Lassan már szégyenem lesz s világító kudarcom
ez a szerelem; kő, mely virágok közé zuhan –
Állok a szenvedés boltajtajában,
a tavasz alvilági kapuiban.
Szerettem ezt a földet; az ideges tűz rémületét,
az elképzelt angyalok zuhanását,
de most én zuhanok, s fejedtől talpadig
oly nagy az út, oly megsemmisítő a magasság.
Mi hajszolt eddig magam ellen és ellened?
Tán az öröklött szegénység bosszúja szállt a vérben,
mely mindig hódítani űz, s ha nem hódoltál, féltem
a sár grimaszától, s a szádtól is, hogy eltemet?
Viszi a szél a fákat, mint a füstöt,
s tested emlékét is… Szeretnem kell, mi így rohan
s mi így hagy el; szeretnem a Napot:
rám tetoválja arcod, büntetésül is boldogan.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése