Csanádi Imre: Első hó köszöntő

Hó, hó, friss hó,

angyalváró

gyögyehulló

gyöngyvirág-hó-

csupasz bokrok

csipkézője,

fák fodros

fejkötője,

kerítések

keszkenője,

hegyek-völgyek

ünneplője.

Egyed Emese: Kétségek

talán eltévesztettük egymást
talán félreismertük egymást
talán vakító déli fényben
pusztulásba kergettük egymást

talán elveszítettük egymást
talán rosszul ismertük egymást
talán keserű csöndben szennyben
világra segítettük egymást

Szabó Lőrinc: Szeretlek

Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.

Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.

Szabó Magda: Érik-e már a pillanat

Lennék szelíd, de nem tudom,
hogy kell szelídnek lennem,
csak harapdálom a magot
ez érett szerelemben
csikorgó foggal, míg reped.
Nem bízom? Persze, hogy nem.
Hol tanulnék bizalmat én,
kitől? Ha három isten

kürtölne rám, vagy tűzszemű,
beszédes csillagok,
akkor se tudnék hinni már.
Mióta megvagyok,
rázkódik alattam a föld.
Mért lennék én szelíd?
Honnan tudnám a szerelem
szelíd törvényeit?

Mindenki megcsalt, még a ház is,
hiába volt beton
meg vastraverz, mint a tojás,
szétpukkadt egy napon,
s miről azt hittem, fenn azért száll,
hogy két távol vidék
közt szárnyon mozgó híd legyen,
bombát górt rám a gép.

Azt hittem, fényes csecsemők
az életre születtek,
s láttam széthullni csontjukat,
mielőtt szólni kezdtek;
láttam a térdeplő világot,
hogy köszönti a békét,
s míg galamb szállt, a hadigyár
termelte lövedékét.

Miért hinnék valakiben?
Miért hinnék tebenned?
Egész mivoltom keserű,
keserűen szeretlek,
mert másképp nem tudok. Gyanakszom.
Éjjelente, ha alszol,
feléd dőlök, szimatolom
gyanútlan, alvó arcod.

Mi van mögötte? Meddig állsz még,
meddig várod, hogy testemet
átdobjam, légtornász, naponta
feléd e szörnyű föld felett?
Ma még elkaptál. Tegnap is,
ha szálltam. Nő-e benned,
érik-e már a pillanat,
amely zuhanni enged?

Tornay András: 38. Zsoltár 5:9

ami nagyon fáj Istennek:

győztes seregben

vesztes katona

Gyurkovics Tibor: Világ csudája

Azt hittem, hogy világ csudája vagy,
őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem,
nem vagyok, nem játszom, nem létezem,
felhők fehérje a szemembe fagy.

Azt hittem… Mit? Hogy meghalok teérted,
Mint a végsőkig űzött angyalok.
Ma azt tudom: szívemre térdel térded,
és fuldoklom, ha látom szemfehéred,
és nem meghalni – élni akarok!

Úgy fúj a szél – hiszen most március van –
hogy elrepül a szájam, a kezem,
és a testünkben nyíló tereken
csak vonítok és verejtékezem
ebben az istentelen márciusban.

Zseni, az vagy, kölyöknyi és libányi,
végül is zseni vagy és liba vagy.
A szerepedet könnyű kitalálni:
Azt hittem, hogy a világ csudája vagy,
de annál sokkal fontosabb.

Váci Mihály: Nélküled

Elmúlnak így az estjeim
nélküled, csillagom.
Olyan sötét van nélküled,
-szemem ki sem nyitom.

Olyan nehéz így a szívem,
hogy szinte földre ver;
le-lehullok, de sóhajom
utánad - felemel.

Olyan csend van így nélküled,
hogy szinte hallani,
amit még utoljára
akartál mondani.

Bihari Sándor: A kétezredik év

Kétezer év, ki bírja el ezt az időt?
Te, Uram, de mi, akiket
nyom, mint a széttiport út két felén a kő
a lapuló bogarakat,

mi nem! Mi maradunk megválthatatlanok,
kiken jó szavad nem segít;
minket nyom, amivel megrakott az idő,
és amivel továbbsodor.

Sír bennünk, és verődik fel s alá, akár
a fájdalom, a létezés;
árvák vagyunk, mint sziklák fala közt az arc,
a meztelen csillagoké.

Mi hordjuk és hányjuk az olajfák alá
az életünk szemeteit;
irtjuk testvéreinket, a növényeket,
az állatokat; a saját

szülötteinket a szemétbe rakjuk, az
anyánk, apánk nem a szülőnk
többé, és mi sem vagyunk az az önmagunk,
kivé teremtettünk vala.

Csupán egymásnak szólhatunk, de már amit
szólunk, nem halljuk meg. Akár
a tükörben, a világban is a hiány
csak önmagával felesel.

Megvakítjuk az óceánokat, de nincs
sehol, kit megrendítsen a
nagyság tragédiája s minden lényeké
süket ég alatt, föld fölött.

Söpörjük el és le, ami a föld színén
létezik még, szórjuk tele
velük a föld mélyét; bemocskoljuk akár
a szent univerzumot is.

A versek, az ilyenek, csupán arra jók,
hogy rólunk árulkodjanak
nekik, akik mindent tudnak már. De mi nem
akarunk semmit tudni. Nem.

Minket nem érdekel kívülünk semmi sem,
csupán a pilla pillanat,
s ami általunk vagy velünk megeshetik
azalatt, a kedvünk szerint.

