Simonyi Imre: Rendületlenül

S ha másként nem - hát legbelül:
hazádnak rendületlenül.
S ha restelled, hogy hangosan;
nehogy meghallja más, kívül?

Hát szakálladba dörmögd, hogy:
nincs hely számodra e kívül.
De aztán - rendületlenül!
Ezt aztán - rendületlenül!
Hogy e-kívül, hogy e-kívül:
nincs más belül, nincs más belül!

Szabó T. Anna: Mária mondja

Nézi egymást anya és gyermek.
Így csak a kisbabák figyelnek:
kíváncsian, mohón, merőn,
mindent értőn és ismerőn,
de végtelenül naivan –

Isten hozott, Isten küldött,
édes fiam, kisfiam.

Milyen a világ? Meg nem mondom:
dúdolok inkább, ősanya-módon,
megsimogatlak, megszoptatlak,
szívdobogással elringatlak.

Szeretet. Nem kell elmagyarázni.
Történhet veled és velem akármi:
én még tudom, te már tudod –
szemed nyugodtan lecsukod.

Fodor Ákos: Vallomás és javaslat

Már fáradt vagyok

megbocsátgatni – kérlek,

inkább ne bánts meg.  

Elekes Ferenc: Két lépésnyi melegért

Látod-e, tél jön megint,
hó-tollát fosztja a szél az égnek,
s a bundás gesztenyeárus
ott simogatja meleg edényét
az utcasarkon.

Valahol elveszett a Nap,
csak az útjavítók tüze ég
forró fekete hengerekben
fortyog a szurok,
s az emberek arra térnek
két lépésnyi melegért...

Van úgy, hogy bennünk is hull a hó.
Hosszú, emberi útjainkon
lobogó, szép szó is van elég,
de vajon a melegéért
lépünk-e mindég közelébb?

Várnai Zseni: Asszony a tükör előtt

Te tudod csak, és tükröd, hogyha reggel
gyűrt, fáradt arcod onnan szembenéz,
hogy, mint almáriomon a gyümölcsöt,
kikezdte már szépséged a penész.

Mint téli alma fonnyadsz észrevétlen,
bőröd rugalma enged, meglazul,
olyanná válsz, mint kép a múzeumban,
mikor repedez rajta a lazur.

Szemed gödrén szorgalmas pók tanyázik,
s hálót bogozva egyre, egyre sző,
kerek kis állad szögletekbe csorbul,
s ajkad sarkán két mély barázda nő.

Próbálod elhazudni önmagadnak,
s arcod tündéri szépre bűvölöd,
fakó hajad aranyszínekbe mártod,
ívesre rajzolod szemöldököd,

és homlokod mögül el, messze űzöd
emlékeid mardosó méhraját,
ne szúrjanak, s ne csordítsák a könnyek
keserű, sós, mardosó harmatát.

Mert ellenség a könny, csak egyre vénít,
s öregnek lenni izzó fájdalom,
mikor a lélek görcsösen tapad még
hiú, mulandó földi vágyakon,

mikor a lélek nem tud elpihenni,
s nyűtt testruhádat forrón perzseli,
s kigyúlva tőle, mint egy éji fáklya,
keservedet világgá lengeti.

Hiába minden! Lassan elsötétül,
üszökbe hamvad, ami fáklya volt,
hagyd könnyedet hát esőként omolni,
a sírás sok vészes tüzet elolt,

törd össze tükröd, és a végtelenség
időtlen tengerén bámuld magad,
ahol az évek lassan elgyűrűznek,
és ami szép volt, mindig szép marad.

Simonyi Imre: Tizenkét vallomás, utószóval

                                                   

Egy éve hogy nem írtam verset néked,
s a kék ruhád óta nem láttalak.
– Hát úgy látszik, hogy mégiscsak lehet
versek nélkül is élni. S nélküled.
Érdekes. Igen, talán lehet.

Csak épp nem érdemes.


2.

Örökké várlak, és mégis
minden érkezésed rajtaütés.


3.

Én a múló időt már rég nem
órákkal vagy napokkal mérem,
hanem az egyik vagy a másik
elválástól az új találkozásig.


4.

Hát mondd, nem sírnivaló,
hogy még mindig ilyen avas,
ásatag módon,
— mint a dürgő fajdkakas —
tollammal bűvölöm a nőstényt?


5.

Hát mégis az volna a szerelem,
hogy aki kell, az kell,
nem azért: amilyen,
hanem annak ellenére, hogy bármilyen?


6.

Olyan vagy — amilyen. De én is.
Így hát ne várd — az égre —,
hogy miattad essek
valami szellemen kívüli terhességbe.


7.

Ki nékem mondja: „csak te” — azt jelenti:
házát, mezejét, családját felejti
s oldott saruval, húnyt szemmel követ.

(De van-e nő, ki olyan rangot áhit:
Homérosztól, hogy jó Krúdy Gyuláig
befogadja a szentek egyessége?)


8.

Hogy átöleljelek, vagy beléd rúgjak?

Ma már tudom:
mint két iker annyira hasonlíthat:
mint két fürt, amely egy tőről fakad.

Ha egy tő termi:
egytövű indulat.


9.

Mióta elmentél szívem:
azóta nemcsak én,
de magányosabb lett a kivert bölény,
a szegény rongyosabb,
hajszoltabb az üldözött.
S eggyel több a rémregény.


10.

Az űzött ifjúkor
lakatlan szigetet
talált ki — menedékül.

S lásd jött idő,
mikor csupán veled
népesítettem be
azt a szigetet.


11.

Hol van már az a sziget, s az a szigetlakó?
S hol van a „mi” s a „miért” – amit tettél?

