Trausch Liza: Bűnvetés

 "Mert aki vet az ö testének, a testből arat veszedelmet." Galata 6,8a  

Egy asszony panaszolta: Hallod, hogy beszél velem a lányom? Azt mondtam: hallom. Pontosan úgy, ahogy te beszéltél az anyáddal. A saját eljárásunkban részesülünk. "Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek néktek" (Mt 7,2b). Csak egy kicsit megrázottan. Mindent visszakapunk. Mert aratás nem csak az ítéletkor lesz, hanem már itt is. Ahogy beszéltél a szüleiddel, úgy beszélnek majd veled a gyermekeid. Olyan türelmetlenül, olyan könyörtelenül, olyan rendreutasítóan, ahogy tőled hallották. Mindent visszakapunk, mert nő a vetés. Gondolj arra, hogy beszéltél sokszor az anyósoddal, amikor forgattad a betegágyon. Nem törődtél vele, hogy az neki fáj. Valaki mondta, hogy mindent megcsináltam neki. Na de hogyan? Érezte szegény, hogy mennyi bajt csinál neked, hogy legjobb volna már nem lenni. Egyszer te is foroghatsz még az ágyban. Hiába mondod, hogy egyik gyerekemnél sem akarok megöregedni. Ha valaki megsért, jönnek a magadat igazoló gondolatok. Megtelik a szíved hirtelen haraggal, keserüséggel. Tudod, hogy ki megy bele tönkre? Saját magad! A gyűlölet belül rág. Egy spártai kisfiú rókát lopott. Megfogták, de ő azt mondta: Nincs nálam. Ott volt az ingében, és a róka belemart a lelkébe. A harag beléd mar! Tovább faggatták a fiút, de újra csak azt mondta: Nem láttam, nincs nálam. A róka mindig beljebb mart, egészen a szívéig, és átharapta. Valaki járt ezen a földön, Aki gyógyulást, szabadítást vetett. Soha semmi mást! És aratott könnyet, vért, ostort, töviskoronát, keresztet. Mert Ő bűneid büntetését aratta.     

Forrás: Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből

Rónay György: A megfáradt Odysseus

Amit nem láttam a világból,
nem érdekel már.

Amit láttam is, lassan elfelejtem.

Sziklán ülök, hálómat bogozom,
hallgatom a hullámok mormolását.

Vagy nézem udvarom zugából
dárdavető ifjak vetélkedését.

Hogy kétannyira dobtam valaha?
Mindegy. – Leég a láng,
füsttel, korommal hamvadnak a fáklyák.

Gyerünk aludni, Penelopé.

Hanem azért az ablakot
hagyd nyitva éjszakára.

Bármelyik pillanatban
szólhat a tengerről a hívás.

Zelk Zoltán: Három sor

Kibírhatatlan kínok 

lángjai sem oltják 

halálfélelmemet! 

Sinka István: Végy karjaidra, idő

Be jó lesz megbékülni
s megbékülten megszépülni.
Úgy, mint a pusztán a messzi
s hanyatló viola, esti.
Mint ég alján őszi kékség,
mint a kunnyói szegénység.
Megbékülni majd a tájban
s megszépülni a halálban …
Végy hát karjaidra, idő!
S míg az estém árnyéka nő,
ringass, mintha fiad lennék,
mintha már békülni mennék.

Mezey Katalin: Ha megnyomják a gombot

Két és fél hónapig hullottak ránk a bombák.
Rázkódtak a falak, kapaszkodtunk,
hogy a légnyomás ki ne szippantson
minket is a szobából. Ha zárva voltak
az ablakok, kirepültek rajta az emberek,
a székek, asztalok, kiszállt a kanapé.
Ha kinyitottuk, minden bent maradt,
de bejött a por, a zaj, a törmelék,
bejött a bomba is. Minden nyitva volt,
és alacsonyan szálltak a repülők,
láttak minket, és mi is láttuk őket,
ahogy nyomják a gombot, meghúzzák
a kart, és máris omlik ránk a fémeső.
Fent voltunk a lakásban.
Eleinte még leszaladt a nép,
de aztán beláttuk, minek?
Senki nem lopott, jók voltak
egymáshoz az emberek.
Az utolsó vizes palackot,
még a dorgójukat is
odaadták, ha kellett.