Elkoptat végül az idő. Ígéretét
nem tartja be, se meg nekünk.
Szabadok így vagyunk, akár az állatok,
halál előtt, halál után.

Nincs súlya már a sorsnak. A nulla felé
mind gyorsabban közeledik
az élet összege. A megváltást födi
el bennünk, Uram. Ó, Uram.

A Születéstől ez a kétezredik év.
Így vagyunk. Így ünnepelünk.
A bűnök csomója lett ez a drága föld,
és nincsen mód kibontani.

Szép Ernő: Olyan csöndet szeretnék

 

Olyan csöndet szeretnék
Hogy hallván hallgassam
A pillangók szárnyait.

A rózsák jajjait
Szeretném hallani
Mikor odasüt a nap.

Szeretném hallani
Kacagni a tollút
Mikor a szélben hajbókol.

A hattyúk örömét
Sötét híd alatt úszókét
Hallgatnám hallgatag.

Szeretném hallani
Holdsugár sikolyát
Ha az ablakot találja.

Hallgatnám, hallgatnám
A könnyek rívását
Akik az arcon lejárnak.

Süllyednék a tengerbe,
Süllyednék, hallanám
Az emlékek énekét.

Merülj el ki éltél
Mosódj el ki szenvedtél
Múlj el ki gyermek voltál.

Morvai Péter: Végül elmennek

Végül elmennek mindannyian -
helyüket átengedik.

Kihűlve lóg egy nagykabát:
valaki fölveszi majd.
Üresen marad egy ágy:
valaki megveti majd.
Fölösleges egy tányér:
maholnap asztalra kerül.

A karácsonyfák alja
lassan megtelik gyerekekkel,
minden ágyban alszik valaki,
nincsen fölösleges tányér,
és nem hűlnek ki a kabátok.

Minden hiányt betöltenek,
minden széket megülnek,
mindegyik pohárból isznak,
és nem beszélnek a halálról.

Morvai Péter: Tokkáta

Na igen, én végigjártam,
szó se lehet róla, nincs hiányom.
Aluljárók vörhenyes éjszakája,
mondd, könyökölt-e már gyomorszájon?
Kis nyamvadt nagypéntekek szomorú húrja
ha pengett a szíveden kifeszítve,
tudod, milyen az álmok íve!
Loptál és megloptak:
ártatlanok csupán a holtak -
de akik nevetnek és dalolnak,
akik mindennek ellenére
azt kiáltják: holnap! Holnap!
azokat Isten felbocsájtja,
mint a sárkányt jókedvű gyermek:
félig játszva, félig komolyan.

Dienes Eszter: Hír

                      Magyarországon
                      minden hetedik ember
                      depressziós. 
    
Uram! Hetedik emberré nőttem
ki magam - változik a világ.
Apám is hetedik gyerek volt,
csak ő táltos, én meg mániás -

depressziós. De ez még mind kutyaszar,
melynek tövében szebben nő a világ!
Negyvennyolcéves koromra meglepett
felnőttkori epilepsziám.

Ugye, Uram, mi sohse voltunk jóba?
rámborítottál annyi-annyi gondot -
belerángattál minden szírbe-szarba,
hát erre varrjál gombot, Uram!

Ne mondd nekem, hogy próbára tettél,
kutya szokott próbálni, Uram!
Mondd azt, görögdinnyének néztél,
mi úgy hasad, akár a tudat.

Virág voltam én, Uram,
pillék landoltak rólam,
gyermekláncfű, az voltam;
nem tudom, mi történt, Uram.

Kerék Imre: Tükörpontok az éjszakában

           Kosztolányi témájára

Bandukolva a néptelen, kihalt
éji városon át, a csendet őrző,
komoran magasodó házfalak közt,
melyek mögül mintha minden élet
elköltözött volna rég, hirtelen
megállsz egy halkereskedés előtt,
s látod a kirakat üvegfalán túl:
mint egyetlen élők az éjszakában,
tükörpontyok kerengnek összevissza
cikázva iránytalanul, nyüzsögve egymás
fölött, alatt a haltartó derengő
zöld vizében, csapkodva nesztelen
ezüst uszonyukkal, arany szemük
szemedbe villan a gyér lámpafényben,
s megérted akkor: ez az örökös
nyüzsgés, ez a céltalanul kavargó
tenyészet, mit életnek nevezünk,
borzalmasabb és érthetetlenebb,
mint a halál végleges csöndje és
mozdulatlan, sívó szobormagánya.

Bandi Katalin: Ima

Asszonylelkem simítsd 

férfikézhez 

Indulatot 

csendességhez 

Vágyakat 

teljességhez 

Hitemet 

emberséghez

Karáth Anita: Január- szerelem

Gyengéd szálakon játszik a lét,
az ablakokban gyönyörködik
már magán a Nap.
Tükör- szemed egén apró fény az enyém,
a kert lelkéből ámulat fakad.

Szobáról szobára érünk,
csendemre csenddel felelsz…
ilyen lehet a halhatatlanság.
Szárnyalsz, mert vagyok neked,
szárnyalok, mert te emelsz.

Látlak egészen, ahogy kitárod magad:
lelked mezítelenebb minden létezőnél.
Akarom, hogy magasztaljalak!

Betakarlak végül,
és a fagyos világ el- elakad.
Egy hatalmas szekér utasa vagyunk
öröktől fogva: én
és te magad.