Madár János: Egyetlen

Te ott állsz a fénylő fák alatt.
Ajkadon gyönyörű csönd az ének.
Nekiütődik egy árva csillag
az éjszaka sötét szögletének.

Mert a falakban megered arcunk,
szívünkre árad a tenger.
Egymásért örvénylünk szüntelen.
Világot megváltó tenyereddel.

Már csak te adhatsz jövőt.
Halálig kitartó kegyelmet.
Keselyűk éles karmai ellen
emberhez méltó fegyelmet.

Madár János: Hűség és remény

Így szeretnék megmaradni,
hűséges öledtől részegen.
Föléd hajolva, mint a csönd,
lélegzetvisszafojtva, félszegen.

Bátorítanál égő hajnalig,
zizegő hajszálad lennék.
Arcod gyönyörű tájain
hosszan elmerengnék.

Nézném az árva fényt,
hogy homlokodra csillagok várnak.
Megnyílna résnyire az ég,
végtelen titkai az éjszakának.

Takács Zsuzsa: Egy könyvtár felszámolása

Ki hitte volna, hogy ennyire véres munkát vállal?
Hogy zsákba fojtja, akiket szeretett.
Mintha élnének valóban, hogy ellenállnak!
Tíz körömmel kapaszkodnak a napvilágra
vissza a könyvek, akik fölött már eljárt az idő,
lapjaik kihulltak, szavaik kihaltak, por és hamu
marad utánuk az aggkor szégyen- és váladéknyoma
a tölgyfa polcokon, mikor leveszi és fekete polietilén
zsákba egymás mellé fekteti őket, hogy vigyék
innen az öregek otthonába: a szelektív hulladék-
telepre, hiszen nincsen semmi hasznuk, s ha olvasni
akarná, hogy egy híves, borongós őszi nap beült
Aranyhoz az unalom, költőnk (és Osszián) szelleme
a keresőben egy kattintásra megidézhető.
Állj s felelj, ki vagy? Én Hamlet apjának szelleme vagyok.
Miért rezzen össze mégis, amikor megáll az autó
a ház előtt? Amikor becsönget a két tetovált alak,
és vállára dobja a zsákokat, miért sápad el?
Miért hallja az elfojtott zokogást, a lapok ropogását
a konténer felől (kezüket tördelik)?
Miért fut az autó után, s ha már fut, miért
szégyelli, hogy a visszapillantó tükörben látszik?

Gyurkovics Tibor: Férfi

A tárgyak messzi fényei,
az volna jó, esetleg.
Egy idegen nő és neki
azt mondani: szeretlek.
Egy lehetetlen falevél,
mely hullva-hull az útra,
emlékek távol tűje, mély
piros sebembe szúrva.

A kerítések rácsai,
egy domb, egy csók talán csak!
Vagy fiatalnak látszani
egy délelőtt, vasárnap.
Önkéntelen kimozdulás
a testem négyszögéből,
amely kinyúlik mint a rács
mögül s az ég felé tör.

A részek gyáva gömbjei,
amik nem állnak össze,
csak forognak gyönyörteli
kajánsággal örökre,
vagy szétszaladó mozaik
talán pompeji padlón,
a véletlenek őzeit
mindegyre futni hallom!

Valaki, nő. Valami, ház.
Akár egy téves eszme,
vagy véletlen kirándulás
világtalan hegyekbe,
a napsugár aranyosan
fúródik két szemembe,
nem az a fontos, ami van,
hanem ami lehetne.

Károlyi Amy: Elyziumban jártam

Ma éjjel újra Elyziumban jártam,
fiatal voltam, övig meztelen
ültem a parton, nekidöntve hátam
a mellednek fecske-könnyeden.
Csak madár érhet igy madárhoz,
még nincs közük a kényes almafához,
min tudásunk terem,
csak röppennek a kékben, szárnyas lelkek,
és minden szárnycsapásuk végtelen.

Gyurkovics Tibor: Oltalom

(Salfedi bohócmester dala)

Az oltalom az oltalomban
a két karod a két karomban
a szerelem a szerelemben
a két szemed a két szememben.

Hogy szorítottam oltalomban
a két karját a két karomban
a szerelemben hogy szerettem
a két szemét a két szememben!

És most látom hogy mivé lettem
a szerelmében szerelmemben
és oltalmazva oltalomban
már nem vagyok az aki voltam.

Ezerszer mégis újra kezdve
a két kezét a két kezembe
ha megvesztem ha megvadultam
csak két karját a karomban!

Sebestény-Jáger Orsolya: A jó Pásztor

(Jn 10)

Távolba néző szemekkel nézi a nyájat.
Vélnéd: soha nem fárad Övé a táj,
mikor fűszálak élén nyújtózik a reggel.

Botja erő. A mindegyre táguló végtelenbe ér.
Magához húzza vele a törékeny, kicsi lábat,
s csöndben csitítja: no ne félj.

