Rajnai Lencsés Zsolt: Könnyező-kék szempár

Jégmezők felett didereg a tél, 

havas, görnyedő vidéken, 

s csak egy kismadár dala 

(mint gyűrt pántlika az égen), 

az sír, az kiált elhalón…  

Csöndes minden más, mint a lélek üstje, 

és azt visszhangozza csak 

amit a madárka jajong, 

a lét, e darabka ezüstje 

a puszta-tél zömök-zord havon…  

Szép a néptelen üresség, 

a madárdal, ami messzi-csüngő 

könnyű fátyol-szüzesség, 

s a sóhajtás, mint nesszre fölvarrt kincstár, 

csak sír, mint egy szomorú arcból 

könnyező világoskék szempár…  

Most megölelhetnél, – hallod? 

csak úgy… a semmiért… 

Csak úgy, hogy nem is kérded meg: “miért?” 

Hisz’ átjár árván a reggel, – ami itt hagyott! 

S a téli fagyban párolgó sóhajod, 

mint pihegő-zöld lomb a szívembe áthajol…

Rákos Sándor: Intés a szívhez

Szívem, rettenetes fekete agaram, mely isten poklából 

s minő rontás mérge dobott ki? — hiszen lassan-lassan 

árnyékká vékonyulsz s förgetegid valamelyikének 

hegyszakadéka benyel majd! Milyen nyom az — felelj! — 

minek futását szükülő orral szagolod — követed: Azé-e, 

aki egykor elküldött ide, csontig soványodott, 

szerencsétlen fekete — fekete párát, — avagy akárkié is lehet 

s te csak futod bolondul míg a végén leszakadt 

gombként gurulsz el valahová? Bizony-bizony, végtére is 

már illenék tudnod a választ, nemcsak így szótlanul 

kutyagolva verned fel az éjszaka bozótját, fülelvén 

a távoli füttyöt, mely ha tán egyszer el is hangzanék, 

párját hívó madárka jele lenne s nem — mint te sejted — 

Isten szólna hozzád. 

Rákos Sándor: Apokalipszis

Nem fújnak trombitát, halkan beszélgetve várnak 

az angyalok. Nem lesz ítélet, csak elmúlik minden

Szomorúság visz el férfit és nőt, 

gyerekek már nincsenek, felnőttek pár nap alatt. 

Valaki hanyatt fekszik a pázsiton, utoljára 

nézi az eget, a lombokat. Kifő az utolsó kávé. 

Leejtik az utolsó tányért a készletből, 

megrendül a föld. Az ablakban itt a tenger. 

Nagy meleg lesz és nagy hideg. 

Utoljára hallja az embereket az Úr: Szerettem, nem szerettem.

Márai Sándor: Senecával

Élj úgy, hogy holnap meghalsz. Ne szelíden, 

De daccal élj! Élj mint a vér! Élj! Minden 

Ízed éljen! Mert vér volt a hűs tej, 

Mit anyád melle csogott! Vér, tejízű 

Kedvesed csókja is, vérízű tej, sós, 

Fanyar nedű! Élj hát! Ha ez a dolgod - 

Tudod te már, hogy vére volt a kőnek? 

Úgy alvadt össze véres kocsonyában 

Fekete kőnek ez a föld, mi vér volt 

S a vér sem tudta már megváltani!   

Élj, mint a kő, vagy mint a tiszta állat, 

De élj egészen! Oly titkokat tudok, te, 

Füledbe súgom, hogy véred megindul 

És bádog arcod szebb lesz, mint az Isten, 

Hajolj ide: ember vagy! Elfeledted?...

*

Márai Sándor Senecaval

Zelk Zoltán: Tizennégy sor

Hogy ifjú tested átsüt a halálon,

másfélezer magányos éjszakámon,

hogy vakmerőn és jogtalan szeretlek,

hogy árvaságom ablakát beverted,

hogy lelkem fölvérzi a hulló ablak,

hogy a temetők rám ujjal mutatnak,

hogy vén szememben nincs egyéb dicsőség,

nincs más erény már, csak az ifju szépség,

hogy gyűretlen hasad, tündöklő térded

napkeltét lesik a didergő éjek,

hogy nyitott szemmel alszom, mint a holtak,

mert arcod fénye nem szűnik fölöttem,

s kiver a boldogság, mint a verejték -

oly gyönyörű! oly elviselhetetlen!

Szabó Magda: Látod-e már

A voltak voltak, és a múlt halott. 

Az építettek mind rommá omoltak, 

virággá bomlanak a vaksi holtak, 

ámulva nézik selymes csillagok. 

Lomha korom közt gördül a kiholt nap, 

a hidak árba fúltak a folyókon, 

az emlékeken béklyó, béna ólom, 

véresre botlik tegnapon a holnap. 

Tudod-e még az utat, merre jöttünk? 

Az életet, mely szertehullt mögöttünk? 

A völgy szelídjét, túl a vad hegyen? 

S látod-e már, mint köti néma szájjal, 

síró mosollyal, köddel és halállal 

sarkantyúját az ifjú szerelem?

Biblia

„ Ne félj, mert én veled vagyok, ne csüggedj, mert én vagyok Istened! 

Megerősítelek, meg is segítelek, sőt győzelmes jobbommal támogatlak.” 

(Ézsaiás 41:10)

Rákos Sándor: Nyíló végtelen

majd a tengerek majd a csúcsok 

majd a száguldás lobogói 

majd hite a soha-még-nem-volt 

határtalan teljesülésnek 

„miénk az első kutyaszán 

ember nyomától szűz hómezőn” 

majd a bukások majd az árulás 

majd a ragadós hétköznapok mocska 

majd a tagló-fölismerések 

„orrom előtt csukták be a kaput” 

„üres sinek a világ elszáguldott” 

majd a csikorgó fog a csakazértis 

majd kapaszkodókon araszolva 

föl a mélyút magasán a föntibb 

már bejárt ösvényeket újrajárni 

hogy ott kezdhessük ahol befejeztük 

saját léptékünkhöz méltón kimérni 

a messzeséget hány tengeri mérföld 

majd száraz lábbal járni a vizen 

majd átlépni a nyíló végtelenbe 

Rákos Sándor: A hívás

elvékonyulva mint az árnyék 

merre fülelget mire vár még 

tán arra hogy a Gazda sípja 

naplenyugtával haza hívja 

Rákos Sándor: Változat

…hol, mit kezdtem, abban véget… 

                              Arany: Epilógus

én Istenem itt belül 

(künn kit nem találtam) 

dolgomvégezetlenül 

ne küldj a halálba 

mily temérdek munka… még 

félbe’-szerbe’ minden 

bevégeznem illenék 

s úgy menni el innen 

hogy mit kezdtem reggeli 

baljós ragyogásban 

abban véget estelig 

növekvő homályban 

fékezd Uram az időt 

fogd vissza az estét 

rendet raknék mielőtt 

még rámsötétednék

Edmund Burke

" A rossz győzelméhez nem kell más, csak az, 

hogy a jók ne tegyenek semmit." 

Dabi István: Gyilkosság

gyakran 

akaratlanul is gyilkolunk 

egy szóval egy hangsúllyal vagy 

egy ügyetlen gesztussal 

és nem értjük 

miért foszlott szét 

a szerelem 

és meredeznek köröttünk 

érzéketlen szürke sziklafalak   

Kántor Péter: Indián

Most annyi idős vagyok,  

amennyi az apám volt, mikor meghalt,  

mondta az apám egy nap.  

Aztán még hozzátette:  

De ő akkor már öreg volt,  

már tíz éve nem dolgozott.  

Hetvenhat, annyi.  

Ültünk egymással szemben  

egy hosszúkás asztal két oldalán,  

mint egy folyó két partján,  

és mosolyogtunk egymásra,  

mosolyogtunk magunk elé,  

ahogy hallgatag indiánok  

szívják a pipájukat és bámulnak a tűzbe.  

És négy év múlva apámat elvitte a rák.  

Most hatvanhét éves vagyok,  

ülök egy hosszúkás asztal mellett,  

mint egy folyó partján  

egy hallgatag indián,  

aki a túlpartot figyeli,  

a füstjeleket,  

hogy van-e valamilyen füstjel.  

Trausch Liza: Gonosz szolga

" Akkor előhívatván őt az ő ura, monda néki: Gonosz szolga, minden adósságodat elengedtem néked. Nem kellett volna néked is könyörülnöd a te szolgatársadon? És megharagudván az ő ura, átadta őt a hóhérok kezébe. Ekképpen cselekszik az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátjátok, kiki az ő atyjafiának az ő vétkeit." Máté 18,32-35  

Mintha a Miatyánk mondatát hallanánk: " Miképpen mi is megbocsátunk azoknak, akik ellenünk vétkeztek." Nézd, hogyan bocsátott meg Jézus, és tanuld meg nem hétszer, hanem hetvenszer hétszer! Úgy, hogy említés sem lesz többet róla. Nem úgy, hogy a szemére veted újra. Nem! Úgy, mintha meg sem történt volna. Úgy, hogy a tenger mélyére veted. Olyan közöttetek a viszony, mint előtte volt. Amit nem felejtettél el, nem bocsátottad meg. Visszaeséseink legfőbb oka, hogy nem tudunk a másik embernek megbocsátani. Kétféle szabályunk van: Istennel kegyelmi viszonyban akarok lenni, a másik emberrel jogviszonyban. A másik fizesse meg nekem, amivel tartozik. Istennél ilyen nincs. Ezért veszítjük el a mennyet, és kerülünk vissza a börtönbe. A börtön, a hóhérok keze: saját természeted, sötét hatalmak, megkötözöttségek, amik belülről gyilkolnak. Egyetlen dolog ránt vissza a régibe: az irgalmatlanság. Ne tartsd magadat nagynak, és ne kritizálj, ne ítélj másokat. " Menthetetlen vagy, óh ember, aki ítélsz!" Menthetetlen vagy addig, amíg nem tudsz bocsánatot adni. Izráelben minden ötvenedik év az elengedés éve volt. Tudd, hogy te is kegyelemből élsz! Egyetlen dolgod van ezen a földön: a hétköznapok aprópénzére váltani azt az óriási kegyelmet, amivel Isten megajándékozott. Légy irgalmas ember!     

*

Forrás: részlet Trausch Liza "... beszéded megelevenít ..." - Áhítatok minden napra című könyvéből.

 Trausch Liza igehirdetéseit a http://trauschliza.mbb.hu oldalon lehet elérni.

Szabó Magda: Szonett

Ha eljössz, összezúgnak a komoly fák,
és felrettentik lombjukon a csöndet,
a síró felhők halkan rádköszönnek,
fürge csikók zablájukat kioldják.

Piros gyertyáit lobbantja az ünnep,
a lepkék szomjas csápjuk mézbe tolják,
minden vízen feszülnek a vitorlák,
torony körül vad csillagok keringnek.

Ha jössz, villámmal gyúlnak messzi fáklyák,
álmos virágok kelyhüket kitátják,
az érhetetlen égből gyöngy pereg,

a napraforgók szirmuk fényre tárják,
az Óra összecsukja csöndbe szárnyát,
lábadhoz ejti arcát s szendereg.