Máig tele van bombával a Duna,
sok felrobbant a rakparton, a hidakon,
de sok behullt a vízbe és ottmaradt,
ma is sugároz kifelé, mert van bennük
valamiféle szerény atomtöltet is.
Sok volt, nagyon sok volt a halott.
Aki meghalt, csak kihúzták a törmelékből,
 kocsira dobták, tömegsírba tették,
senki nem tudja, hogy ki hova lett?
A karja itt, a teste egy másik gödörben.
Mikor már egy hónapja nem aludtunk,
lementünk anyuhoz, autóra kéredzkedve
és gyalog, mert nem bombázták a falvakat.
Ott egy bombára nem jutott volna elég halott,
nem lett volna elég gazdaságos.

Mezey Katalin: Hála

Hálásan köszönöm, Uram,
hogy hetvennégy évem alatt
csak kétszer kellett
a bombázások elől
hetekre a pincébe bújnom,
és csak egyszer lőtték szét
fejem fölött a házat,
de szerencsére mind megmaradtunk.
Hálásan köszönöm, hogy
tiszta párnára hajtom a fejem,
és kertünkön nem katonák
gázolnak át, csak a feketerigók harcolnak
elszántan a fészkelőhelyért,
előbb a borókafa ágai között,
majd lent, a gyepen.
Furcsán lelóg, majd rebben,
villan a szárnyuk, a csőrük.
Nem tudom, hogy élet-halálra
vívnak vagy megadásig.

Mezey Katalin: Az Istennek készült bejáraton át

Az Istennek készült bejáraton át
belép lelkünkbe a média:
alig várjuk, hogy megszólaljon,
és mondjon, amit akar:
„Csak csönd ne legyen,
mert az olyan idegesítő.”

Az Istennek készült bejáraton át
belép lelkünkbe a média,
ha tartunk a szobánkban készüléket,
amely fogni tudja az adását.
És akkor ahelyett, hogy kiszűrnénk
a csöndből, és beengednénk a lelkünkbe:
a csönddel együtt az Isten adását is
elűzzük, és az őneki készült
bejáraton át a lelkünkbe bebocsátjuk,
szóljon inkább éjjel-nappal a „műsor”,
csak ne legyünk a csöndben egyedül.
Ne legyünk Istennel egyedül.

Petőcz András: Szigligeten, parkban

sétálsz a kedvenc fáid között, Szigligeten, a parkban,
és azt hiszed, ott van veled a macskád is, a macskád,
feketén, dorombolósan, ahogy az egy macskához illik,
azt hiszed, így lesz ez mindörökké

sétálsz a kedvenc fáid között, és azt gondolod, az idő
nem múlik, nem pereg el az idő, sőt, minden változatlan,
csak az évszakok változnak, azok is csak a mulattatásodra,
hogy lehessen olykor-olykor bosszankodni kissé

sétálsz a kedvenc fáid között, a parkban, hallod, ahogy
a fekete macskád puha mancsai alatt megzörren az avar,
ijedten rebbennek fel a madarak a földről, ahogy közelít
feléjük a társad, sötét macskaszeme izzik

eközben egyedül vagy, végtelen magadban, és
a park is, a park is annyira csendes, levél se rezdül,
miként ha álom, miként ha álom lenne mindez, valaha, egyszer,
talán a jövő, talán a jövő hozza a múltat, ide, a jelenbe

végtelen egyedül vagy, és eközben magadban – séta a parkban,
nincsen a macska, de hallod a léptét, zörren az avar a mancsa alatt,
az idő nem múlik, akár az álom, minden mozdulatlan,
Szigliget – fák közt: megáll a szél is

sétálsz a kedvenc fáid között, a parkban, Szigligeten,
olyan az egész, mintha veled lenne a macskád is, a macskád,
dorombolósan és feketén, ahogy az egy macskához illik,
és azt hiszed, így lesz ez mindörökké

Kányádi Sándor: Ahogy

ahogy tenyered homlokodra
ellenzősíted meg-megállva
ahogy el-elmagányosodva
meg-megszállsz egy-egy éjszakára

ahogy az üres polcra bámulsz
s nem hiányoznak már a könyvek
ahogy reggelente az ágy húz
és nem-fölkelni volna könnyebb

ahogy otthonod még hiányzik
van-e otthonod igazában
ahogy a szó is el- s kivásik
az otthonokban most lakás van

ahogy nyelved a rímre rájár
mint ujjaid a billentyűkre
ahogy foncsorosodva már-már
arcod lesz tükrödnek a tükre

ahogy a tűznek csak a korma
senki senkinek számadással
ahogy elfacérul a forma
s a múzsa markát tartva házal

ahogy az ismerőst felejted
s az ismeretlen ismerősül
ahogy a rég magadba-rejtett
titok veled öregszik őszül

ahogy az isten észrevétlen
beléd épül minthogyha volna
ahogy te is valamiképpen
vagy a ház és annak lakója

ahogy az erek mint a húrok
aztán csak száll elszáll a lélek
vagy sortűz nyomán tova surrog
rajban akár a seregélyek

