látszik, melyik asszony dolgosabb.
Sarok kopog, kendő repül, boglár ragyog.
Fent: kopasz csillagok.

Az én falumban frissen hantolva a föld.
A szép, nagy ház egy-két gyereknyi űrt kitölt.
Udvara tiszta, az eleje takaros.
Csorog rá alkonyatkor a piros.
Az arcok sűrű kalácsmézbe mártva.
Aki máz nélkül él, marad magára.
Inganak kezek, lábak, mint a fű,
és ború a derű.

G. István László: Konvex tükör

Láttam sorstársam arcáról kiüresedni
a vonásokat. Egyik ránc a másik után
lett semmitmondó, fokozatosan kortalanodott
a bőrfelület. Az arc nem a halálra
készült, inkább a halál elől zárkózott
fényesedő ürességbe. Megszólíthatnám, gondoltam,
de a válasz nem nekem szólna, úgy beszélne
velem, mint mikor egy fejfájás
ellen védekezünk, szavakkal. Valami
szégyenféle is került az arcra, moly-vékonyította
szövet, rég elfeledett ruhák illatából.
A szégyen nem az arcról vallott, hanem
arról, aki nézte. Mondhatnád, hogy
akkor rólam, de én nem néztem, én csak láttam
az arcot, nézni nem volt erőm. Mondhatnád,
hogy a szégyen ellen védekezem, de bűntudatom
nekem tömjén és mirha, ha az utolsó
ítéletkor megszólítanak és elővesznek,
én semmit sem fogok tudni mondani.