Utána indul, távlatot szel át lépte határtalan hossza.
S bárány ha sír a sziklák rejtett, zord zugában,
még aligha érti: Ő már hazahozta.

Károlyi Amy: Gyengéd...

Akár ha állatra nézne,

a szeretet oly hirtelen,

a gyöngéd gyöngeség,

amikor megjelen.

A simításra lassan

meginduló kéz,

szeretni olyan könnyű,

szeretni nehéz.

Tudja, hogy terhet vállal,

ólom-nehezet,

mi mindent bír a gyöngéd-

erős szeretet.

Gyurkovics Tibor: Kettesben

Mert én csak kettesben szeretlek
csak bújni benned elmerülni
mint a gyerekek úgy legyünk mi
és fogjon minket össze ketrec

Sötétség fogjon minket össze
két nyomorultat nyálasat
tapogatózás testfalak
én magamat és te magad
gyámoltalanul mindörökre

Gyurkovics Tibor: Ne nézd a bért

Ne nézd a bért, az álmot nézd, a szót,
a végtelen valóra válthatót,
az örökké előbbre lendítőt,
ne a tájat nézd, hanem az időt,

mely mossa, mint az eső ezt a tájat,
zuhogva, fényesen és feketén
s a fölvonuló egekre kiárad
a nap a házak tetején.

             *

Ne nézd a bért, csak el ne hagyd a vágyat
a tiszta tájra, ahol fényesen
égő szárnyakkal, végsőkig kitártan
lebeg a vajúdó történelem.

Az embereket nézd, ne a hibákat,
az épületet s ne a vakolat
kis töredezéseit, miket fáradt
kézzel vertek fel malterkanalak.

Ne az utat nézd, amelyen borostyán
s bogáncs terem s elénk göröngy gurul,
a lábak ívét nézd, mely törve, csonkán
az ismeretlen táj felé nyomul,
mely rokon ezzel a nagyszenvedésű
vidékkel s mégis százezerszer új.

Makay Ida : Magukhoz hívnak

A fák magukhoz hívnak
egyszer
a burjánzó, mély sűrűbe,
ahol már nincsenek
nyomok,
ahol már többé nincs
Idő.
Fáklyaerdője ég az
ősznek,
üszök a levél, a virág.
A csönd mély, szellős
sátorát
megnyitják
azon a napon,
csontkarjukat lenyújtják
értem.
Magukhoz hívnak majd
a fák.

Imre Flóra: A test feltámadása

nem vágyom rá hogy újra fiatal légy
ezüst hajad kopaszodó fejed
nekem ragyog emberformájúan szép
izmaidon a lágy kötőszövet

a mellkasod dombjai közt az arcom
puhának érzi őszes szőrzeted
szíved szapora dobogását hallom
közös ritmusunk gyöngéden vezet

nem megdicsőült testek tiszta fénye
csak te meg én ez az intimitás
esendő tagjaink gyönyörűségre
lobbannak olykor belső utazás

s kettőnkben együtt hullámzik a tenger
a szemed ég a szád bíbor leander

Gyurkovics Tibor: Szeretők

A szeretőknek nincs szobájuk,
se áttört csipkefüggönyük,
sötét madarak között laknak,
mellükre holdak kékje süt.

Szemükben lógnak nagy narancsok,
mint félig kinyílott sebek,
melyekből dőlnek sűrü nedvek
s csorog, csorog a szeretet.

Személytelenek, mint az óra
és fontosak, akár a perc.
És velük együtt sírsz, ha néha
az ágyon mellettük heversz.

Képes Géza: Szeptember

Úgy érzem néha: arcod arcomat súrolja,
gyöngéden mint a Dél első lehellete,
mely hogyha átsuhan az erdőkön dúdolva,
kinyíl a száraz ágak kandi rügyszeme.
S olykor mintha szemem vizébe csüngene
homlokod érett aranybarna lombja
s míg vágy hulláma zúg reám, szorongva
lesem: nem akad-é el vérem üteme.

Vagy ha dobolni kezd az ősz esője,
gyöngyszürke szálakkal az ablakom beszőve,
úgy sejtem hirtelen: szobámon áthalad
gondolatod, sugárzó, röpke gondolat,
melyben úgy érkezel hozzám, miként a kósza
szellő szagában hull elénk egy messzi rózsa.

Kányádi Sándor: Szelíd fohász

szelíd fohász az én fohászom
félig könyörgés félig hála
hogy nem juttattál s ezután se
juttass engemet szégyenfára

de eljut-e az én fohászom
eljuthat-e vajon tehozzád
útjaidat úton útfélen
szertartások barikádozzák

nem marad-e sziklára hullt
magokként vajon terméketlen
mit egy hosszú életen át
a jövendőnek elvetettem

tudom sokat eltékozoltam
abból mit rám bíztál sokat
de azért ne tagadd meg tőlem
holtomban se áldásodat