1994

Mezey Katalin

 "... Hiszen általános, hogy gyarló emberként először mindig másban, másokban keressük a hibát, először mindig a külső körülményekben, a tőlünk független dolgokban: időben, térben keressük balszerencsénk, szerencsétlenségünk okait. Mindenben és mindenkiben sokkal hamarabb észrevesszük a rosszat, a torzultságot, a nevetségességet, az alkalmatlanságot, a bűnt, mint saját magunkban. Jókai Anna – egész életművében benne rejlő, de önéletírásában a legmarkánsabban megnyilatkozó – utolsó tanítása számomra az, hogy ha mindenki először saját magában keresné, és ha megtalálta, igyekezne kigyomlálni a rosszat, kezdve a rosszindulattal, a tehetetlenséggel a mások hibáztatásáig, rágalmazásáig és tovább, akkor jobbá lenne a világ: több lenne benne a megértés, a megbocsátás és a szeretet."

Mezey Katalin: Ismerős ördög

Ismerős ördög a hiúság,
a nagyszobában ül,
nézi magát a tükörben,
hosszan nézegeti.
Ha azt mondod neki:
– Lám, milyen szép vagy,
akárcsak lánykorodban –,
szerényen mosolyog:
– Ó, ó, hát igazad van,
mi mind a ketten
szépek maradtunk és fiatalok. –
Halkan beszél, szórakozottan:
– A többiekből viszont
vén boszorkány lett,
nem tudják felfogni,
hogy eljárt az idő.

Mezey Katalin: Vagy végleg elhajít

 A könyvtárban szemrehányón
hallgatnak könyveink.
Tudják, hogy pontosan
tudom a gondolatukat:
„Olvass el engem! Engem olvass el!
És engem, engem, engem is…”

„Barátaim, én egyiketeket
sem fogom már elolvasni.
Fogytán az időm.
Ha kiszámolnám nektek,
hány óra, hány nap, hány hét,
hány hó, hány év, hány évtized
kellene még ahhoz, rájönnétek,
hogy az életembe már
nem fértek bele.”

„ Akkor eressz el minket!
Eresszél minket szabadon,
nem azért születtünk,
hogy egyetlen egyszer se
lapozzon végig minket valaki.
Ha pontosan tudod,
hogy már sosem olvasol belénk,
akkor vegyél le a polcokról,
és vigyél vissza a nagyvilágba.
Legyen újra kockázatos az élet,
inkább, mint a biztos porosodás
a nyáron túl meleg, télen meg túl hideg
»könyvtárszobában«, ahova
nem süt be a nap, és a pisla villany is
csak nagy ritkán világít. Dobj ki
az utcára akár, adj el vagy
ajándékozz el, de ne kelljen
várakoznunk itt a semmire.”

„Barátaim, igazatok van.
Mégsem tudok megválni tőletek,
nem azért vettelek meg egykoron,
hogy most elherdáljalak,
elveszítve végleg a reményt is
a megismerkedésre.
Kérem, hogy várakozzatok velem,
addig, amíg mégis kezébe vesz,
elolvas, vagy olvasatlanul,
végleg elhajít bennünket valaki.”

Áprily Lajos: Szeret az erdő

Engem az erdő véd s szeret,
utaimon erdők kísértek:
bükkök, gyertyánok, égerek,
tölgyek. Fenyők is. Égig értek.

Most is, hogy visszagondolok
hajdani erdeim sorára,
a hegy felől gyönyörűen
zúg bükkös erdőnk orgonája.

S ha majd mélyebbre költözöm,
érzéstelen rommá omoltan,
egy hang közelről súgja még:
Én is az erdő fája voltam.

William Shakespeare

A természet varázsát ontja bőven. 

A fűben, a virágban és a kőben. 

Ó nincs a földön oly silány anyag, 

Mely így vagy úgy ne szolgálná javad; 

De nincs oly jó, melyben ne volna vész, 

Ha balga módra véle visszaélsz! 

Reményik Sándor: Darvak

 Nem volt vezér-daru. 

Valahogy mégis csak összeverődtek. 

Ó láttam, láttam 

Szombat esténkint útrakelni őket. 

Ó hányszor láttam ezt a vonulást! 

Ez a tragikus ék-alak 

Hányszor nyomult a szívem közepébe! 

Ők elindultak melegebb vidékre, 

Hogy télbe fordult itthon a világ.  

A Királyhágón sűrű köd gomolygott, 

És eltakarta Transsylvániát.