Csak az maradt meg, amit jelentettél:
menekülést is, meg menedéket,
törést, lendülést, s pár verstöredéket.

S talán ott fönn a hegyen azok a délelőttök.


12.

…őrizlek, mint rögeszmét a csendes eszelősök.


UTÓSZÓ

Barátném, meglásd, lehet végül két ember,
aki — akár jutalmul, akár büntetésül —
de megérdemli egymást.

Simonyi Imre: Levél barátomhoz

Tudod
egy napon majd
mindent megbocsát az ember.
(Csak épp
semmit el nem felejt.)
- És ezen a napon
az ember megöregszik.

S egy napon majd
megtudja az ember
hogy mindenki közelebb áll a másikhoz
mint hozzá bárki is.
És ezen a napon
megérti hogy magányos.
- És azt hiszi hogy meghasad a szíve.

Aztán eljön az a nap is
amikor az ember már képes
a dolgoknak pontosan akkora
fontosságot tulajdonítani
amekkorát valójában megérnek.
S akkor a dolgokat
mellékes mozdulattal
- anélkül hogy meghasadna a szíve -
leírja a kiadás rovatba.

Ám ezen a napon valamiképp
körülbelül vége is a világnak.

Fodor Ákos: Axióma

A szeretésen

k í v ü l  minden emberi

tett: romépítés.

Pablo Neruda: XVII. szonett

Nem úgy szeretlek téged, mintha rózsa, topázkő
vagy égő szegfű lennél, mely tüzes nyilakat szór:
úgy szeretlek, ahogy a vak, mély homályban leledző
dolgok szeretik egymást, lélek és árny közt, titokban.

Úgy szeretlek, akár a növény, mely nem virágzik,
és virágai fényét magába rejtve hordja,
szerelmed tette, hogy testemben él sötéten
a fojtó, sűrű illat, amely felszáll a földről.

Szeretlek, nem tudom, hogy mikortól és mivégre,
gőg és probléma nélkül egyszerűen szeretlek,
így szeretlek, mivel nem tudok másként szeretni,
csak így, csakis e módon, hogy nincs külön te, nincs én,
oly közel, hogy enyém a kezed a mellemen,
oly közel, hogy pillád az én álmomra zárul.

Somlyó György fordítása

Fodor Ákos: Gyöngy

Szeretlek, mondom. 

– Látod, már ez a nap sem

kelt s telt hiába.

Csoóri Sándor: Viszi a szél a fákat

Lassan már szégyenem lesz s világító kudarcom
ez a szerelem; kő, mely virágok közé zuhan –
Állok a szenvedés boltajtajában,
a tavasz alvilági kapuiban.

Szerettem ezt a földet; az ideges tűz rémületét,
az elképzelt angyalok zuhanását,
de most én zuhanok, s fejedtől talpadig
oly nagy az út, oly megsemmisítő a magasság.

Mi hajszolt eddig magam ellen és ellened?
Tán az öröklött szegénység bosszúja szállt a vérben,
mely mindig hódítani űz, s ha nem hódoltál, féltem
a sár grimaszától, s a szádtól is, hogy eltemet?

Viszi a szél a fákat, mint a füstöt,
s tested emlékét is… Szeretnem kell, mi így rohan
s mi így hagy el; szeretnem a Napot:
rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.

Juhász Gyula

„ Már annyiszor döbbentem meg halálos

Mély döbbenéssel a csodán, hogy élek!"

Szent-Gály Kata: A kegyelem

Te soha többé nem leszel nyugodt,
S nem lesz tiéd a nyárspolgári béke,
Mert beléd hullott az Isten vetése,
És azt kitépni nem lehet,
Vagy nem mered,
Mert érezed, hogy éned jobbik része.

Azt megteheted, hogy soha se kapálod,
Hogy letaposod a kihajtó ágat,
Hogy nem öntözöd,
-  de Harmat is van,
és néha, akaratlan
meglep.

És valahogy elindul benned
Egy gondolat, egy szó, egy meglátás, egy semmi –
S amit már kezdtél elfeledni,
Vagy letagadni, duzzad, újra él.

A gyökér,
A mag,
Beléd szövődik és szállá fakad,
És vakmerő kalandra bátorít:
Kilépni önmagadból,
Az átlagosból
-komolyan venni azt amit hiszel.

Tulajdonképpen mért nem kezded el?

Elekes Ferenc: A nagy csönd

Milyen szépen jött be hozzám
ezen a hajnalon a Csönd,
puhán jött, tapintatosan, mint
aki nem akar zavarni,
lábujjhegyen jött, kis ujját
odatette a szája elé, lassan
lépegetett felém, föltűnés
nélkül, hogy is mondják,
amikor így jön valaki,
lopódzva szinte, de
nem tétovázva, andalgott
talán, hozzá sem ért
a kilincshez, nem is sejtem,
miképpen tudott bejönni
a becsukott ajtón,
semmi zörrenés a záron,
lába sem érte a földet,
nem botlott bele az
ajtónál felejtett cipőmbe,
helyén maradt az üres
váza is, amelybe valami
virágot akartam tenni
néhány hónappal ezelőtt, csak
kiment a fejemből, most
itt áll előttem mosolyogva,
nézzük egymást
zavartan, mondanám, fogadjon
örökbe engem, törődjék
velem, mert éppen
elárvultam a nagy
várakozásban, nem jó
a bizonytalanság, már
nem hiszek abban, hogy
jöhet valami más
moccanás, amiért
érdemes lenne megöntözni
a hervadó violát.

Elekes Ferenc: Így-úgy

Mint esővíz,

könny,

vagy a bánat;

néha minden

úgy összegyűl -

Nem jó ilyenkor

így,

egyedül -