A tárgyak messzi fényei,
az volna jó, esetleg.
Egy idegen nő és neki
azt mondani: szeretlek.
Egy lehetetlen falevél,
mely hullva-hull az útra,
emlékek távol tűje, mély
piros sebembe szúrva.
A kerítések rácsai,
egy domb, egy csók talán csak!
Vagy fiatalnak látszani
egy délelőtt, vasárnap.
Önkéntelen kimozdulás
a testem négyszögéből,
amely kinyúlik mint a rács
mögül s az ég felé tör.
A részek gyáva gömbjei,
amik nem állnak össze,
csak forognak gyönyörteli
kajánsággal örökre,
vagy szétszaladó mozaik
talán pompeji padlón,
a véletlenek őzeit
mindegyre futni hallom!
Valaki, nő. Valami, ház.
Akár egy téves eszme,
vagy véletlen kirándulás
világtalan hegyekbe,
a napsugár aranyosan
fúródik két szemembe,
nem az a fontos, ami van,
hanem ami lehetne.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése